A brit kulturális kormányzat az ezredforduló táján döntött a múzeumpolitika gyökeres megújításáról. Az új cél a múzeumok megnyitása volt, hogy azok ne csak a művelt elitközönséget, hanem valamennyi társadalmi osztályt szolgálják. A paradigmaváltás eredményei ma már össztársadalmi szinten is érzékelhetők.
A tíz év körüli szikh kisfiú lenyűgözve bámulja az első kínai császár életéről és földbe ásott agyaghadseregéről szóló néma vetítést. A filmrészletek és az ábrák azok számára is jól érthetők, akik nem boldogulnak az amúgy egyszerű nyelvezetű és tömören megfogalmazott, egymondatos angol feliratokkal. A kisfiúnak persze nincs ilyen gondja: mint mondja, a kiállítás nem rossz, de igazán a vetítésből és a feliratokból értette meg, hogy miért és hogyan sikerült az első Csing uralkodónak legyőzni és uralma alá hajtani az addig egymással háborúzó királyságokat. A papa megerősíti, hogy a fia épp csak rápillantott a kiállított ékszerekre meg fegyverekre, de még a harci rendbe állított agyagkatonáknál sem sokat időzött - a vetítéseket viszont képtelen otthagyni, ezt is már negyedszer izgulja végig. A szülők közben alaposan végignézhették az amúgy elképesztően profin tálalt kiállítást, és volt idejük a hosszabb magyarázatok, feliratok végigböngészésére is.
Három láb jó
A British Museum áprilisban záró slágerkiállításán vagyunk - az elővételben kapható jegyek hónapokkal ezelőtt elfogytak; a szikh családdal a kora reggeli zimankóban, a sorban ismerkedtünk össze, amikor a pénztárnyitás előtt másfél órával együtt izgultunk, hogy beleférjünk az ötszáz fős napijegyes kontingensbe. Az apa egy Londonhoz közeli kisvárosban műszaki technikus, a felesége kórházi ápoló. Most azért jöttek el a két gyerekkel, mert jókat hallottak a kiállításról, és amióta a gyerekük az iskolával sokat jár múzeumba, nekik is megjött a kedvük. Ma már havi rendszerességű látogatónak számítanak.
A szikh család néha befizet egy-egy, az agyagkatonákéhoz hasonló érdekesebb időszaki tárlatra is, de többnyire az ingyenes kiállításokat látogatják. Igaz, a londoni múzeumok állandó kiállításai már önmagukban több hónapnyi látnivalót kínálnak: a Britishben, a két Tate-ben, a Victoria & Albertben, vagy a tudományos (Science) és a temészettudományi (Natural History) múzeumban külön-külön is heteket lehetne eltölteni, és akkor még csak a világhírűeket említettük.
"A múzeumok szerepének újragondolásáról, megnyitásáról, a társadalmi befogadást (social inclusion) erősítő jellegük szükségességéről szóló első szakmai ötletek a nyolcvanas évek végére tehetők" - meséli a Narancsnak Sue Wilkinson, a közgyűjtemények intézményi és társadalompolitikai fejlesztéséért felelős állami ügynökség, a Museums, Libraries and Archives Council (MLA) programigazgatója. A vita akkor még az egyetemek és a kutatóintézetek berkein belül folyt. Ám idővel egyre nyilvánvalóbb lett: tarthatatlan az a gyakorlat, miszerint az összes adófizető pénzéből finanszírozott múzeumok voltaképpen elefántcsonttornyok, ahol egy kiváltságos elit szempontjai alapján gyűjtögetik és rendezgetik a kincseket. A 90-es évek közepére kialakult a szakmai konszenzus: aktív szerepvállalásra van szükség, a múzeumnak a hátrányosabb helyzetű társadalmi osztályokat is meg kell szólítania. Egyrészt az állandó kiállításokat úgy kell átalakítani, hogy azok számukra is érthetők és élvezhetők legyenek, de még inkább olyan kiállításokat kell tervezni, amelyek eleve számolnak a preferált csoportok érdekével, és a munkába be kell vonni a közösségeket - foglalja össze a programigazgató.
