„Dobjunk fel két pénzérmét! Ha mindkettő fej, akkor Donald Trumpot újraválasztják" – szeptemberben nagyjából így lehetett összefoglalni az idei amerikai elnökválasztás esélyeit, legalábbis ha hihetünk az egyik legmegbízhatóbb oldal, a Fivethirtyeight előrejelzésének. Közel egy hónapon keresztül stabilan, nagyjából 75 százalék körülire becsülték Joe Biden volt alelnök győzelmi valószínűségét. A hónap végére és októberre azonban felpörögtek az események: előbb a Trump közbeszólásai miatt lényegében követhetetlenné vált elnökjelölti vita kavarta fel a kedélyeket, majd alig pár nappal rá az elnököt koronavírussal diagnosztizálták és kórházba került. Bár mindez szimpátiát is kelthetett volna, végül nem ez lett a közvélemény ítélete: a szeptember végi állapothoz képest nőtt Biden támogatottsága, Trump kilátásai pedig tovább romlottak. Két héttel a pozitív diagnózis után mindössze 13 százalék esélyt adnak Trump újraválasztására, azaz olyan, mintha a két korábbi pénzérme mellé tettünk volna egy harmadikat – most már három fej kell az újraválasztáshoz.
De miért nem sikerült Trumpnak nagyobb együttérzést kivívnia? Minden bizonnyal ebben szerepe volt annak, ahogyan elkaphatta a vírust. A Fehér Ház járványgóccá vált – vélhetően annak a rendezvénynek köszönhetően, amelyiken Trump bejelentette Amy Coney Barrett jelölését a Ruth Bader Ginsburg halála miatt megüresedett főbírói helyre, és ahol a vendégek többnyire maszk nélkül tömörültek kis területen. Az elnök és környezete súlyosan felelőtlennek bizonyult, ráadásul Trump még a tévévitán is (ahol talán már fertőzötten vett részt) gúnyolódott azon, hogy Biden szinte minden nyilvános szereplésén maszkban mutatkozik. Nem segített az sem, hogy a Fehér Ház orvosai titkolóztak az elnök állapotával kapcsolatban, illetve az, hogy Trump felépülését követően gyorsan visszatért a koronavírust bagatellizálók táborába.
| ||
A még szteroidok hatása alatt álló elnök azt sugallta, hogy a vírustól nem kell félni, és ő maga is „jobban érzi magát, mint húsz éve" – arról azonban nem ejtett szót, hogy az amerikaiak többsége számára nem elérhető az őt gyorsan talpra állító kísérleti gyógyszeres kezelés, illetve, hogy sokan meg sem engedhetik maguknak a megfelelő egészségügyi ellátást. Eközben minden korábbinál agresszívebb twitteres támadásokba kezdett, és visszalépett a második tévévitáról, miután arra – az elnök betegségére való tekintettel – csak virtuális formában kerülhetett volna sor.
A két rivális jelölt ehelyett csütörtök éjjel párhuzamosan tartott választói fórumot két vezető tévécsatornán, a különbség azonban így még szembetűnőbb volt. Amíg Biden az ABC-n nyugodt hangon – és időnként unalmasan – magyarázott el szakpolitikai témákat, mindig visszakérdezve, hogy vajon megválaszolta-e a kérdező eredeti felvetését, addig az NBC-n Trump ezúttal a műsorvezetővel vitatkozott, nem volt hajlandó elítélni a QAnon összeesküvés-elméletet, és arra panaszkodott, hogy őt milyen hátrányos megkülönböztetés éri nemcsak a média, de még az általa jelölt ember által vezetett adóhivatal részéről is. Ha a Trump-fáradtság valóban létező jelenség, akkor ez a közvetett, osztottképernyős „összecsapás" csak még jobban rávilágított arra, létezhet egy olyan valóság, amiben nem kell minden nap azzal foglalkozni, hogy milyen botrányos kijelentést tett éppen az elnök.
Ezúttal minden más?
Biden előnye szinte minden megbízható országos közvélemény-kutatás szerint meghaladja a 10 százalékpontot, de könnyen déjà vu érzésünk lehet. Négy éve a kampánynak ugyanezen szakaszában Hillary Clinton vezetése is biztosnak tűnt (a mostaniakhoz hasonló, 85 százalék fölötti esélyt adtak a győzelmére), de ez sem bizonyult elégnek.
