Augusztus 30-án elnökválasztást tartottak a nyugat-afrikai Gabonban. A győztes, Ali Ben Bongo Ondimba, az előző államfő fia a hivatalos számlálás szerint a szavazatok 42 százalékát szerezte meg, a második és a harmadik helyezett durván 25-25 százalékot. Az utóbbiak szerint már a választói névjegyzék összeállításától kezdve durva csalások és hamisítások alakították ki a végeredményt, és további tizennégy, messze lemaradt induló társaságában újraszámlálást követelnek. Az eredmények közzététele zavargásokat váltott ki a fővárosban, Libreville-ben és az olajtermelés központjában, Port-Gentil-ban. Főleg itt, az ország második legnagyobb, úgy nyolcvanezres városában (amelyet csak hajón vagy repülőgépen lehet megközelíteni az őserdők miatt) szabadultak el az indulatok. A tüntetők megrohamoztak egy börtönt, ahonnan kiengedték a rabokat, aztán egy rendőrőrsről fegyvert zsákmányoltak, felgyújtották a TOTAL francia olajvállalat több épületét és a francia konzulátust, aztán mintegy kétszázötven ember napokig gyújtogatta-fosztogatta a boltokat, gépkocsikat. Három halottról szóltak a hírek. Múlt vasárnapra a megerősített helyőrség úgy-ahogy rendet teremtett, viszont a főleg francia kézben lévő élelmiszerboltok kiürültek, lapzártánkkor még nem lehetett tudni, hogyan alakul végül a helyzet.
A szokásos reménytelen afrikai káosztörténet - vonhatnánk vállat, pedig van a helyzetnek néhány egyedi jellemzője. A Guineai-öböl déli végében fekvő ország Afrikában a kicsik közé tartozik (Magyarországnál úgy háromszor nagyobb), és alig másfél millióan lakják. Gazdasági mutatószámai elsősorban az olajkivitelének köszönhetően kifejezetten jól mutatnak, de ez nem tükröződik a lakosság életszínvonalában.
Gabon legfontosabb politikai nevezetessége maga az idén nyáron elhunyt államfő, Albert Bernard (1973-tól, miután muszlim hitre tért, Omar) Bongo volt, a francia Afrika-politika talán legfontosabb kulcsembere. A gyarmatbirodalom felszámolásakor (Gabon is, mint a legtöbb ország a kontinensen, 1960-ban lett független) Franciaország olyan egyezményekkel igyekezett magához kötni volt gyarmatait - és ezek új urait -, amelyek számukra katonai védelmet, a franciáknak pedig elsőbbségi hozzáférést biztosítottak a helyi erőforrásokhoz. Így jött létre az a bizonyos Franc*afrique, amely személyes, gazdasági és politikai
összefonódásokat, korrupciós ügyeket,
katonai és hírszerzési erővonalakat rejt magában már évtizedek óta, és amelynek árnyékában obskúrus afrikai politikusok mértéktelenül meggazdagodtak, országaik belviszonyait pedig Párizs megbocsátó hallgatása mellett hagyták lerohadni. És a kapcsolatok nem álltak meg itt. Nincsenek ugyan cáfolhatatlan nyilvános bizonyítékok, de erős a gyanú, hogy Bongo a gazdasági együttműködés jegyében - mondjuk a francia állami olajérdekeltségeken keresztül - Gabonba áramló francia pénzekből több ízben is visszaforgatott nem jelentéktelen összegeket egyik vagy (inkább: és) másik politikai erő (1981-ben például Jacques Chirac elnökválasztási kampánya) konkrét anyagi támogatására. Nicolas Sarkozy szavakban hadat üzent ugyan ennek a rendszernek, de kormányának az együttműködési ügyekkel megbízott államtitkára, Jean-Marie Bockel rögtön új beosztást kapott, mihelyt komolyan vette az államfői ígéretet, és betartását szorgalmazta, rámutatva, hogy "Franciafrika" a rossz kormányzás és az állami szintű pazarlás melegágya. Konkrétan éppen Gabont emlegette ebben az összefüggésben, és meg nem nevezett, de tiszteletre méltónak mondott források szerint Maga Omar Bongo kérte Párizstól, hogy tolja félre az okvetetlenkedőt. (Sarkozy viszont a mostani elnökválaszás után sietett jókívánságairól és támogatásáról biztosítani Bongo jr.-t, hangsúlyozva egyszersmind a szoros, ámde "partneri és kiegyensúlyozott kapcsolatok újraalapozásának" szükségességét.) Nem sokkal később aztán a Transparency International nevű nemzetközi szervezet gaboni ellenzékiekkel együtt beperelte, mondván, hogy államfői fizetéséből sem szerezhetett csak Párizsban és Nizzában több mint harminc ingatlant, duzzaszthatott föl többtucatnyi bankszámlát - vérmesebb becslések szerint milliárd dolláros nagyságrendben.
Mindez persze Gabonban sem maradt titokban, ahol amúgy viszonylagos béke honol, és meglehet, nem is alaptalanul írják Bongo országlása javára, hogy az országban élő számos etnikum súrlódások nélkül megfér egymással. 42 éven át állt az ország élén, egyszer sem kíséreltek meg puccsot ellene: Afrikában ez kiemelkedő teljesítmény. A köznyugalmat fenntartó félkemény diktatúra ellen olykor azért kirobbantak tüntetések, például 1990-ben, amikor egy ellenzéki politikus meggyilkolása mögött központi utasítást sejtett a lakosság. Az első olajválságot követő életszínvonal-romlás miatt pedig sztrájkok voltak, és időközben nyilván Párizsból is azt súgták Omar Bongónak, hogy helyesen teszi, ha politikai alkut köt az ellenzéki erőkkel. Ezek aztán, a két és fél évtizedes egypártrendszert követően, fokozatosan és formálisan részt kaptak a hatalomból - radikális vélemények szerint egyszerűen korrumpálódtak.
Omar Bongo egyre inkább családi vállalkozássá formálta Gabont, utóda és (eredetileg zenei érdeklődésű) fia védelmi miniszterként a saját embereivel tömte ki a hadvezetést, lánya, aki a kabinetfőnöke is volt, egyszersmind a TOTAL gaboni leányvállalatának az alelnöke. Van hát miért háborognia az ellenzéknek, amely viszont nem tűnik igazán karakteresnek, sem szervezettnek, és erőiből leginkább a Bongo család és francia támogatóik elleni népharag tüzelésére futja, amelyből aztán kezdetben inkább a libanoni, majd az átfogó néven csak "maliak"-ként emlegetett nyugat-afrikai kiskereskedőknek jutott ki, miután a franciák Port-Gentil-ból például már evakuálták olajipari alkalmazottaikat. A Sorbonne-on jogot végzett Ali Ben Bongónak azonban a jelek szerint nincs komoly félnivalója. Aligha kerül majd túlságos erőfeszítésébe politikai gesztusokkal megpuhítani az ellenzéket, viszont hosszabb távon nem árthat neki néhány okos tanács gazdasági ügyekben kiművelt párizsi jóakaróitól.