Az első kormányzati lépések 2001-ben történtek. Az állami fenntartású múzeumok finanszírozási megállapodásait a kulturális minisztérium új szempontok szerint egészítette ki (mivel e múzeumok ügyeiről független, választott kuratóriumok döntenek, az állam csak elvárásokat fogalmazhat meg). Az igazán nagy dobás az MLA által koordinált Renaissance for the Regions (Újjászületést a régióknak) program elindítása volt. A Renaissance idén lejáró első hétéves etapjában régiónként négy-öt, összesen 45 múzeum vett részt, melyek konkrét célcsoport, azaz az iskolások, faji és etnikai kisebbségek és az alacsony jövedelműek bevonását célzó programokkal nyertek a pályázaton. A program harmadik lába a kulturális fejlesztések egyik legfontosabb forrása, a brit lottóalap (Heritage Lottery Fund), amely a Renaissance-t menedzselő MLA-hoz hasonló szigorral kéri számon, hogy a múzeumok valóban a kitűzött célokra költik-e a támogatásokat.
A múzeumlátogatottsági mérések eredményeibe a Narancs az MLA irodájában tekinthetett be: a Renaissance 45 múzeumában 2001-től 2006-ig a célcsoport körében 2,46 millióról 3,21 millióra nőtt a látogatottság. A teljes, 2,6 milliós látogatószám-növekedésből 750 ezer, azaz közel 30 százalék tartozott a célcsoportba. A program költségvetése a 2001-es 15 millióról 2007-re 45 millió fontra nőtt, bár jelenleg úgy tűnik, legalább 2010-ig ott egyelőre meg is áll.
Legyél tartalmas
A kormány döntéséhez az egyik legutolsó lökést az 1999-es londoni, a szikhek történetéről szóló kiállítás adta. A British Museumban pár hét alatt 110 ezren nézték meg, a látogatók hetven százaléka volt szikh. A legfigyelemreméltóbb mozzanat azonban az volt, hogy a felhívásra jelentkező szikh szervezetek a kezdetektől részt vettek a kiállítás koncepciójának kialakításában, a közösségek tagjai pedig maguk is adtak tárgyakat a kiállításhoz. Mindez enyhén szólva eltért a bevett gyakorlattól, miközben a siker konkrét és egyértelmű volt. Hasonlóan sikeres a manchesteri múzeum is, mely "gyűjtőbeszélgetéseket" (collective conversations) kezdeményezett a környéken élő, de múzeumba nem járó közösségekkel. A múzeum szakemberei így kérték meg például a nigériai joruba törzshöz tartozókat, hogy hozzák el a saját tárgyaikat, és meséljenek róluk. A beszélgetéseket felvették, és a kiállított tárgyak mellett a látogatók a vonatkozó szövegrészleteket is meghallgathatták.
A brit közgyűjteményi szcéna legradikálisabban innovatív szereplője kétségkívül a skóciai Glasgow múzeumszolgálata (Glasgow Museum Service). Az 1990-ben itt elindított "nyílt múzeum" projekt teljesen átfogalmazta a múzeum közszolgáltatási feladat- és szerepkörét. Az eleinte kísérleti, majd állandósuló program keretében egyrészt megpróbálták közelebb vinni az emberekhez a múzeumot, és utazó tárlatokat szerveztek a könyvtárakba, közösségi központokba, idősek otthonába. Közben rájöttek, hogy csökkenteni kell a múzeumokkal kapcsolatos gátlásokat. Sokak ellenérzései erednek ugyanis abból a félelemből, hogy a múzeumban nem lehetnek szívesen látott vendégek: mivel sosem jártak még ilyen helyen, nem tudnak majd megfelelően viselkedni, ezt a múzeumi dolgozók és a látogatók kiszúrják, és a látogatás teljes megszégyenüléssel fog végződni. Ezért még az utazó tárlatoknál is kisebb, egy-egy bőröndnyi kiállításkészleteket állítottak össze, amiket elvittek a külvárosi és falusi iskolákba, öregek otthonába, kórházakba, börtönökbe.
Mindez azonban csak a kezdet volt. A "nyílt múzeum" stábja azt szerette volna, hogy a helyiek maguk is tevőleg vegyenek részt e kisebb-nagyobb tárlatok kialakításában. A glasgow-iak szerint a múzeum célja az emberek önbizalmának erősítése, az, hogy tapasztalatokra tegyenek szert, tartalmasabb életük legyen. A kellően művelt látogatók a múzeumi vizitekkel a művelődés mellett rendre megerősítik az azonosságtudatukat, ha az ott bemutatott kulturális örökség egyben az ő személyes történetüknek is része. Ez a tudat növeli az önbizalmukat, és segíti őket abban, hogy életük során minél tartalmasabb célokat valósíthassanak meg. A múzeumokban kanonizált kulturális örökségtől elzártak azonban nem éreznek, érezhetnek ilyesmit. A közszolgálatot komolyan gondoló múzeum nem szolgálhatja csupán azokat, akiknek amúgy is kellően erős a kulturális beágyazottságuk. Minderről a nyílt múzeum vezetője, Mark O'Neill ír a program első tíz évét értékelő tudományos kutatásról szóló kiadványban (A Catalyst for Change, RCMG, 2002).
