Elnöki ciklusa félidejéhez közelített Donald Trump, amikor 2018 szeptemberében az ENSZ Közgyűlése előtt felvázolta külpolitikai eredményeit. „Kevesebb mint két év alatt a kormányzatom többet ért el, mint szinte akármelyik adminisztráció az országunk történelmében” – vett kölcsön egy mondatot az éppen zajló félidős választások kampánygyűléseiről, de arra nem számított, hogy ez a világ vezetői előtt egészen máshogy hangzik majd, mint amikor saját támogatóihoz beszél. A teremben kitörő hangos nevetés megakasztotta Trumpot: „Nagyon igaz” – tette hozzá. „Nem erre a reakcióra számítottam, de ez is rendben van.”
Elnökségét megelőzően Trump csak szórványosan és sokszor önellentmondóan beszélt az amerikai külpolitikáról, de az visszatérő elem volt, hogy az Egyesült Államok nem kapja meg a kellő nemzetközi megbecsülést. A korábbi kormányzatokat azzal vádolta, hogy rossz alkukat kötnek, kihasználják őket, olyan szövetségesek védelmére költenek, akik nem állnak ki Amerika mellett. 1987-ben, amikor először kacsintott a politikai pálya felé, több országos napilapban megjelenő egész oldalas hirdetésben bírálta Japán és más szövetségesek védelmére fordított kiadásokat, majd írását ezzel zárta: „Ne engedjük soha többé, hogy nagyszerű államunk nevetség tárgya legyen.” Harminc év elteltével mégis rajta nevetnek, ami külpolitikai teljesítményét is pontosan minősíti. Pozíciójánál fogva megkerülhetetlen szereplője a nemzetközi politikának, aki meg is tudott kötni néhány alkut, de közben sok szempontból elszigetelte hazáját és önmagát a világban.
| ||
„Amerika az első” vagy Amerika egyedül?
Ahogy a novemberi választásokhoz közeledve az amerikaiak figyelme egyre inkább a járványra és a faji feszültségekre irányult, Trump mindenképpen látványos külpolitikai sikereket akart felmutatni. Az Abu Bakr al-Bagdadi és a Kászim Szulejmáni elleni eredményes akciók emléke már elhalványult, az elnök pedig ezúttal a béketeremtő szerepében mutatkozna. E próbálkozások azonban nem egyformán vehetők komolyan: a koszovói és szerb vezetők színpadias fehér házi találkozója nem hozott áttörést, hiszen nem lépett túl az európai közvetítők hatására eddig mutatott gesztusokon – kivéve, hogy Trump nyomására mindkét fél elkötelezte magát izraeli nagykövetségük Jeruzsálembe helyezése mellett, de így csak az egyébként is komplikált balkáni rendezést bonyolították a közel-keleti szál közbeiktatásával. Az Izrael és egyes arab államok közötti diplomáciai kapcsolatok normalizálása ezzel szemben valódi eredmény: más kérdés, hogy paradox módon ehhez Trump ingatag pozíciója is hozzájárulhatott. Mivel a nyár folyamán megnőttek Biden esélyei, Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök kihátrált korábbi annexiós tervei mögül, és – az esetleges demokrata adminisztráció célkitűzéseivel inkább összhangban – az Egyesült Arab Emírségekkel, majd Bahreinnel kötött megállapodások felé fordult.
A Trump-kormány eredményességét alapvetően gyengítették a külügyi apparátus munkája és az elnök személyes megnyilvánulásai között mutatkozó ellentmondások. Voltak kísérletek arra, hogy ezeket áthidalják: 2017 májusában például H. R. McMaster nemzetbiztonsági és Gary Cohn gazdasági főtanácsadók a The Wall Street Journalban amellett érveltek, hogy Trump „Amerika az első” jelmondata nem kell, hogy azt jelentse, hogy Amerika egyedül marad, és bár valóban több hozzájárulást várnak el a szövetségesektől, cserébe az Egyesült Államok megerősítheti elkötelezettségét feléjük. Azon a nyáron Cohn, Rex Tillerson külügyminiszter és James Mattis védelmi miniszter a Pentagonba invitálták Trumpot, hogy másfél órás előadáson győzködjék a hagyományos szövetségi rendszer hasznáról és az amerikai vezetésű nemzetközi rend fennmaradásának fontosságáról. A prezentáció azonban nem bizonyult hatásosnak: Trump többször félbeszakította saját minisztereit, a szövetséges államokra panaszkodott, majd – az afganisztáni stratégia okán – tábornokaihoz fordult, és közölte velük: „Ti mind vesztesek vagytok. Már nem is tudjátok, hogyan kell nyerni.”
