Munkatársunk éppen Molenbeekben volt, amikor elkezdtek lőni, majd elfogták a legkeresettebb európai bűnözőt, Szalah Abdeszlamot.
Ajánlom
Mikor befordultam a sarkon, a kissrác előrántotta és többször elsütötte játékpisztolyát, én pedig úgy hátráltam vissza a másik utcába, mint aki kísértetet látott. A sötétedéskor az utcán játszó gyerekek még nem tudhatták, hogy fél órával ezelőtt és néhány utcával odébb a belga rendőrség speciális alakulata lábon lőtte és őrizetbe vette Európa legkeresettebb bűnözőjét, a leghírhedtebb élő terroristát, Belgium hivatalosan is első számú közellenségét. Mire idáig eljutottam, már két napja bolyongtam Molenbeekben, és próbáltam megérteni, mitől vált ez a látszólag ártalmatlan környék a dzsihadista terror központjává.
Nem ezért jöttem pedig, hanem hogy egy hosszú hétvégén keresztül újcirkuszi előadásokat nézzek. De amikor az indulás előtti napon megnéztem, hol is lesz pontosan a szállásom, valami megmozdult bennem. Molenbeekről tudtam, hogy az iszlamista terror európai bölcsőjeként emlegetik, a nyugati sajtó rengeteget cikkezett róla a novemberi párizsi támadások után. Nem is csoda, hiszen nehéz elsőre feldolgozni, hogy Európa közepén, az Európai Parlamenttől negyedórányira van egy kerület, ahová a terroristák fegyvert venni járnak. Már ha nem eleve ott élnek. Legyen szó egy tálibellenes afgán vezető meggyilkolásáról, a madridi vonatrobbantásról, a brüsszeli zsidó múzeum előtti lövöldözésről, az Amszterdam–Párizs járat kalasnyikovos merénylőjéről vagy a Charlie Hebdo utáni, kóser bolt elleni támadásról, „szinte mindig Molenbeekbe vezetnek a szálak”. Ezt maga a belga miniszterelnök mondta tavaly novemberben, belügyminisztere pedig egyenesen azt nyilatkozta, hogy nem tudják kontrollálni a területet.
A szerző fevételei
Belgiumban a legmagasabb a Szíriában harcoló dzsihadisták aránya, de ennél a statisztikánál sokkal nagyobb figyelmet kapott, hogy a novemberi párizsi terrorakció főszervezője és több másik tagja mellett az egyetlen életben lévő elkövető, Szalah Abdeszlam is molenbeeki. Azóta egyes cikkek már „no-go” zónaként emlegetik a kerületet, vagyis olyan helyként, ahová a rendőrség nem mer vagy nem akar bemenni, és ezzel a fehér bőrű polgároknak sem érdemes próbálkozniuk.
Ezek után némi aggodalommal láttam neki a környék felfedezésének. Amit találtam, annak semmi köze nem volt a rémképekhez. Nem túl releváns asszociáció, de azért az irányvonalat érzékelteti, hogy több ponton Spanyolországra emlékeztetett: éppen sütött a nap, az utcán sokan álldogáltak és üldögéltek; több volt a kosz, mint Nyugaton általában, de semmi vészes; a sok kis üzletben kedves, mosolygós eladók és így tovább. Volt néhány gyönyörű ház, és volt néhány ijesztő monstrum. A szomszédos, trendi kerülettől egy csinos csatorna választja el.
Nem az a Buda
Helyes parkok és aggasztó sikátorok. Csak legális mecsetből van 22. A legszembetűnőbb azonban a szegregáció: nőt fejkendő nélkül nem láttam, a teázókban pedig csak férfiak ültek. (Statisztikák szerint a lakosság 50 százaléka muszlim környezetből érkezik, egyes részeken ez az arány 70-80 százalék.)
