Bevándorlás Angliában és Hollandiában: Mi fér rá egy cigarettapapírra?

  • Kósa András
  • 2007. június 28.

Külpol

A migráció az egyik legérzékenyebb politikai kérdéssé vált az egész világon. Hogyan birkózik meg Nagy-Britannia és Hollandia a bevándorlás társadalmi és politikai hatásaival?

Minden idők legsikeresebb brit munkáspárti miniszterelnöke úgy vonul vissza e napokban, hogy egyik legfontosabb ígéretét nem sikerült teljesítenie. Tony Blair legutóbbi, harmadik, 2005-ös választási győzelme után azt hangsúlyozta, hogy "megoldja a bevándorlás kérdését", amelynek nem szabad a "nemzetet megosztó problémává válnia". Ehhez képest a helyzet csak romlott az országban az elmúlt években. Ennek legújabb jeleként április elején a brit történelemtanárok szövetsége felhívást intézett az oktatási minisztériumhoz: adjanak világos utasításokat, hogy egyes "érzékeny történelmi eseményeket" hogyan tanítsanak. Sok pedagógus ugyanis inkább nem beszél a holokausztról a muzulmán diákoknak, nehogy az "antiszemita reakciókat" szüljön. Alan Johnson oktatási miniszter azt mondta: a holokausztnak maradnia kell a tananyagban.

A múlt évtized közepén a New Labour új, a nagypolitika színterére lépő politikusgenerációja még nem ígért nagy változásokat a Margaret Thatcher-féle "kemény kéz" politikájához képest a bevándorlás kérdésében. Jack Straw akkori árnyék-belügyminiszter például azt mondta 1995 márciusában a Guardiannek: elképzeléseik olyan közel állnak egymáshoz, hogy "egy cigarettapapír nem férne be közéjük".

A munkáspárti kormányzás alatt bekövetkezett gazdasági fellendülésnek is köszönhetően Blair első két hivatali ciklusa alatt viszonylag keveset kellett a bevándorlás és az országban élő migránsok helyzetével foglalkozni. Hiába riogatott William Hague, az ellenzék vezére a 2001-es kampányban azzal, hogy "Nagy-Britannia az idegenek földje" lesz, ez csak arra volt elég, hogy az 1997-ben tönkrevert toryk egyetlen alsóházi hellyel javítsanak eredményükön. Igaz, még ebben az évben sokkolta a közvéleményt az Oldham, Burnley és Bradford utcáin kitört erőszak helyi fehér és ázsiai fiatalok között. Áprilisban pedig az keltett hatalmas felháborodást, hogy ázsiai fiatalok "Takarodj a területünkről!" kiáltások között félholtra vertek Oldhamben egy idős háborús veteránt. A Guardian riportjában helyi fiatalok elmondták: gyakoriak az erőszakos összecsapások a városban, ahol a 210 ezer lakos közül 25 ezer az ázsiai, de mivel a rendőrségben kevesen bíznak, gyakran nem is jelentik ezeket. Oldham egyes "fehér" vagy "ázsiai" negyedeibe nem mernek bemenni a másik közösség tagjai. (A május-júliusi időszakban lezajlott zavargásokat azóta is "az erőszak nyara" néven emlegetik.) David Blunkett belügyminiszter decemberben beszédben sürgette a bevándorlókat, hogy "érezzék britnek" magukat, egyben leszögezte, hogy a kulturális másság tisztelete címszóval nem fognak tolerálni semmit, amit britként ne tartanának maguk is elfogadhatónak. Az "erőszak nyara" után elkészült Community Cohesion Report elsősorban a szegregáció felszámolására szólított fel, többek között 25 százalékos "kisebbségi kvóta" bevezetésével azokban az iskolákban, ahol a külföldi származású tanulók aránya alatta marad ennek.

A külföldiek kérdése a 2004-es uniós bővítés előtt is komoly politikai témává vált, ekkor rendszeres kritikák érték Blairt a konzervatívok részéről, amiért az ország teljesen megnyitotta munkaerőpiacát a kelet-európai államok előtt. A kérdés immár nem "klasszikus" formájában került napirendre a 2005-ös választási kampányban, Michael Howard, a konzervatív pártvezér "a többséget terrorizáló kisebbségekről" beszélt az országban élő külföldiek, illetve az ott travellernek hívott, az utakat lakókocsi-karavánokkal járó romák kapcsán, de a toryk megint elbuktak, és ma már kevesen emlékeznek Howardra is.