A megbeszélés után Tillerson „kibaszott idiótának” nevezte Trumpot – s miután ez kiszivárgott, az elnök bizarr módon IQ-csatára hívta ki külügyminiszterét. Nem meglepő módon soha nem állt helyre a kapcsolatuk, és következő tavasszal Trump kirúgta Tillersont; a ciklus felénél pedig sem McMaster, sem Cohn, sem Mattis nem voltak már a helyükön. Mattis nyilvános lemondólevele éles hangnemben utasította el Trump világképét, a távozók helyére lépő új vezetők pedig egyre inkább igazodtak az elnök gondolkodásához. Különböző területeken – a párizsi klímaegyezmény, az iráni atomalku vagy az amerikai visszalépést követően távollétükben is keresztülvitt Csendes-óceáni Partnerség (TPP) szabadkereskedelmi megállapodás ügyében – az Egyesült Államok magára maradt, miközben a világ többi része menteni igyekezett a multilaterális együttműködési kereteket.
Sem elvhű, sem realista
Az ENSZ Közgyűlése előtt Trump azzal magyarázta lépéseit, hogy ő a „begyöpösödött dogmák” követése helyett az elvhű realizmus pártján van: az Egyesült Államok a továbbiakban nem segélyezi indokolatlanul partnereit, hanem külpolitikáját a nemzeti érdek szerint határozza meg. Csakhogy közelebbről nézve ez a külpolitika messze nem annyira elvhű, és nem is feltétlenül realista – ha valamilyen érdeket Trump követ, az leginkább a saját személyéhez köthető. Stephen Walt, a Harvard professzora és a nemzetközi kapcsolatok ún. realista iskolájának egyik prominens képviselője a Foreign Policyben éppen ezért arról írt nemrég, hogy bár rengeteg fenntartása van azzal kapcsolatban, amit Biden képvisel, mégis rá adja szavazatát. Walt szerint Trump ösztönei több kérdésben helyesek voltak – a „vég nélküli háborúk” lezárását, a feltörekvő Kínával szembeni hatékonyabb fellépést vagy az Egyesült Államok szövetségeseitől nagyobb védelmi hozzájárulás elvárását ő is támogatja –, de az elnök következetlenségei és inkompetenciája aláásták ezeket a célokat.
Kínát illetően például kevesen vitatják azt, hogy Hszi Csin-ping autoriter kapitalista rendszerével szemben erőteljesebb fellépésre van szükség, ahogy a kínai technológiai cégek által támasztott veszélyekre is sokan felhívják a figyelmet – a Huawei elleni szankciókat támogatta például Soros György is, aki nem sok mindenben ért egyet Trumppal. Csakhogy a Trump által indított vámháború nem csökkentette a kereskedelmi deficitet és nem fordította vissza az amerikai ipar hanyatlását, azaz nem érte el a céljait, miközben felesleges károkat okozott. (Erről lásd következő cikkünket!) Ráadásul nem alaptalan a félelem, hogy saját személyes szempontjaitól vezetve Trump szembemehetett az amerikai elvekkel és érdekekkel. John Bolton korábbi nemzetbiztonsági főtanácsadó könyvéből tudjuk, hogy az elnök a vámokon keresztül akarta Hszit arra rávenni, hogy segítse újraválasztási kampányában, miközben szinte szó nélkül hagyta a hongkongi tüntetések leverését és az ujgurok koncentrációs táborokba zárását.