A glasgow-i példa
A nyílt múzeum projektben ezért mindig is kiemelten figyeltek a hátrányos helyzetű és marginalizált csoportokra. Az eleinte kizárólag a múzeumok tárgyaiból merítő "bőröndtárlatokban" egyre fontosabb szerephez jutottak az e csoportok igényeire, az őket foglalkoztató ügyekre reflektáló anyagok. Olyan kényes témákról is rendeztek kiállításokat, mint a családon belüli erőszak, az alkoholizmus, a szektásodás vagy a hajléktalanság. Ugyanilyen bátorságra vall a résztvevők köre, mely a fentieken túl a különböző önsegítő nőcsoportokig, rabokig, vagy akár a drogbetegekig, értelmi fogyatékosokig és iszlamista közösségekig terjed. A szokatlan helyszíneken kialakított, gyakran rendhagyó témájú kiállítások anyagába így sok olyan ember tapasztalata is beépült, akikkel a korábbi gyakorlatban a múzeumok sosem számoltak.
Mindez meglehetősen messze esik a hagyományos, konzervatív szemlélettől, mely szerint a múzeumnak az a dolga, hogy a művészet, a történelem és a tudomány tényeit, értékeit, az új kutatási eredményeket mutassa be közérthető tálalásban. Az új, befogadó múzeumi szemlélet komoly vitákat váltott ki; és a szakmai ellenérzéseket gyakran bújtatták politikai köntösbe. Az ilyen múzeumok - hangzik az egyik gyakori ellenérv - valójában csak igazodnak a Tony Blair fémjelezte New Labour-kormányzat igényeihez, hogy pénzhez és figyelemhez juthassanak. Egy másik konzervatív kifogás szerint a szociális problémák kezelését inkább a szociális ellátórendszerre kéne bízni, a múzeumok foglalkozzanak azzal, amihez értenek. Csakhogy a társadalmi kirekesztés elleni múzeumi fellépés eszközeiről szóló szakmai párbeszéd és munka már jóval a New Labour 1997-es hatalomra kerülése előtt, a 80-as évek közepén megkezdődött; amúgy pedig nincs azzal baj, ha a választók kegyeit kereső politikusok olyan programokat támogatnak az adópennykből, amelyek minél több ember jó érzését váltják ki. Ha a pénz felhasználásáról nem a politika, hanem a nyilvánosság által nem elszámoltatható bennfentesek döntenek, előbb-utóbb megint érthetetlen és unalmas kiállítások között választhatunk, és a termek békéjét nemhogy színes bőrűek és a szokásosnál hangosabb felnőttek, de a gyerekzsivaj se zavarja majd meg - vélik a változás pártolói. A brit múzeumpolitika átalakulásának egyébként is a helyi, városi fenntartású múzeumok a fő terepe, és a változások is onnan indultak, feltehetően azért, mert ott a választók szolgálata és a politikus újraválasztása között közvetlenebb az összefüggés, mint a Renaissance-hoz hasonló központi programok esetében.
Mindenesetre a glasgow-i példa a szigetországban ma már korántsem számít annyira vadnak, mint néhány éve; a fogyatékosok vagy a szenvedélybetegek helyzetéről szóló komoly kiállítás ma már nem kirívó eset. Az MLA is bátorítja a Renaissance program jövőre induló második szakaszában pályázókat: "Alapelvárás, hogy a múzeumok bevonják a helyi közösségeket a szolgáltatás megtervezésébe, de ott tartunk, hogy ez a szempontrendszer már kezd egyre több helyen beszivárogni magába a gyűjteményezésbe is - mondja az MLA programigazgatója, aki eközben maga is érzékeli, hogy a kontinentális művelődéspolitika kissé lemaradt. - Tavaly egy németországi konferencián számoltam be az eredményeinkről. Az előadásomat döbbent csend fogadta, majd felállt egy vezető német szakember, hogy az ő múzeumaiknak az a dolga, hogy műveljék az embereket, és nem az, hogy a színvonalat csökkentve jussanak el szélesebb rétegekhez. Erre kitört a botrány, a fiatalabb muzeológusok felugráltak és kiabáltak, hogy az ő nevükben ne beszéljen, mert ők bizony pont ilyesmiben gondolkoznának, ha hagynák őket. Nálunk ilyen viták tíz éve voltak, ma már elképzelhetetlenek. És az új szempontú múzeumi munka egyáltalán nem színvonaltalan: eredeti és izgalmas kiállítások jöttek létre, s többnyire a szakmai megítélésük is igen kedvező volt."
