Annak idején a Khomeini ajatollah által megtestesített iszlám fundamentalisták teheráni hatalma annyira megrémítette az USA-t, hogy maga is (igaz, titokban) a Moszkva hagyományos szövetségesének számító Irak mellé állt az iraki-iráni háborúban (1980-88). Az amerikai mûholdakról kapott felvételeket Washington átjátszotta Bagdadnak, tájékoztatva Szaddám Huszein elnök rezsimjét az iráni csapatmozgásokról, jelentõsebb erõk összevonásáról, katonai célpontokról.
Bár 2001. szeptember 11. után George Bush elnök a terrorizmust támogató országok, a "gonosz tengelyének" részei közé sorolta Iránt, az elsõ csapás mégis Irak ellen irányult. Szaddám megdöntése után az amerikai megszállók kimondták, hogy az új Irak politikai rendszerének felépítésében tekintetbe kell venni a vallási és etnikai elemeket. Vagyis Szaddám rezsimjével ellentétben, amelyben minden hatalom a szunnita arabok kezében összpontosult, a kormányzati és közigazgatási funkciókba be kell vonni a síitákat és a kurdokat is.
Ezt az elvet tükrözi a tavaly sorra alakuló pártok palettája is, amelyen minden árnyalat és etnikum megtalálható. Mivel a - fõleg Irak déli és keleti részén élõ - síiták teszik ki a lakosság többségét (59 százalék), ráadásul az Ali Szisztáni nagyajatollah által összekovácsolt Egyesült Iraki Szövetség számít a legjelentõsebb pártcsoportosulásnak (benne a Legfelsõbb Iszlám Forradalmi Tanács [SCIRI] nevû párttal), úgy tûnik, hogy a választások nyomán a síiták döntõ súlyra fognak szert tenni a 275 fõs iraki nemzetgyûlésben. Utóbbinak a feladata lesz az új alkotmány megszövegezése és egy átmeneti kormány megalakítása, amelyet a decemberben tartandó parlamenti választások után váltana fel egy "igazi" kormány. (Elõtte, még októberben rendeznének népszavazást az alkotmányról.)
A kisebbségi szereptõl érzett félelem magyarázza - legalábbis részben - a szûnni nem akaró merényleteket és robbantásokat, amelyek nap mint nap tucatnyi áldozatot követelnek, elsõsorban a szunniták lakta térségben. E 20 százaléknyi kisebbség szószólói nyíltan szorgalmazzák a választások elhalasztását legalább fél évvel. Legutóbb Adnan Pacsacsi, a (szunnita) Iraki Független Demokrata Párt vezetõje tört lándzsát a halasztás mellett - éppen a közbiztonság hiányát hozva fel érvként. (A szunniták legnagyobb pártja, a Mohszen Abdel Hamíd vezette Iraki Iszlám Párt még tavaly visszalépett a választáson való indulástól.)
Hogy nem is annyira a merényletektõl, mint inkább a fekete turbános síita klérus túlerejétõl érzett félelem áll a háttérben, azt jól mutatja az a kampány, amit (szunnita) politikusok, esetenként kormány-tagok folytatnak a síiták rovására, s aminek a szóhasználata ma már alig különbözik a radikális csoportok uszító hangnemétõl.
Gází al-Jáver ideiglenes államfõ december végén, a BBC-nek adott interjúban azzal riogatta honfitársait, hogy Irán komoly pénzekkel támogatja az iraki síiták pártjait, így próbálva befolyásolni a választások kimenetelét. Házem Szálen védelmi miniszter pár nappal késõbb "Irak és az arabok legveszedelmesebb ellenségének" nevez-te Iránt (mely tehát Izraelt is megelõzi).
Amerikai és európai
NATO-tisztek elõtt Bagdadban mondott beszédében Szálen leszögezte: mindent meg kell tenni e "csúszómászó fekete hordák megállítása érdekében". A miniszter, aki az Egyesült Iraki Szövetséget csak "iráni listának" nevezi, azt állította: az iráni hatóságok közremûködésével perzsák milliói kelnek át az 1400 kilométer hosszú iraki-iráni határon azzal a céllal, hogy bejegyeztessék magukat a közeli városok, falvak választói névjegyzékébe. (Az utóbbi állítás helytállósága ellenõrizhetetlen, az viszont tény, hogy Szisztáni ajatollah perzsa, nem arab, nincs is iraki útlevele. Már emiatt sem indulhatna a választáson, amit a felekezete is tilt számára. A teheráni mollákkal ellentétben Szisztáni a sía kvietista tanításának a követõje, amely nem teszi lehetõvé, hogy papok politikai hivatalt viseljenek.)
Nagyon is indul a választásokon, ráadásul komoly politikai ambíciókat táplál Abdelazíz al-Hakím, a SCIRI elnöke: õ áll a síita pártszövetség listájának elsõ helyén. A híres síita család hét férfi tagja közül már csak ketten éltek Szaddám bukásakor, a többieket a bagdadi diktátor pribékjei tették el láb alól. Abdelazíz bátyja, Mohamed Bakír al-Hakím ajatollah a 2003. augusztus 29-én a nedzsefi Ali imám mecset elleni merényletben vesztette életét, csaknem száz hívével együtt. Az ifjabb fivér ennek nyomán került a SCIRI élére, s lépett ki bátyja árnyékából.