A NATO és Oroszország kérdése is jól példázza azt, hogy az amerikai külpolitikában időnként kettévált a „hivatalos” és az elnöki vonal. Az elmúlt négy évben Montenegró és Észak-Macedónia a NATO tagjává vált, az Egyesült Államok pedig – az Obama-kormányzat politikájával szembemenve – fegyverekkel látta el az oroszok által támogatott szeparatisták ellen harcoló ukrán kormányt. Ez jelezhetné az euroatlanti szövetség szorosabbá válását és az orosz veszély komolyan vételét – miközben Trump a NATO értelmét is megkérdőjelezte, és csak sokadjára volt hajlandó kiállni az alapító szerződés 5. cikkelyében szereplő biztonsági garanciák mellett. Kongresszusi nyomásra aláírta az Oroszország elleni szankciókat, de pozitívan beszélt Vlagyimir Putyinról, Ukrajna támogatását pedig belpolitikai megfontolásokból visszatartotta, amiért később a képviselőház vádat is emelt ellene.
Észak-Korea esetében Trump a történelmet is újraírná: az utolsó elnökjelölti vitában azt állította, hogy annyira éles konfliktust hagyott rá Obama, hogy lényegében csak neki köszönhető, hogy nem tört ki háború a Koreai-félszigeten. Elmondása szerint Kim Dzsong Unnal való jó viszonya akadályozta meg a nukleáris összecsapást, azaz semmi kivetnivaló nincs abban, hogy – Obamával és Bidennel ellentétben – őt kedveli az észak-koreai diktátor. A valóságban Trump agresszív tweetjei sodorták a korábbiaknál veszélyesebb mederbe a konfliktust, és éppen az amerikai elnök kiszámíthatatlansága sarkallta a dél-koreai vezetést arra, hogy közvetítsen Phenjan és Washington között. A látványos szingapúri csúcstalálkozó Trump és Kim között azonban nem hozott valódi eredményeket, az azt követő vietnami csúcs pedig egyenesen kudarccal zárult, így kisebb szünet után Észak-Korea folytatta rakétatesztjeit.
Az elnök közel-keleti politikája sem volt sokkal következetesebb. Trump hol – ösztöneire hallgatva – a teljes kivonulás felé tett lépéseket, hol pedig tábornokai tanácsára megerősítette az amerikai pozíciókat. Így viszont nem tudta beteljesíteni a „végtelen háborúk” befejezésére vonatkozó ígéretét, ugyanakkor helyi szövetségeseit (mint a kurdokat) cserben hagyta, a kezdeményezést pedig átadta a rivális szereplőknek. Még az Iránnal kötött nukleáris egyezmény felmondása sem indokolható realista szempontból: habár a megállapodásnak sok kritikusa volt Washingtonban, az egyoldalú kilépést kevesen tanácsolták, és a fenntartása mellett szólalt fel Tillerson és Mattis is. Két év elteltével Irán közelebb került az atomfegyver előállításának képességéhez, miközben az Egyesült Államok csak elszigetelte magát nemzetközileg.
Trump teljesítményéről az is ítéletet mond, hogy e konfliktuszónák szakértői – köztük volt beosztottjai –, valamint korábbi nemzetbiztonsági és katonai vezetők is egyöntetűen elutasítják őt. Stanley McChristal, az amerikai erők egykori afganisztáni parancsnoka, aki még Obama idejében összekülönbözött Bidennel az amerikai létszámemelés kérdésében, most egyértelművé tette, hogy a volt alelnökre szavaz. „Szorosan együtt dolgoztam Obama elnökkel és Biden alelnökkel. Bár nem láttam mindent úgy, ahogy ők, minden pillanatban biztos voltam benne, hogy meghallgatnak. Minden pillanatban figyelembe vették a nézeteimet. Azt éreztem, hogy az összes rendelkezésre álló információra támaszkodva és alapvető értékeinket figyelembe véve a lehető legjobb döntést akarják meghozni” – nyilatkozta, félreérthetetlenül utalva arra, hogy ez a jelenlegi főparancsnok esetén nem magától értetődő.
