Az észak-iraki kurd autonómia fővárosában, Erbilben hosszú sor áll a török főkonzulátus előtt. A külföldön élők már a múlt pénteken megkezdték a szavazást. Itt pár ezren, máshol, például Németországban milliók jogosultak szavazni. A sorban állók izgatottak, nagy a várakozás, a többségük változást szeretne.
Jól ment, rosszul megy
Recep Tayyip Erdoğan két évtizede meghatározó szereplője a török politikának. Isztambul népszerű polgármesteréből 2003-ban lett miniszterelnök, 2014 óta pedig – az idejekorán testére szabott-igazított alkotmányos felhatalmazással – köztársasági elnökként övé a legfőbb végrehajtó hatalom. A külügyminisztere, Ahmet Davutoğlu politológus professzor által kidolgozott, többirányú külpolitika révén a mérsékelt iszlamista Erdoğan a kétezres évek elején megerősítette Törökország regionális pozícióit. Befolyása az egykori oszmán területektől (Balkán, Líbia) a konfliktusos arab országokon (Szíria, Irak) át a belső-ázsiai török köztársaságokig terjedt. A belpolitikát autoriter módon alakította át, s korai évei alatt a török gazdaság soha nem látott fellendülést mutatott. Az infrastrukturális beruházások növekedése, az ipar modernizálása, a fejletlenebb kelet-anatóliai területek felzárkóztatása egészen az utóbbi évekig megállíthatatlannak látszott. Ankara a közel-keleti régió, sőt Afrika és Belső-Ázsia egyik vezető beruházója lett. Ez a másfél évtizedes felfutás az életszínvonal látványos emelkedésével, a korábbi gazdasági-politikai instabilitás eltűnésével járt.
Mindennek persze ára volt. Az oszmán hagyományokat újjáélesztő, és az iszlámot ismét az Atatürk által laicizált államszervezet részévé emelő elnök majd’ minden ellenfelét kiszorította a politikából, s igyekezett uralma alá hajtani a médiát is, ugyancsak majd’ teljes sikerrel. Az elmúlt években azonban keletkezett néhány hajszálrepedés a rendszeren. A gazdaság kifulladása a 2010-es évek közepén és a 2016-os zavaros hátterű, elvetélt puccs elleni kemény fellépés – amikor tízezreket bocsátottak el a közszférából s zártak hosszabb-rövidebb időre börtönbe – megrengette az erdoğani struktúrákat.
A 2018-as parlamenti választásokon az elnök politikai ereje, a mérsékelten iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) elvesztette az abszolút többségét a Török Nagy Nemzetgyűlésben, s azóta koalícióban kormányoz az ultranacionalista Nemzeti Akció Párttal (MHP) és a radikálisan iszlamista Nagy Egység Párttal (BBP). Egy évvel később az önkormányzati választásokon az AKP elveszítette a három legnagyobb várost, Isztambult, Ankarát és Izmirt.
A gazdasági visszaesés három éve erősödött fel igazán, az infláció immár 80 százalék feletti, 1 euróért 5 török líra helyett már több mint 20-at adnak. Erdoğan egy-egy rossz adatra rendre a statisztikai hivatal vagy a nemzeti bank elnökének leváltásával reagált. A hitelalapú fogyasztás politikája bedőlt. A Forbes magazin szerint a 2021-es GDP dollárban számolva ott tartott, ahol a 2011-es.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