Blair fentebb idézett szavait szinte napra pontosan két hónappal követte a négy merénylővel együtt 56 halálos áldozatot követelő londoni metrórobbantás. A briteket előbb az sokkolta, hogy kiderült: az elkövetők valamennyien már az országban született muzulmánok voltak, akikről még közvetlen környezetük sem feltételezte, hogy mire készülnek. (Az, hogy ketten közülük korábban már az MI5 látókörébe kerültek, mostanában keltett botrányt.) Aztán szeptember 1-jén az al-Dzsazíra bemutatott egy videofelvételt, amelyen az egyik elkövető, Mohammad Sidique Khan azt mondja: háború zajlik a muzulmánok ellen, amelyben a demokratikusan megválasztott brit kormány is részt vesz, így a választópolgárok is felelősek a történtekért.

Mit engedhet meg magának Hollandia?

Ami a briteknek július 7. volt, azt - kissé erőltetett párhuzammal - Hollandiának Theo van Gogh filmrendező meggyilkolása jelentette 2004-ben. Az országukra a "multikulturalizmus mintaállamaként" is tekintő hollandok identitását, biztonságérzetét alapjaiban rengette meg, hogy Van Goghnak az iszlám világban élő nőket ért bántalmazásokról szóló filmje miatt kellett meghalnia. A marokkói származású Mohammed Bouyeri tette több politikus szerint a "multikulturalizmus végét" jelentette.

Figyelmeztető jelek pedig már korábban is voltak: a Journal of Ethnic and Migration Studies című szakfolyóirat már 1997-ben közölt egy tanulmányt arról, hogy a hollandiai török népesség szegregáltan, a települések legelhanyagoltabb részein él, emiatt - érthetően - a legtöbbjük alapvetően elégedetlen volt lakáskörülményeivel. Az utrechti egyetem pedig 2000 májusában készített felmérést rotterdami fiatalok részvételével. Ebből kiderül például, hogy a megkérdezett törökök negyede, míg a marokkóiak harmada úgy vélekedett, hogy "Európa fenyegetést jelent az iszlám világra". A holland fiatalok szintén negyede viszont az iszlámot tekintette fenyegetésnek saját kontinensére nézve. A török és marokkói fiatalok elsősorban muzulmánnak, majd töröknek/marokkóinak, végül rotterdaminak mondták magukat, a holland identitás alig jelent meg a válaszokban. Jellemző volt, hogy a török, marokkói származású válaszadók tájékozottabbak voltak származási országuk politikai életében, mint a holland közélet kérdéseiben.

Hollandiába az első tömeges bevándorlási hullám a hatvanas években érkezett (addig többen hagyták el az országot, mint ahányan odaköltöztek), bár Indonézia függetlenné válása után már sokan érkeztek az egykori gyarmatról. A hatvanas években főleg török és marokkói "vendégmunkások" jöttek, akik a brit példához hasonlóan végül tartósan az országban maradtak. Számuk a hetvenes évek elejére elérte a 235 ezret. A nyolcvanas évektől megváltozott a bevándorlás szerkezete: egyre inkább előtérbe került a családegyesítés és -alapítás (a házastárs odaköltöztetése), ez a tendencia érvényesül máig is. A kilencvenes évek változását a későbbi kormányfő, Wim Kok (még kormányfő-helyettesként elmondott) 1991-es nyilatkozata jelezte: "Akinek a letelepedési kérelmét elutasítják, azt késedelem nélkül deportálni kell." Ehhez képest 1995-2001 között folyamatosan emelkedett a migránsok aránya, csak 2001-ben 69 ezren érkeztek - igaz, két évvel később már 57 ezerre apadt a letelepedők száma. A bevándorlók legnagyobb csoportját továbbra is a családegyesítés révén Hollandiába költözők alkotják, a politikai menekültek száma 2003-ban például már csak ötezer volt. (Az Economist még 2003-ban közölt részletes adatokat az Európában élő muzulmánokról, eszerint Hollandiában a lakosság hat százaléka, 980 ezer ember követi ezt a hitet, közülük több mint 600 ezren nem beszélnek hollandul.)