Az információra, miszerint Magyarországon januártól ismét fizetőssé tették a múzeumok állandó kiállításait, Sue Wilkinson meglehetősen értetlenül reagált: "A belépődíj csak az első akadálya annak, hogy új közönséget szólítsunk meg. Amikor nálunk megszüntették, kiderült, hogy továbbra is ugyanazok járnak múzeumba, mint korábban, csak többször. Tovább kellett lépnünk, mert kiderült, hogy igazi változás csak a múzeum céljainak és munkájának teljes újragondolásától remélhető. A belépődíj ismételt bevezetése ebből a szempontból elég nehezen értelmezhető."
A bosszú ideje
"Észrevettem, hogy egy ideje többet tanulok a képek melletti feliratokból, mert könnyebben érthetők. Nem érzem azt sem, amit régebben, hogy műveletlen vagyok, amiért annyira keveset tudok a kiállított tárgyak jelentőségéről" - mesél a tapasztalatairól egy jamaicai ősöktől származó fiatalember. A harmadgenerációs bevándorló, amúgy asztalosként dolgozó Jasont először a barátnője vitte el egy kisebb helyi kiállításra, öt éve. "A képek tetszettek, a szövegektől viszont szánalmas bunkónak éreztem magam. Aztán mintha valakik olvastak volna a gondolataimban, a magyarázatok egyre inkább arra koncentráltak, hogy miért lehet érdekes nekem ez a kép, ahelyett, hogy miért érdekes egy szakértőnek, aki úgyis tudja."
Jasonnal a Tate Modern kávézójában beszélgettünk, miután az időszaki kiállításon Marcel Duchamp szignált piszoárja előtt olyan röhögőgörcsöt kapott, hogy ki kellett mennie lenyugodni. "Értem, szóval a piszoár azért fontos, mert utána az okos emberek hosszasan gondolkozni kezdtek, hogy akkor mitől egyedi és művészileg értékes egy tárgy - vigyorog, mikor a kitett katalógusból kikeresem a modernizmus egyik kezdőpontjának tartott műről szóló hosszú, de a kiállítóteremben egy mondattal elintézett tudnivalókat. - Én csak elképzeltem, milyen arcot vághattak a csávók, amikor megjelent a hóna alatt a piszoárral, hogy ez az új műve. Elég jó arc lehetett."
A Tate Modernben érezhetően sokat tesznek azért, hogy a kiállítások minél nyitottabbak, érthetőbbek és színesebbek legyenek. A folyamatosan változó "állandó" kiállításon az se érzi magát megfélemlítve a XX-XXI. század művészetétől, aki amúgy nem vagy csak alig ismeri. Monet vízililiomos képe egy kisebb teremben van kiakasztva az absztrakt expresszionista Pollock és Rothko egy-egy festményével, az installáció önmagáért beszél, és az indoklás a falon is egy mondattal le van tudva. Az ottjártunkkor épp kiállított művek közül sok származott Afrikából: az egyik terem fehér falait például egyetlen művész embernagyságú fekete papírkivágásai díszítették, melyek az afrikai nőket "kihasználó" gyarmatosítók rémtetteit ábrázolták, míg a szemközti falon az érintett nők fantáziái sorakoztak a bosszú módozatairól. A teremben a sötétebb bőrszínű látogatók megfigyelésünk szerint legalább kétszer annyi időt töltöttek, mint a többiek.
És hasonló volt a helyzet a többi, a Narancs által felkeresett londoni múzeumban: kevés magas tudomány és nehezen érthető szakszöveg, sok pontos, tömör, lényegre törő magyarázat, áttekinthető installációk, semmi zsúfoltság. A múzeumok társadalmi szerepe megértésének és kutatásának legfontosabb brit műhelye a Leicesteri Egyetem muzeológai tanszéke. Jocelyn Dodd és Richard Sandell, a kutatóközpont vezetői szerint a befogadó múzeumi szemlélet és gyakorlat ma már sem vadonatújnak, sem pusztán divatosnak nem tekinthető. "Mindez mára alapvető fontosságúvá vált a brit múzeumi szektor céljai és értékei tekintetében. A befogadás szempont- és tapasztalatrendszere segít megérteni azokat az utakat, amelyeken keresztül a múzeumok a társadalom minél nagyobb csoportjai érdekében végezhetnek értelmes munkát. A pozitív társadalmi változás közös cél és közös felelősség, amely alól nem lehet megalapozatlan érvekkel kibújni."