A négy évvel ezelőtti meglepetés miatt sokan ma is szkeptikusok a közvélemény-kutatásokkal szemben. Pedig a 2016-os választás tanulsága nem annyira a mérések kudarca volt: ezek, ha nem is voltak tökéletesek, maximum annyira voltak pontatlanok, mint máskor – például az utolsó előrejelzések 3-4 pontos országos előnyt jósoltak Hillary Clintonnak, ami nem tért el jelentősen a végeredménytől (Trump 2,1 ponttal elbukta a „popular vote"-ot, azaz országosan ennyivel szerzett kevesebb szavazatot). A problémát inkább az adatok értelmezése jelentette: a különböző választási modellek eléggé eltérő módon dolgozták fel ugyanazokat a kutatásokat. Bár a Fivethirtyeight valamivel szorosabb választást jelzett előre (nagyjából 30 százalék esélyt hagyva Trump sikerére), más modellezők szinte biztosra (98-99 százalék) vették Hillary Clinton győzelmét.
Két éve a kutatások már egészen pontosan megjósolták a félidős választások demokrata áttörést hozó „kék hullámát", és idén is több érv szól amellett, hogy nem kell 2016 megismétlődésétől tartani.
- Először is más a szituáció, mint 2016-ban: Trump hivatalban lévő elnökként várja a választást, akinek tevékenységéről határozott – és nem túl kedvező – véleménye van az amerikaiak többségének. Bár van egy rajongásig elkötelezett szavazóbázisa, de ugyanennyire heves ellenérzéseket is kivált. Népszerűsége egész elnöki ciklusában a negatív tartományban volt, és ugyan szeptemberben kicsit javult a nyári mélyponthoz képest, de ezzel csak visszaállt a -10 pont körüli „egyensúlyi állapotba": ennyivel többen elégedetlenek vele, mint ahányan támogatják.
- Más az ellenfél is: Hillary Clinton a republikánusok több évtizedes erőfeszítéseinek hatására – és nem elhanyagolható módon a szexista előítéletek felélesztése miatt – megosztó politikus volt, Biden azonban kimondottan népszerű. Ha több mint egy éven át nem sikerült rontani a megítélésén, akkor nem valószínű, hogy ez az utolsó három hétben sikerül. A legerősebb érvnek ellene az életkora tűnt, de az a republikánus támadás soha nem volt meggyőző, hogy a radikális baloldal bábja lenne, a tévévitán való szereplése pedig ahhoz éppen elég volt, hogy a szenilis öregember képét eloszlassa.
- Az előző két ponttól nem független az, hogy teljesen más az idei kampány dinamikája. 2016 októberében valóban biztosnak tűnt Hillary Clinton előnye, de előtte szeptemberben egyszer már behozta őt Trump, és az egész választási időszakot jóval nagyobb kilengések jellemezték. Most Biden előnye nyár eleje óta stabil, annak ellenére – vagy éppen amiatt –, hogy szinte példátlanul mozgalmas nyáron vagyunk túl. Biden ráadásul nemcsak vezet, hanem a felmérésekben rendre 50 százalék felett áll: mivel kevés a bizonytalan szavazó, és – 2016-tal ellentétben – elhanyagolható a kisebb pártok jelöltjeinek támogatottsága, így jóval kevesebb választó az, aki még valóban átállítható, Bidennek pedig elég, ha megőrzi jelenlegi támogatóit.
- Végezetül a koronavírus is teljesen más körülményeket teremt. Tavasz óta lehetett sejteni, hogy ez a választás a járványról – és nem mellékesen a Biden erősségének számító részvétről és empátiáról – fog szólni, de akkor még talán volt arra az esély, hogy a Fehér Ház valamilyen módon menedzseli a válságot. Ez azonban soha nem történt meg, és Trump szempontjából a lehető legrosszabb pillanatban ér el újra Amerikában is rekord értékeket az új esetek száma – ha a Fehér Házat sújtó járványgóc nem lett volna elég probléma.
Miért nem lehet mégsem nyugodt Biden?
Mint közismert, az Egyesült Államokban az elnököt nem közvetlenül választják, hanem az egyes tagállamok által delegált elektorok szavazatai döntenek, azaz hiába a nagy országos előny, ha ez a kulcsfontosságú államokban nem jelenik meg. Az elmúlt húsz évben kétszer is előfordult, hogy egy republikánus jelölt úgy nyert, hogy összesítve kevesebb szavazatot kapott, mint ellenfele – a demokraták ugyanis sok „felesleges" szavazatot „pazarolnak el" a nagy különbséggel megnyert olyan népes államokban, mint New York és Kalifornia, miközben a republikánusok erősebbek a kisebb, ritkán lakott államokban. (Két tagállam, Maine és Nebraska kivételével a győztes az állam összes elektori szavazatát elviszi, azaz mindegy, hogy valaki 50,01 százalékkal nyer vagy 60-70 százalékkal tarol.)