Érdekes ugyanakkor, hogy ma már - a Modeling Migration Dynamics of Immigrants: The Case of The Netherlands című tanulmány szerint, ahonnan a felhasznált adatok nagy része származik - úgy becsülik, a migránsok 20-50 százaléka több-kevesebb idő után elhagyja az országot, és hazaköltözik, vagy máshol próbál szerencsét. A visszatelepülők segítésére külön szervezetet alakítottak a választott hazájukban sikeres üzletemberré váló bevándorlók. Az IntEnt többek között Etiópiában, Ghánában, Törökországban, Afganisztánban, Marokkóban segít vállalkozást indítani üzleti és jogi tanácsokkal, stratégiai tervezéssel.

Ezek után hirdette meg tavaly áprilisban a korábbiakhoz képest drákói szigorításokat jelentő új bevándorlási politikáját Rita Verdonk migrációs ügyekkel foglalkozó miniszter. Verdonk azt mondta: "Hollandia nem engedheti meg magának olyanok befogadását, akik nem képesek beilleszkedni a többségi társadalomba", ezért az újonnan jövőknek mindenekelőtt egy "integrációs vizsgán" kell átesniük - még mielőtt az ország területére lépnének. Az adott állam holland nagykövetségén elvégzendő "vizsga" célja felmérni, az illető számára mennyire elfogadható a "holland liberalizmus", így többek között egy rövidfilmet is levetítenek, melyben egy csókolózó meleg pár és egy nudistastrand is látható. (Muzulmán szervezetek egyből tiltakoztak, azt állítva, hogy e jelenetek sértőek a számukra.) A jelentkezőknek szintén már eredeti hazájukban át kell esniük egy holland nyelvtanfolyamon, ráadásul a vizsga díja 350 euró, ami a kritikusok szerint eleve kizárja a szegényebbek számára a próba lehetőségét. (Az Egyesült Államok, Kanada, Új-Zéland, Ausztrália és Japán állampolgárai alanyi jogon mentesülnek a vizsga alól.) Szigorították a családegyesítés szabályait, és nehezebbé tették, hogy valaki külföldi partnerrel kössön házasságot. (Különösen a marokkói származású fiatal férfiak körében elterjedt, hogy "eredeti" hazájukból választanak maguknak feleséget.) Így a külföldről házasodni vágyó holland állampolgárnak igazolnia kell, hogy legalább a minimálbér 120 százalékát elérő rendszeres jövedelemmel rendelkezik, és sem ő, sem a partnere nem lehet fiatalabb 21 évesnél.

Jan-Peter Balkenende kereszténydemokrata-néppárti-liberális koalíciója tavaly júniusban viszont éppen a szigorú migrációs politika miatt kitört vitáktól omlott össze. Az előrehozott választásokat aztán ismét Balkenende kereszténydemokratái nyerték, igaz, ezúttal már a Munkáspárttal és a Keresztény Unióval alakítottak új kormányt, amelynek az ország történetében először muzulmán tagja is van.

Bezárkózó államok, idegenkedő polgárok

Ellentmondásos viszony jellemző a többségi társadalom tagjaira Nagy-Britanniában és Hollandiában is a bevándorlókkal szemben - mondta Örkény Antal, az ELTE bevándorlás-szociológiai tanszékének oktatója egy átfogó, nyolc országra (köztük Magyarországra) kiterjedő közvélemény-kutatás előfelmérései alapján. (A kérdőíveket egyelőre csak egy országonkénti 150 fős, reprezentatív mintát adó csoport tagjaival töltették ki.)

A megkérdezettek legnagyobb része (a britek 53, a hollandok 47 százaléka) mindkét országban úgy látja például, hogy "a jövőben romlani fog a kapcsolat a bevándorlók és a többségi társadalom tagjai között", míg az ellenkezőjére a brit válaszadók 23, a hollandok 15 százaléka számít. Nagy-Britanniában a megkérdezettek majd' kétharmada "nagyon vagy inkább" egyetért azzal az állítással, hogy "a változások az ország értékeit veszélyeztetik", Hollandiában 45 százalékos ez az arány.

A válaszadók nagyobbik része ugyanakkor támogatja (a briteknél 67, a hollandoknál 58 százalékos arányban), hogy a bevándorlók könnyen jussanak állampolgársághoz, és jelentős többségük (összesen 61, illetve 68 százaléknyian) sok/valamennyi bevándorlót ma is szívesen látna hazájában, még akkor is, ha "egy Európán kívüli szegény országból" vagy muzulmán országból jönnének. Ugyanakkor mindkét országban szinte teljes az összhang (87, illetve 96 százalékos) abban, hogy a bevándorlóknak magukévá kell tenniük a befogadó állam szokásait.

