Az ENSZ összetett fejlettségi indexét tavalyig Izland vezette, az OECD kimutatása szerint ez volt a világ ötödik leggazdagabb országa. Gazdasága sok elemző számára stabilnak tűnt: az Oxford Analytica 2008 Political and Economic Risk Map című térképe alacsony kockázatúnak minősítette, és nem sorolta a válság által veszélyeztetett országok közé. A neves elemző cég nehezen tévedhetett volna nagyobbat. 2008 őszén a valuta és a tőzsde összeomlott; a vállalatok fele gyakorlatilag csődbe ment. A válság után a 300 ezer lakos harmada gondolkodott a kivándorláson.
A közelmúlt rossz tapasztalatai után logikusnak tűnne az EU-csatlakozás és az euró bevezetése. A politikai elit szűk többsége, ezen belül a márciusban megválasztott - nyíltan leszbikus - szociáldemokrata miniszterelnök, Jóhanna Sigurdardóttir, hivatalosan támogatja a csatlakozást. A helyzetet nehezíti, hogy az ország csak korlátozott hajlandóságot mutat arra, hogy kártalanítsa azokat az angolokat és hollandokat, akik csődbe ment bankjaira bízták a pénzüket. További apró problémát jelent, hogy a lakosság körében az EU népszerűsége alig éri el az egyharmadot, így a belépéshez szükséges népszavazás meglehetősen reménytelen ügynek tűnik.
Érdekes módon az EU nyitottnak látszik arra, hogy az ország "gyorsított pályán", vagyis nagyjából 2012-ben, Horvátországgal együtt lépjen be. Ennek a nyitottságnak csak egyik oka az ország gazdagsága és mérete. A fontosabb magyarázat az, hogy az izlandi gazdaság erősen integrálódott az európai közös piacba. Tagja az Európai Szabadkereskedelmi Társulásnak: régóta nincsenek vámok közte és az EU-tagállamok között. Számos EU-jogszabályt is bevezetett, jól áll a jogharmonizáció területén. Az integrációra két fontos területen nem került sor. Egyrészt saját halászati szabályozással rendelkezik, amit jelentősen meg kellene változtatni, ha belép az EU-ba. Másrészt előbb-utóbb érdemes lenne bevezetnie az eurót. Ehhez teljesítenie kellene a maastrichti kritériumokat, vagyis makrogazdasági kiszámíthatóságra és a valuta stabilitására lenne szükség néhány éven keresztül. E stabilitást tehát nem az euró hozná meg, az országnak előbb be kell bizonyítani, hogy ő maga az. Márpedig - kérdezik a szkeptikusok - ha már amúgy is adott a pénzügyi stabilitás, akkor mi a haszna az eurónak? A csatlakozás tehát a halak és a bankok kérdésén úszhat el.
Halak
Izland az 1970-es évektől kezdett gazdagodni, amikor végre hatékonyan szervezték meg a halászatot az őt körülölelő, halban rendkívül gazdag tengerekben. Korábban a fő probléma a túlhalászat volt: az egyes halászok nem voltak tekintettel arra, hogy összességében elég hal marad-e meg - az országot "a közlegelők tragédiája" sújtotta. A kormányzati beavatkozás korlátozta az összesen kifogható halmennyiséget, és a halászok között arányosan osztotta ki a kvótákat. A gyakorlatban az egyszeri halász jogot kapott arra, hogy kifogja a teljes kvóta mondjuk egy százalékát. A teljes kvótát - az adott évi szaporulat figyelembevételével - minden évben az állam határozta meg. A rendszer kulcseleme, hogy a halászati jogokat a halászok adhatták-vehették. Ilyen módon az ügyesebb halászok megvették a rosszabb halászok kvótáit.
Ezt a rendszert világszerte a megújuló természeti kincsek hatékony és fenntartható hasznosításának mintapéldájaként dicsérték. A szigorú kvóták biztosították, hogy ne csökkenjen a halállomány, és a jól működő piac elősegítette, hogy azok foghassák ki a halakat, akik számára ez a legtöbb hasznot hozza. Ilyen gazdaságpolitika mellett a halakban gazdag tenger nagyban hozzájárult az izlandiak jólétéhez.