Jóllehet tagja volt az ideiglenes kormányzó-tanácsnak, csak ritkán lehetett hallani róla. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a háttérben ügyesen szõje a szálakat. Embereit sikerült bejuttatnia az ideiglenes kormányba, kapcsolatokat épített és ápolt, miközben létrehozta a Badr-brigádot, amely ma Irak legerõsebb milíciájának számít.
' maga is húsz évet töltött iráni számûzetésben; ápolt szakálla, gallér nélküli inge, barna pelerinje és fekete turbánja (ilyet csak Mohamed próféta leszármazottai viselhetnek) pontosan úgy néz ki, mint egy iráni molláé. A szunniták iránta érzett gyanakvását csak fokozta, amikor egy évvel ezelõtt a kormányzótanács tagjaként javaslatot tett az iraki család- és válásjognak a saría (iszlám törvénykezés) alapján történõ módosítására. A kezdeményezés a szunniták és a keresztények mellett még a szekuláris síitákat is felbõszítette, s végül e csoportok közös ellenállásán - no meg Paul Bremer kormányzó vétóján - megbukott.
Habár Hakím
e kezdeményezéssel kimutatta a foga fehérjét, s az amerikaiak joggal tarthatnak további fundamentalista ötleteitõl, a problémát számukra az jelenti, hogy más befutóra nemigen tehetnek a bagdadi versenyfutásban. A szunnita pártok bojkottfelhívása nyomán e felekezet hívei gyaníthatóan csak csekély számban mennek el szavazni január 30-án. A szintén síita, ám szekuláris beállítottságú Ijád Allávi ideiglenes miniszterelnök pártjának nincs igazán esélye a gyõzelemre. Allávit széles körökben az amerikaiak bábjának tekintik; személyét alaposan lejáratta a Fallúdzsa ellen indított (s az õ jóváhagyását bíró) amerikai ostrom, valamint a megszálló hadseregek elõtti hajbókolása.
Hakímnak viszont sikerült az, ami a Szaddám utáni iraki vezetõk közül senkinek: kellõ távolságot tartott az amerikaiaktól ahhoz, hogy széles néprétegek számára elfogadható és választható legyen. Ezzel egyidejûleg betartotta azt a "hideg békét" a megszállókkal, amelyre a választások és az új iraki parlament megalakulása után is szüksége lesz. Hakím mérsékeltebb, mint Muktadá asz-Szadr radikális síita hitszónok, és szava-hihetõbb, mint Ahmed Csalabi, a Pentagon egykor dédelgetett kedvence, akit idõközben már Washington is "ejtett".
Egyértelmûek az erõviszonyok a kurdok (19 százalék) lakta északi régióban. Arab vagy síita pártoknak itt eleve nem teremhet babér. Esélyeiket szinte a nullára csökkenti, hogy
a két nagy kurd
párt (KDP és PUK) a kurd-iszlamista Yekgirti Islami párttal együtt közös listát hozott létre. A kurdok (összesen ötmillióan vannak) január 30-án egyúttal a kurd regionális parlament összetételérõl is szavaznak, mintegy elõjátékaként az általuk erõsen óhajtott, Irakon belüli autonómiának.
A síiták várható gyõzelmével - úgy tûnik - az Egyesült Államok is megbékélt. Erre enged következtetni Colin Powell távozó külügyminiszter nyilatkozata, amely szerint Washingtonnak meggyõzõdése, hogy a síiták vezette majdani iraki kormányt nem Teheránból fogják irányítani, s az nem fog veszélyt jelenteni az amerikai érdekekre. Viszonzásul Hakím bejelentette, hogy kormányra kerülése esetén nem fogja követelni az amerikai csapatok azonnali kivonását Irakból.
Washingtont hosszú idõn át nyugtalanította az a gondolat, hogy a síiták iraki hatalomra jutását a Szaddám-rezsim elleni háború kudarcaként értelmezné a világ. Az iráni atomprogramról és Irak jövõjérõl az utóbbi hónapokban lezajlott amerikai-iráni pókerparti eredményével - úgy tûnik - mindkét fél elégedett. Irán engedett nukleáris ambícióiból, elfogadta a nemzetközi ellenõrzést atomlétesítményeiben. Cserébe viszont olyan regionális hatalommá válik, amely - az USA-val együtt - szavatolni hivatott az Irakban kialakult status quót. A "kiegyezés" jeleként január közepén a Halliburton (Dick Cheney amerikai alelnök egykori vállalata) az iráni Oriental Kish céggel közösen 310 millió dollár értékû megbízást kapott a teheráni kormánytól a Perzsa-öböl fenekén rejlõ földgázkincs feltárására.
Dorogman László