Ehhez képest magas azok aránya is, akik "nem szívesen költöznének bevándorlók lakta környékre" - a brit válaszadók 59, a hollandok 71 százaléka gondolja így. Érdekes, hogy amikor a kérdésben "muzulmán többségű" kerület szerepelt, a briteknél 41 százalékra csökkent az elutasítók aránya, Hollandiában maradt 71 százalékos.

Nagy-Britanniában kevéssel haladta meg a nemleges válaszok aránya a helyeslőekét (51, illetve 45 százalékos arány) arra a kérdésre, hogy "Szívesen járatná-e gyermekét olyan iskolába, ahol a tanulók többsége bevándorló?". Hollandiában viszont 70 százalékos volt az elutasítók aránya. "Muzulmán többségű" iskola esetében a britek 60 százaléka sem íratná be szívesen gyermekét, a holland válaszadóknál az arány kissé csökkent, 67 százalékra. A muzulmán lakossággal szembeni ellenérzéseket jelezheti, hogy Nagy-Britanniában a megkérdezettek 64, Hollandiában 50 százaléka egyetértett azzal az állítással, hogy "a világban élő muzulmánok támogatják a terrorizmust", miközben "általában a bevándorlókkal szemben" pozitív érzéseket táplál a megkérdezettek 79, illetve 77 százaléka.

Ideiglenesből állandó

Bevándorlástörténelem Nagy-Britanniában

A hetvenes évek elején bekövetkezett általános recesszió idejére 11 millió bevándorló élt Észak- és Nyugat-Európában. Nagy-Britanniában az évtized végén a következőképpen alakult a számuk: indiai - 840 ezer, pakisztáni - 476 ezer, bangladesi - 162 ezer, kínai - 156 ezer, "egyéb ázsiai" - 197 ezer, "fekete karibi" - 500 ezer, "fekete afrikai" - 212 ezer, "egyéb fekete" - 178 ezer, "egyéb migráns" - 290 ezer. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy erre az időszakra az ír bevándorlók száma is meghaladta a 850 ezret, de őket soha nem tekintették külföldinek abban az értelemben, hogy teljesen szabadon vállalhattak munkát az országban, és letelepedési engedélyt, sőt szavazójogot is könnyen kaptak.) Az olajválság évtizede döntő jelentőségű a mai migrációs problémák szempontjából: ekkor válnak az "ideiglenesen" munkát vállalni érkezett külföldiek állandó lakossá. A hetvenes években gyorsan emelkedő munkanélküliség ugyanis a bevándorlókat érintette a legérzékenyebben: őket bocsátották el először, és ők találtak a legnehezebben újra munkát. Egy munkáspárti törvény nyomán 1974-ben nőgyógyászati és egyéb vizsgálatokra kötelezték már a repülőtereken a leendő bevándorlókat.

Margaret Thatcher még az ellenzék vezéreként sürgetett "világos menetrendet" a bevándorlás teljes tilalmára 1977-ben, majd kormánya még hatalomra jutása évében szigorította a letelepedés feltételeit. Az egyik legellentmondásosabb törvényt 1987-ben fogadták el, ennek értelmében azok a légi- és komptársaságok, amelyek a megfelelő dokumentumok nélkül, vízum hiányában szállítanak brit földre külföldieket, jelentős pénzbüntetésre számíthattak. Öt évvel később botrányos eset történt: egy német hajó legénysége a büntetéstől félve egyszerűen a tengerre tett nyolc ghánai menekültet, akik egy kivételével a vízbe fulladtak. Egy 1993-as rendelet előírta, hogy még a menekültstátus iránti kérelmük elbírálása előtt deportálni lehet azokat, akik egy biztonságos harmadik ország érintésével érkeztek Nagy-Britanniába - hiszen a menekültstátust kérhették volna ott is. Két évvel később nagy vitát váltott ki, amikor Hackney önkormányzata 600, a neve alapján "afrikai eredetűnek" gondolt munkavállaló adatait küldte át ellenőrzésre a belügyminisztériumnak, aminek nyomán a rendőrség többüket letartóztatta.

Figyelmébe ajánljuk