Világos, hogy ez a rendszer addig tartható fenn, amíg a halászvizek zárt rendszerként működnek. Az Európai Unió viszont megkövetelné, hogy más országok halászai is megjelenhessenek az izlandi vizeken. Az EU - általánosan kifejezetten pocséknak tartott - halászati szabályozása nem engedné működni a zárt kvótarendszert. Az izlandi aggályok szerint tehát ismét megjelenne a túlhalászat, veszélyeztetve a rendszer hosszú távú fenntarthatóságát. Ez az aggály jogos, kérdés, hogy sikerül-e kompromisszumra jutni a tárgyalások során.
Az ügy másik oldala, hogy a kvótarendszerből származó járadékok kicsúsznának a hazai halászok kezéből, és külföldiek vásárolnák fel őket. Ez a veszély nem is elhanyagolható: ha az egész évben halászó külföldiek hatékonyabbak, mint a csupán néhány hónapig dolgozó izlandi tengerészek, akkor előbb-utóbb hozzájuk kerülnek a kvóták. És hiába ismerjük jól Torgyán József munkásságát, valószínűleg nem tudjuk átérezni az izlandi halászok érzéseit az anyatenger iránt. Az ilyen érzelmi akadályok bizony nem segítik a zökkenőmentes csatlakozást.
Tőke
De mi történt azokkal a halászokkal, akiknek nem jutott kvóta, és így néhány hónapot sem dolgoztak a halászat szabályozása után? Halon kívül van Izlandon rengeteg geotermikus energia, ez azonban sajnos nem szállítható el hajókon külföldre, csak helyben hasznosítható. Erre épült az izlandi alumíniumipar, amely azonban nem tudott lekötni elég embert. Sokan mások tanulni mentek - így lett az izlandi az egyik legmagasabban képzett nép a világon. Nyilván ezek a világot látott emberek hozták haza a tudást, hogy bankot még mostoha sarkvidéki körülmények között is lehet alapítani. És látva az amerikai módszereket, nem is tűnt nehéznek a pénzcsinálás.
A sok hal és a növekvő bankrendszer még egy hatással járt. Az országba rengeteg külföldi valuta áramlott, amit a bankárok részben át akartak váltani hazai pénzre. A korona iránti magas kereslet azzal járt, hogy a valuta túlértékelődött - Izland a világ egyik legdrágább országává vált. Az irreálisan drága korona leértékelődésére (joggal) spekuláló befektetők ellen felvette a küzdelmet a központi bank, és az izlandi alapkamatot évekig 13 százalék körül tartotta (ezt a szintet a magyar alapkamat még a válság legforróbb napjaiban sem érte el!). A külföldi és a hazai kamatszint közötti különbség óriásira nőtt. Ebben az időszakban Japánban gyakorlatilag 0 százalékon lehetett hitelhez jutni. Ha valaki kölcsönt vett fel japán jenben, és berakta egy izlandi bankba, akkor éves szinten több mint 10 százalékot tudott keresni. Ráadásul ez az üzlet nem is tűnt túl kockázatosnak, mert az elemzők Izlandot stabil gazdaságnak tartották.
A profitlehetőségnek két hatása lett. Az egyik meglehetősen ismerős. Az izlandiak külföldi valutában - jenben és svájci frankban - adósodtak el, vagy inflációhoz kötött jelzáloghiteleket vettek fel. Másrészt a külföldiek - elsősorban angolok és hollandok - az izlandi bankok internetes felületén betéteket helyeztek el, mert a bankok a magas izlandi kamatot ígérték utána. Ezek közül a legfontosabb az Icesave befektetési lehetőség, amelybe az angol és a holland lakosok 4 milliárd euró értékben fektettek be. Ez a fajta befektetés, az ún. carry trade - tehát hogy más valutában alacsony kamatszinten hitelt vettek fel a befektetők, és befektették Izlandon - hihetetlen méretűvé fújta fel az izlandi bankokat.
