Srí Lanka: polgárháború után teljes csőd

Ébredés a bódulatból

Külpol

Srí Lankán július 9-én az összeomló gazdaság ellen tüntető tömeg áttörte a rendőrök barikádját, és megrohamozta az elnök, Gotabaya Rajapaksa rezidenciáját. Hogyan vitte csődbe Srí Lankát a hatalmat 13 éven át etnikai erőszakkal, a demokratikus intézmények felszámolásával és populista gazdaságpolitikával gyakorló Rajapaksa-klán?

Miközben a többezres tömeg Rajapaksa medencéjében fürdőzött, vagy az elnöki palota egyéb luxusberendezéseit élvezte, az elnök elhagyta az országot, és Szingapúrba menekült. A Srí Lanka-i pártok vezetői ekkor válságtanácskozást hívtak össze, hogy minél hamarabb véget vessenek az utcai demonstrációnak. A tanácskozás végén a miniszterelnök, Ranil Vikramaszinha bejelentette, hogy kész lemondani pozíciójáról az ország érdekében. A bejelentést követően a tüntetők az ő rezidenciáját is megrohamozták és felgyújtották.

A veterán politikus pályafutása azonban nem ért itt véget; Vikramaszinha először 1993-ban lett Srí Lanka miniszterelnöke, majd azután még öt különböző alkalommal szerezte meg a pozíciót, azonban egyszer sem töltötte ki a mandátumát. A „ravasz rókaként” emlegetett politikus most is megtalálta a módját, hogy feltámassza politikai karrierjét; július 20-án a parlament államelnöknek választotta őt. A tüntetők szemében ez elfogadhatatlan, mivel Vikramaszinhát szoros barátság fűzi a Rajapaksa családhoz, amelynek tagjai romba döntötték az országot, és akiknek a kezéhez vér is tapad, továbbá ő volt az is, aki 2016-ban rábólintott arra, hogy Kína Új Selyem­út programjának Srí Lanka is része legyen, ami nagyban hozzájárult az ország eladósodásához.

De kik is azok a Rajapaksák, hogyan kerültek Srí Lanka élére, és hogyan vezették csődbe az országot?

A kormányellenes tüntetők többnyire békések maradtak, és a hadsereg nem kísérelte meg a hatalomátvételt a kialakult politikai vákuumban – s ez szerencsés módon ellentmond a Srí Lanka-i politikai erőszak II. világháború utáni hagyományainak. Srí Lanka ugyanis lakosságarányosan egyike a Föld belső polgárháborús erőszaktól leginkább sújtott álla­mainak.

 

Büntetlen háborús bűnök

A szélsőbalos, eredetileg maoista indíttatású Népi Felszabadítási Front (JVP) először 1971-ben, majd 1987-ben kísérelt meg fegyveres népfelkelést. A jobbára a húszas éveikben járó vagy annál fiatalabb felkelők brutalitását – elsődleges célpontjaik az állami hivatalnokok voltak – a központi kormányzat véres büntető hadjárattal torolta meg. Bár pontos adatok természetesen nincsenek erről sem, a halálbrigádok, a minden jogi formalitást nélkülöző tömeges gyilkosságok áldozatainak számát összesen több tízezerre teszik. Srí Lanka másik, még ennél az alapvetően a szingaléz többségen belül zajlott polgárháborúnál is súlyosabb konfliktusa a tamil kisebbség és a többségi állam belső háborúja, amelynek aktív szakasza 1983-tól 2009-ig tartott. A colombói kormány és a Tamil Eelam Felszabadító Tigrisei (Liberation Tigers of the Tamil Eelam, Tamil Tigrisek) nevű szeparatista terrorszervezet közötti fegyveres harcban az ENSZ becslései szerint 80–100 ezren vesztették életüket, egyes források szerint csak a háború utolsó szakaszában, 2008–2009-ben 40 ezer civil halt meg a hadműveletekben. A pontos adatok nem ismertek, mert a Srí Lanka-i kormány sorozatosan megtagadta a független nemzetközi vizsgálatot a háborús pusztítás teljes mértékének kiderítésére. Egyes jelenté­sek szerint a kormányerők megkínozták a halálesetek és eltűnések regisztrálásában részt vevő tamilokat. (A szingaléz–tamil konfliktus hátteréről lásd keretes anyagunkat – a szerk.)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.