És valahol itt kezdődnek a problémák: a régebbi és újabb bevándorlók eleve hátrányban vannak a tulajdonképpen három nyelv (francia, flamand, angol) ismeretét igénylő munkaerőpiacon, miközben a szegregáció gátolja a nyelvtanulást. A 100 ezer lakosú kerület Belgium legszegényebb része, itt a legnagyobb a munkanélküliség, az iskolák színvonala rossz. Nem indul túl nagy esélyekkel az életben, aki ide születik, a kétségbeesés és a frusztráció pedig jó kiindulópont a radikalizációhoz. Ez azonban még mindig nem magyarázná Molenbeek kiemelt szerepét az európai dzsihádban, már csak azért sem, mert szegény muszlimok sok helyen élnek, az IS pedig jellemzően az internet segítségével toboroz, és internetet nem csak Molenbeekben lehet olvasni.
A fentiek mellett viszont a belga közigazgatás és igazságszolgáltatás felaprózottsága – lásd például az egymással alig kommunikáló tartományokat és rendőrkapitányságokat –, az ország terroristák számára kedvező elhelyezkedése, illetve a fegyvergyártás elterjedtsége és laza szabályozása is szerepet játszhatott abban, hogy Molenbeek ilyen pusztító hely lett. Novemberben a kormány fogadkozott, hogy „kitakarít” itt, majd decemberben már konkrét intézkedéseket jelentett be: az országos lépéseken túl – erősítik a hírszerzésüket, a rendőrség jogosítványai bővülnek – Molenbeekre külön kitértek. Növelik például a rendőri jelentétet, ezzel is megpróbálva visszaszorítani a piti bűnözést, a fegyvereket és a drogokat. Már csak azért is, mert utóbbi fogyasztása ezen a környéken belépő lehet a dzsihadizmusba, a terjesztése pedig annak anyagi hátterét biztosítja.
Mind együtt Molenbeekért!
Közben a helyi közösség próbálja lemosni magáról a stigmát. A helyi újság aktuális számának címlapján egy fénykép szerepel, amely a párizsi áldozatok iránti szolidaritási akción készült, és rajta a felirat: Mind együtt Molenbeekért! Meg akarják mutatni, hogy ők nem terroristák. E cél érdekében a brüsszeli önkormányzat olyan látványos, de kevéssé hatékony módszereket is bevetett, mint az utcákon felállított telefonok: ezekről helyi lakosokat lehetett felhívni, akik elmagyarázták, hogy Brüsszel nem is olyan veszélyes.
Péntek délutánra én is erre jutottam, nagyjából levetkőztem az ijesztőbb előítéleteim többségét, sőt meg is szerettem a környéket. Akkor először a szirénázó autókat hallottam a szállodai szobámból, aztán láttam a híreket, de beletelt tíz percbe, amíg rájöttem: a rendőrségi blokád, a lövöldözés, a rejtélyes robbanások – mindez két sarokra tőlem történik.
Felmentem az erkélyre, és azt láttam, hogy a lövöldözés utcájának elején háborítatlanul fociznak a srácok, a felettük köröző helikopter sem zavarja őket.
Mire a helyszínre értem, már elszállították Abdeszlamot, de a segítőit csak később fogták el. Engem viszont jobban érdekelt, hogy mi történik ilyenkor a környéken, ezért körbesétáltam. Két kamasz a helyi művház ajtajában szinte a nyakamba ugrott, és először hadarva, majd értetlenkedésemet látva szép lassan, tagoltan elújságolták a nagy hírt, hatalmas mosollyal. Aztán futottak a helyszínre, ahogy többen mások is.
Láttam néhány fiatal férfit, akik ököllel törték be egy tudósító kocsi szélvédőjét. Mások azért voltak idegesek, mert a rendőrök nem engedték be őket az utcájukba, a lakásukba. Sokan izgatottnak tűntek, sokan mosolyogtak, a nagy többségen azonban nem látszott semmi. Néhány teázóban a híradót nézték, ahogy élőben jelentkezik a szomszédból, de a legtöbb helyen maradtak inkább a focimeccsnél.