A carry trade mellett a külföldön edződött izlandi pénzügyi szakemberek átvették a legkorszerűbbnek tűnő fejlett amerikai módszereket: mindenféle bonyolult származtatott értékpapírt adtak-vettek, valamint olyan iparágakba fektettek be, amelyekben semmi tapasztalatuk nem volt. A gyorsan növekvő bankrendszer emberigényét néhány hónap alatt átképzett halászok segítségével oldották meg. Az izlandi bankrendszer összességében az amerikai paródiájává vált. Egy nagy különbség azonban megmaradt a kettő között. Az Egyesült Államok bankrendszere mindig is kezelhető méretű maradt a gazdaság egészéhez képest, Izlandon viszont 2008-ban a bankok mérlege elérte a GDP tízszeresét, miközben 2003-ban még nagyjából összhangban volt az ország fejlettségével és méretével. Az izlandi tudósok jól finanszírozott kutatási programokban vizsgálták, mi teszi honfitársaikat ilyen kimagasló pénzügyi gurukká. Arra jutottak, hogy a szoros kapcsolati háló mellett az évszázadok viharaiban edződött tengerészek egyedülálló készségeket alakítottak ki a kockázatok kezelésére... Valóban egyedülálló volt.
Tavaly ősszel azonban véget ért az aranykor: a bankok csődbe mentek, a tőzsde és a valuta összeomlott. A kormány szigorúan korlátozta a tőke kiáramlását, államosította a bankokat, és ötmilliárd dollár kölcsönt kapott az IMF-től, valamint a baráti skandináv országoktól. Ez az összeg sem oldott meg azonban mindent. A valuta leértékelődésének és az ebből származó inflációnak köszönhetően a külföldi valutában eladósodott vállalatok tönkrementek. A lakosok nem tudják fizetni a törlesztőrészletet autójuk vagy lakásuk után. A gazdaság nagyjából 10 százalékkal esik viszsza ebben az évben.
És szegény halászt még a háló is húzza. Nem elég az IMF-kölcsön, az angolok és a hollandok is kérik vissza az Icesave-be fektetett pénzüket, mondván, hogy erre az izlandi betétbiztosítás vonatkozik. Ez az összeg pedig úgy 6 milliárd dollárra rúg, ami nagyjából az éves izlandi nemzeti jövedelem harmada. A játék tehát nem babra megy.
A követelés jogi szempontból nem egyértelmű. De lehet, hogy az angoloknak és a hollandoknak végül igazuk lesz, mert könnyen megakadályozhatják Izland EU-csatlakozását. Az izlandi közvélemény körében - nem túl meglepő módon - nem igazán népszerű az Icesave (vagy szerintük: Iceslave). A múlt héten azonban az EU-csatlakozás pártján álló kormány minimális többséggel elfogadott egy törvényt, mely szerint elvben visszafizetik a pénzt, de csak akkor, ha ez nem jelent túl nagy terhet az ország számára. Magyarul járni jár, de nem biztos, hogy jut is. Mondanunk sem kell, hogy a külföldi hitelezők nem voltak maradéktalanul elégedettek az eredménnyel.
Elemzők szerint ezek után várhatóan a GDP 150-200 százaléka körül fog alakulni az izlandi államadósság. Az összeget az elmúlt évszázadból egyedül a versailles-i békét követő német jóvátételhez lehet hasonlítani. Ilyen nagyságrendű államadósságnál egyáltalán nem világos, hogy az ország egyáltalán képes-e az összeg visszafizetésére. Az ügy ráadásul egészen szélsőséges formában veti fel a nemzetközi hitelekkel kapcsolatos morális kérdéseket is. Egyrészt mennyiben jogos, hogy a világszintű pénzügyi bonanza negatív következményeiből ilyen mértékben vegye ki a részét egy ország? És miért állja a cechet több százezer izlandi akár több generáción át is azért a csődtömegért, amit néhány tucat ember állított elő?
*
A fejleményeket nagy izgalommal követték tavasszal azok az országok, akik hasonló, de kevésbé túlsúlyos bankrendszerrel működtek. Egy ideig London leginkább "a Temze-parti Reykjavík" néven szerepelt a pénzügyi sajtóban, és az is elterjedt, hogy Írország és Izland, Ireland és Iceland között igazából csak két különbség van: egy betű és hat hónap. A válság csillapodása enyhítette ezeket a félelmeket, de hosszabb távon mindenképpen fontos következtetések adódnak a helyes gazdaságpolitikával kapcsolatban az izlandi tapasztalatokból. Az adóssághoz való, fejlett országokban gyakorlatilag nyolcvan éve példátlan hozzáállás pedig teljesen új megvilágításba helyezheti az államadósság sérthetetlenségéről alkotott elképzeléseket és a nemzetközi hitelezési gyakorlatot. Még szerencse, hogy ennyi téma hever a fagyos utcán: néhány kutatónak a témája és a kutatási pénze is odaveszett a válságban.
