Kellôképpen ellentmondásos ugyanis, amit támogatniuk kell - és a koalíció ebben elsôsorban a jelek szerint ideológiailag nem igazán megújult Kommunista Újjáalakulásra számít. A húsztagú Prodi-kormányban a Demokratikus Baloldal Pártja (PDS) kilenc, reformkommunistából lett baldemokratája kapott tárcát, köztük az évtizedek óta legreformistább kommunista reformer, Giorgio Napolitano. Mellettük viszont a pénzügyi szigor olyan technokrata hívei is ott vannak, mint az eddigi kormányfô, Lamberto Dini és a hozzá hasonlóan szintén bankelnökbôl politikussá lett elôdje, Carlo Ciampi. Az Újjáalakulás-vezér Bertinotti viszont
szigor helyett
az árkövetô béralakítás rendszerének visszaállítását (vagyis a programozott inflációt) ígérte választóinak, számára Dini és Ciampi az ôsellenség - hát így kell érteni ezt a támogatást.
A kiélezett döntési helyzetekben - gazdasági kérdések, ahol kizárt, hogy Bertinottiék a kormány mellé állnak - az Északi Liga szavazataira lesz szüksége az Olajfa-koalíciónak. A Liga országosan csak tízszázaléknyi szavazatot kapott, hazai pályán, északon viszont tovább erôsítette pozícióit, és, tekintve, hogy az észak az olasz gazdaság motorja, Umberto Bossi pártjának sokkal nagyobb a jelentôsége, mint a szavazataránya. Ô majd annak a redisztribúciós rendszernek a felforgatását fogja még erôsebben szorgalmazni, amelyben az északról ömlô adók nagy része délre csorog (és folyik szét részben, ki tudja, miféle csatornákon), áttekinthetetlenül. Ha a kormány enged a Ligának, még inkább szembekerül a kommunistákkal, könnyen szétôrlôdés lehet ennek a vége. Ördög, falon.
A Prodi-kormány létrejöttének, összetételének végül is mindenekelôtt jelképes jelentôsége van. Ötven év, hidegháború, pártok, politikusok elhasználódása után elôször került be a klasszikus baloldal az országos hatalomba. És megmutathatja, hogy alternatíva. A másik szimbolikus elem: Antonio Di Pietro politikai fellépése. A milánói ügyész nevéhez kötôdik a
"Tiszta kezek"
vizsgálatsorozat. Ez vezetett az elmúlt években a sorra robbanó korrupciós botrányokhoz, ahhoz, hogy az eddigi politikai élet elhasználtsága nyílt ténnyé vált. Di Pietro a közmunkákért felelôs miniszter tárcáját kapta. Pontosan ez az a terület, ahol állam és gazdaság, politika és maffia összefonódásai tenyésztek évtizedeken át. Di Pietro, akinek esetleges pártalakítási törekvéseitôl és szavazatelhódításától a választások elôtt egyaránt rettegett baloldal és katolikus balközép, Prodi szándékai szerint személyében hordozza a garanciát: a zsebek és kezek ragacsos játékának most vége.
A kormány centrista technokratáinak meggyôzôdése, hogy Olaszországnak az elsô körben be kell kerülnie az Európai Unió 1999-ben induló egységes pénzrendszerébe, és ha ez meglesz, a baloldal már nem lehet képes a költségvetési fegyelem relativizálására, a költségvetés meg nem lehet engedékeny az esetleg újra vagy netán továbbra is élô, kusza, hátsó pályákról érkezô nyomásokkal szemben.
- kyt -
Az elsô kör
Alig van hónap elôrejelzés nélkül, hogy in-dul-e vajon 1999. január elsején az Európai Pénzunió. Legutóbb valami olyasmi volt, hogy ha a mostani állapot volna döntô, az europénzt csak Luxemburgban lehetne bevezetni, és akkor Luxemburg volna Európa, semmi más. Vagyis akkor mi majd, távoli jövô, Luxemburghoz csatlakoznánk.
Most a brüsszeli Európa-bizottság megpengette az optimista húrt. A pengetés vezérszólama természetesen továbbra is a hit. A hit, hogy a tagországok teljesíteni akarják és fogják azokat a gazdasági növekedési és költségvetés-egyensúlyi feltételeket, amelyeket már évekkel ezelôtt megfogalmaztak a szorosabb unió várományosainak. És az is világos, hogy a határidô közeledtével nem a szigor fokozódik majd, hanem a kritériumok értelmezése lesz a vita tárgya, a végén majd összehozzák aztán.
A múlt héten nyilvánosságra hozott elôrejelzés szerint a konjunktúra lassulását a nyár közepétôl gyorsulás követi, és szeptembertôl kell várni a biztató adatokat, lesz majd szorongás, számolgatás. De a nagy beindulás éve 1997, és onnan már megállás nincs, csak akarni kell.
A legnehezebb feltétel az adósságállomány leszorítása a nemzeti össztermék három százaléka alá. Úgy becsülik Brüsszelben, hogy 1997 végére már hét ország tart majd itt, sokan mások pedig egészen közel ehhez. Baj csak abból lehet, ha netán az europolgároknak lesz elegük a mindehhez szükséges megszorításokból. Az is megtörténhet, hogy furcsán megperdülnek a dolgok: pártok, kormányok félretesznek érdeket, hatalmi törekvést, bölcs és visszafogott politikusok küzdenek le beidegzôdöttséget, ideológiát (ahogy Chirac, ahogy Spanyolország új miniszterelnöke, ahogy az olasz reformbal), közben meg az eurolakosság bekeményít, elfordul az eszmétôl, nem érdekli a médiagôzhenger, csak az (és bután persze), hogy rosszabb neki, mint szeretné, nem húz bele, hanem beint, rágja tele pofával az aranytojás tyúkját.