Stílus és tartalom
De mennyiben volt rendkívüli Trump elnöksége? Egyesek szerint külpolitikája sem tér el számottevően attól, amit bármelyik hagyományos republikánus politikus csinálna. Korábbi republikánus elnökök is bizalmatlanok voltak a nemzetközi szervezetekkel szemben, és többször egyoldalúan, a szövetségesek érdemi bevonása nélkül döntöttek a katonai erő alkalmazásáról. George W. Bush nemcsak a nemzetközi joggal, de a realizmus óvatosságával is szembement, amikor Irakban beavatkozott. Ezen érvelés szerint Trump talán retorikájában kirívó, de politikája tartalmában nincs sok szokatlan elem. Csakhogy Alexander Cooley és Daniel Nexon az amerikai hegemónia felbomlásáról szóló, idén megjelent könyvükben amellett érvelnek, hogy Trump minden elődje valamilyen formában a liberális nemzetközi rend keretein belül maradt. Voltak viták arról, hogy ennek a rendnek a különböző komponensei – a liberális demokrácia mint kormányzási forma, a gazdasági liberalizmus, illetve a nemzetközi szervezetek és a multilaterális egyezmények által biztosított liberális kormányköziség – mikor mekkora hangsúlyt kaptak, és nemritkán jókora képmutatás is jellemezte az amerikai külpolitikát. Ám Trump a liberális rend alapelveivel megy szembe, s ebből a szempontból stílus és tartalom nem különíthető el élesen, hiszen Trump retorikája a külpolitikája lényegéhez tartozik. Amikor diktátoroknak tesz gesztusokat, autokrata rendszereket dicsér, vagy az amerikai külpolitika morális elemeit kérdőjelezi meg, akkor több évtizedes konszenzust ás alá. („Nálunk is rengeteg gyilkos van. Azt gondolja, hogy a mi országunk olyan ártatlan lenne?” – válaszolta egy újságírónak Putyinnal kapcsolatban.) A szűken vett önérdek és a nemzeti szuverenitás elsődlegességének hangsúlyozásával a liberális rend alternatíváinak készíti a terepet elő: ennyiben nem meglepő, hogy minden érdekellentét dacára jobban megtalálja a közös hangot Putyinnal vagy Hszivel, mint saját szövetségeseivel.
Ahogy a belpolitikai fejleményeket elnézve felvetődik a kérdés, hogy az amerikai alkotmányos rendszer kibírna-e még négy év Trump-elnökséget (lásd: Normaszegők, Magyar Narancs, 2020. október 1.), úgy a külpolitikában értelemszerűen felmerül, hogy az amerikai hegemóniára épült liberális nemzetközi rend túlélne-e egy újabb ciklust a jelenlegi elnökkel. A válasz talán komplikáltabb a belföldi változatnál, hiszen a nemzetközi rend maga is egy nehezebben megfogható, képlékenyebb fogalom. Már Trump első ciklusa ráébresztette a liberális rend fennmaradásában érdekelt szereplőket, hogy nagyobb önállóságra és több kreativitásra van szükség – ez minden bizonnyal folytatódna a következő négy év alatt, miközben csak további bátorítást kapnának az autokrata kihívást intéző erők. Kérdéses, hogy a jelenlegi nemzetközi infrastruktúra milyen formában működne tovább: John Bolton szerint például nem kizárt, hogy korábbi főnöke kivezetné a NATO-ból az Egyesült Államokat. Az újraválasztás olyan megerősítést jelentene Trumpnak, amivel a Mattis–Tillerson-féle irányvonalat követő „felnőttek a szobában” – ha maradtak egyáltalán – még súlytalanabbá válnának. Még kevesebb akadálya lenne, hogy Trump saját személyes érdekeit helyezze előtérbe nemzetközi tárgyalásain, az pedig egyértelmű, hogy morális gát nem lenne benne ezzel kapcsolatban. Az elnök adóbevallásának a The New York Times által megszerzett részletei szerint a következő években ismeretlen szereplők felé jelentős mennyiségű adósságot kell törlesztenie – ennek nemzetközi vonatkozásairól csak találgatni lehet, de nem kizárt, hogy befolyásolná a külpolitikáját is. Trumpot talán egyedül az elismerés iránti vágy foghatná vissza: persze az is kérdés, hogy ha legközelebb újra megjelenik az ENSZ-ben, kinek lesz még kedve nevetni rajta.
