Miközben a többezres tömeg Rajapaksa medencéjében fürdőzött, vagy az elnöki palota egyéb luxusberendezéseit élvezte, az elnök elhagyta az országot, és Szingapúrba menekült. A Srí Lanka-i pártok vezetői ekkor válságtanácskozást hívtak össze, hogy minél hamarabb véget vessenek az utcai demonstrációnak. A tanácskozás végén a miniszterelnök, Ranil Vikramaszinha bejelentette, hogy kész lemondani pozíciójáról az ország érdekében. A bejelentést követően a tüntetők az ő rezidenciáját is megrohamozták és felgyújtották.
A veterán politikus pályafutása azonban nem ért itt véget; Vikramaszinha először 1993-ban lett Srí Lanka miniszterelnöke, majd azután még öt különböző alkalommal szerezte meg a pozíciót, azonban egyszer sem töltötte ki a mandátumát. A „ravasz rókaként” emlegetett politikus most is megtalálta a módját, hogy feltámassza politikai karrierjét; július 20-án a parlament államelnöknek választotta őt. A tüntetők szemében ez elfogadhatatlan, mivel Vikramaszinhát szoros barátság fűzi a Rajapaksa családhoz, amelynek tagjai romba döntötték az országot, és akiknek a kezéhez vér is tapad, továbbá ő volt az is, aki 2016-ban rábólintott arra, hogy Kína Új Selyemút programjának Srí Lanka is része legyen, ami nagyban hozzájárult az ország eladósodásához.
De kik is azok a Rajapaksák, hogyan kerültek Srí Lanka élére, és hogyan vezették csődbe az országot?
A kormányellenes tüntetők többnyire békések maradtak, és a hadsereg nem kísérelte meg a hatalomátvételt a kialakult politikai vákuumban – s ez szerencsés módon ellentmond a Srí Lanka-i politikai erőszak II. világháború utáni hagyományainak. Srí Lanka ugyanis lakosságarányosan egyike a Föld belső polgárháborús erőszaktól leginkább sújtott államainak.
Büntetlen háborús bűnök
A szélsőbalos, eredetileg maoista indíttatású Népi Felszabadítási Front (JVP) először 1971-ben, majd 1987-ben kísérelt meg fegyveres népfelkelést. A jobbára a húszas éveikben járó vagy annál fiatalabb felkelők brutalitását – elsődleges célpontjaik az állami hivatalnokok voltak – a központi kormányzat véres büntető hadjárattal torolta meg. Bár pontos adatok természetesen nincsenek erről sem, a halálbrigádok, a minden jogi formalitást nélkülöző tömeges gyilkosságok áldozatainak számát összesen több tízezerre teszik. Srí Lanka másik, még ennél az alapvetően a szingaléz többségen belül zajlott polgárháborúnál is súlyosabb konfliktusa a tamil kisebbség és a többségi állam belső háborúja, amelynek aktív szakasza 1983-tól 2009-ig tartott. A colombói kormány és a Tamil Eelam Felszabadító Tigrisei (Liberation Tigers of the Tamil Eelam, Tamil Tigrisek) nevű szeparatista terrorszervezet közötti fegyveres harcban az ENSZ becslései szerint 80–100 ezren vesztették életüket, egyes források szerint csak a háború utolsó szakaszában, 2008–2009-ben 40 ezer civil halt meg a hadműveletekben. A pontos adatok nem ismertek, mert a Srí Lanka-i kormány sorozatosan megtagadta a független nemzetközi vizsgálatot a háborús pusztítás teljes mértékének kiderítésére. Egyes jelentések szerint a kormányerők megkínozták a halálesetek és eltűnések regisztrálásában részt vevő tamilokat. (A szingaléz–tamil konfliktus hátteréről lásd keretes anyagunkat – a szerk.)
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