Trump 2016-os szoros sikere azon múlt, hogy hacsak hajszállal is, de nyerni tudott a Rozsda-övezet államaiban (Pennsylvania, Michigan, Wisconsin). A mostani felmérések szerint Biden biztosan vezet ezekben az államokban, ám az előnye az országos átlag alatt marad, tehát ha a verseny szorosabbra fordulna – és a kutatók néhány százalékpontnyit ezúttal is tévednének –, akkor Bidennek lenne miért aggódnia. Ezt ellensúlyozandó igyekszik bővíteni a térképet, és olyan, hagyományosan a republikánusokhoz húzó déli államokban is jól áll, mint Arizona, Georgia vagy Észak-Karolina. A legnagyobb dolog az egykor biztos republikánus Texas elhódítása lenne: a demográfiai trendeknek köszönhetően itt évről évre jobbak a demokraták kilátásai, de Trump bukásához az is kell, hogy az elővárosi (és főleg elővárosi női) szavazók rekord mértékben elutasítsák.
| ||
Persze az is lehet, hogy a választás kulcsa ezúttal is Florida lesz: Trump számára kötelező lenne a győzelem, de a járványkezelés miatt rengeteg idősebb támogatója szembefordult vele, ami itt különösen megbosszulhatja magát. Florida még egy szempontból fontos lehet: mivel Biden támogatói jóval többen választják ezúttal a levélszavazatokat, amelyeknek megszámolása államonként eltérő, de általában hosszadalmas procedúra, nem alaptalan a feltételezés, hogy a választás estéjén sok helyen Trump tűnik győztesnek – akkor is, ha amúgy minden szavazat megszámolása után fordulna a kocka. Félő, hogy Trump ilyen körülmények között nem ismerné el a vereségét, és igyekezne hitelteleníteni a levélszavazatokat, ami az eredmények hónapokig tartó vitatásához vezetne. Floridában azonban (részben a 2000-es kudarc miatt) viszonylag gyorsan várható eredmény, és a számlálás a levélszavazatok összesítésével kezdődik: így egy Biden-győzelem itt akár már hamarabb is látható lenne, mint más államokban.
Amerika egyesítése
A levélszavazatok körüli vita és egyes adminisztratív trükkök – például hogy hol hány szavazóhelyiséget állítanak fel – azt eredményezhetik, hogy bizonyos marginalizált csoportoknak nehezebb élni a választójogukkal. A szavazatok elfojtása (voter suppression) persze nem új stratégia, de a republikánusok egyre kevésbé rejtik ezt el, ahogy egyre egyértelműbbnek tűnik, hogy nem rendelkeznek a többség bizalmával.
Biden azonban nem fogná csupán ezekre az erőfeszítésekre esetleges vereségét. A csütörtök éjjeli fórum egyik legérdekesebb pillanata volt, amikor arról kérdezték: mit mondana el Amerikáról az, ha kikapna. A volt alelnök szerint ez elsődlegesen az ő személyes kudarca lenne, és nem hiszi, hogy alátámasztaná azt, Amerika annyira megosztott fajilag, etnikailag és vallásilag, mint amennyire Trump be szeretné azt állítani.
null
Biden on the possibility of losing: "It could say that I'm a lousy candidate, that I didn't do a good job.
A kérdés az, hogy valóban egyesíthető-e Amerika úgy, ahogyan azt Biden szeretné. Ha a felmérések csak kicsit Trump kárára tévednek, akkor egy hosszú választási éjszaka után akár még hosszú hónapok is jöhetnek egyértelmű eredmény nélkül, fokozva az ország megosztottságát. De könnyen elfeledkezünk arról, hogy ha pontosak az előrejelzések – vagy esetleg ellenkező irányba lengenek ki –, akkor olyan földcsuszamlásszerű győzelem is lehet, amilyet Ronald Reagan 1984-as újraválasztása óta nem láttunk (hivatalban lévő elnök pedig 1932 óta nem szenvedett ilyen mértékű vereséget). Hogy mennyi ennek az esélye? Ideje feldobni azokat a pénzérméket.