Mikor visszamentem, már odaengedték a kíváncsiskodókat és a sajtót szinte közvetlenül a házhoz. A helyszínelés még tartott, de a lényeg már megtörtént: elfogtak öt embert, Szalah Abdeszlamot és négy segítőjét. A szakértők nagy várakozással tekintenek a kihallgatásukra. Az EU-csúcsról elviharzó belga miniszterelnök szerint ez „a demokráciáért folytatott küzdelem fontos lépése”. A belga és a francia elnök megbeszélése után Hollande rögtön kijelentette, hogy bízik Abdeszlam kiadatásában, és folytatják a terror elleni harcot. A török miniszterelnök a közös fellépés erejéről beszélt és a kurdokat ostorozta, és már Obama is rég gratulált, amikor a szomszédban lakó anyáknak még mindig az volt a fő sérelme, hogy nem mehetnek haza...
Ekkor hirtelen újabb durranás, mindenki idegesen pillantgat körbe, egy ideig mégse olyan sürgős a hazamenés. Rendesen félek, de nincs folytatása. Fehér ruhás helyszínelők mennek a házba, ahonnan a robbanások hallatszottak, ahonnan elvitték a leggyűlöltebb terroristát. És ami pont amellett a zöldséges mellett van, ahol tegnap almát vettünk. Azért jöttünk ide, mert meg akartam nézni a fő radikális mecsetként számon tartott Khalilt. Kívülről szinte semmi nem látszik, lefotóztam viszont a mellette lévő kereszteződést a zöldségessel, mert szépnek találtam, hangulatosnak. Nyilván Abdeszlamnak is onnan vitték az ételt aznap.
A mecset
És mellette a sarok
Éjjel
Ahogy sétálok haza, az egyik sarkon nagyobb csoport ember rohan felém. Félreállok, de pont mellettem lassítanak le, mindenki nevet, fejkendős asszonyok, férfiak, gyerekek együtt. Mi történt?, kérdezem szorongva. Kicsit megkergetett minket egy rendőrkutya, mondja egy lány, aztán tovább viccelődnek egymással. Franciául.
Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).
A négy évszak című sorozat Alan Alda nagy sikerű 1981-es filmjének adaptációja, de míg az eredeti inkább egy baráti társaság dinamikáinak változására koncentrált, a Netflix-show inkább az egyes kapcsolatok fénytörésében vizsgálja a csoportot.
A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).
Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban látható kiállításon most meggyőződhetünk arról, hogy a közvetlenség, a barátságos, megértő figyelem, az apró, de jelentős részletek beemelése rendkívüli és izgalmas a munkáiban.
Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.
„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.
Nagy Péter István Küszöbön az ezredforduló címmel a két részből álló ikerdráma első darabját állította most színpadra. A látomásokkal és delíriumokkal gazdagított történetben a melegek a magukra és egymásra hagyottak kilátástalan közegét alkotják egy olyan társadalomban, amely a hatékonyságot és a növekedést tűzte ki célként.
Ha a magyar kémhálózat ukrajnai leleplezése valós tényeken alapul, akkor teljességgel értelmet nyer az orbánista honvédelmi miniszter beszéde is a háború „első fázisába” lépésről.
Arra, hogy miért, és hogy miért pont most hagyta abba, lehet racionális magyarázatot találni a külső szemlélőnek is, azzal együtt, hogy e személyes döntés valódi okairól biztosat egyetlen ember tudhat; esetleg kettő. A DK (is) csúnyán megbukott a tavaly júniusi EP-választáson, és bejött a képbe Magyar Péter és a Tisza; és a vak is látta, hogy ha van jövő az ellenzéki oldalon, az a Tiszáé. Ha valaki, akkor a Tisza kanyarítja be az addig ilyen-olyan ellenzéki pártokkal rokonszenvező és mérsékelt lelkesedéssel, de rájuk szavazó polgárokat.
Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál – mondja interjúnkban a színész, aki azt is elárulta, hogy melyik politikusra hajaz leginkább a kormánypárti álinfluenszere.