| Trump belföldi mérlege Négy éve Trump Amerika felforgatását ígérte – ez meg is valósult bizonyos értelemben, de a konkrét intézkedéseit tekintve gyakran korlátokkal kellett szembesülnie. Kisebb szakaszokat leszámítva nem épült „hatalmas és gyönyörű” fal a mexikói határra (és pláne nem fizetett érte Mexikó); habár meggyengítette, de nem tudta eltörölni Obama egészségbiztosítási törvényét és nem kínált helyette jobb megoldást. A beígért infrastrukturális fejlesztések is elmaradtak. Itt van viszont – a külpolitikát leszámítva – öt terület, ahol Trump elnöksége valódi következményekkel járt: Adózás. A 2017-ben elfogadott adóreformcsomag Trump legnagyobb törvényhozási eredménye, egyben annak is jó példája, hogy az elnök sok tekintetben hagyományos republikánusként kormányzott. A kizárólag saját pártja által megszavazott törvény csökkentette a személyi jövedelemadót és a vállalati adókat is, de kérdéses, hogy valóban hozzájárult-e a gazdaság – járvány előtti – növekedéséhez. Bírálói szerint a kedvezmények egyenlőtlen elosztásával a nagyvállalatokat és a gazdagabbakat hozta előnybe. Szabályozások. Kevésbé látványosan, de az adóreformhoz hasonló hatékonysággal járt el Trump abban, ahogy megszüntette az Obama-érához köthető környezetvédelmi és pénzügyi szabályozások jelentős részét. Az elnök ezeket a kisebb vállalkozásokat sújtó korlátozások feloldásaként ünnepelte, de időnként még az üzleti szektor preferenciáin is túltett, és például a súlyosan szennyező cégeket segítette a szabálykövetőkkel szemben. Trump a járvány rendkívüli helyzetét is felhasználta környezetvédelmi és munkaügyi szabályok gyengítésére. Bevándorlás. Bár a határon a fal nem épült fel, Trump kormánya keményen – és helyenként kegyetlenül – fellépett az illegális bevándorlással szemben, és sikerrel gátolta a legálisat is. Az illegális határátlépőkre vonatkozó zéró tolerancia családok szétválasztásához vezetett. A magasan képzett munkaerő vízumkritériumainak szigorítása hosszú távon veszélyeztetheti a technológiai és a kutatási szektor versenyképességét. Bíróságok. Trump egyetlen ciklus során több bírót (hármat) juttathat a legfelsőbb bíróságba, mint közvetlen elődei dupla annyi idő alatt tették. Az alacsonyabb szintű szövetségi bíróságokon pedig még látványosabb a különbség, azaz a Trump által jelölt konzervatív bírók hosszú évtizedekre meghatározhatják az igazságszolgáltatást. Ez részben a körülményekből adódott, de kellett hozzá Mitch McConnell szenátusi vezető agresszív taktikája, amivel Obama jelöltjeinek megszavazását akadályozta – ezáltal számos betöltetlen pozíciót hagyva Trumpra. Büntetőjogi reform. A kétpárti konszenzussal elfogadott First Step Act enyhíti a szövetségi börtönök zsúfoltságát, csökkenti a faji egyenlőtlenségeket okozó kötelező minimumítéleteket, és erősíti a társadalomba visszailleszkedést segítő programokat. Trump mindezt saját eredményének tulajdonítja, és szereti is felemlegetni, mint arra példát, hogy többet tett a feketékért, mint „bármelyik elnök Abraham Lincolnt leszámítva”. Ám ez az aktivisták kitartó munkája nélkül nem valósulhatott volna meg, és nem feledteti azt sem, hogy az elnök igazságügyi minisztériuma eközben akadályozta a büntetőjogi és rendőrségi reform más elemeit. |
