A szkinhedmozgalom legalább négy és fél évtizede létezik - még akkor is, ha közben néhány évet búvópatakként vészelt át. E minden elemében brit jelenség, az ottani, zömmel munkásosztálybeli, de legfeljebb alsó középosztálybeli fiatalok egyik, sajátos csoportjegyek alapján elkülönülő szubkultúrája időközben világszerte elterjedt, és története nem választható el a rockzenei irányzatok, a csoportsajátos viselkedés és a ruhaviselet terén mutatkozó divatok váltakozásától. Amint e szubkultúra felbukkant egy országban, rendre hazai ízekkel gyarapodott.
Késő modern
A szkinhed (eredetileg és néhány éve még magyarul is skinhead, szó szerint bőrfejű) jelenségről először 1968 táján kezdtek beszélni. E London környéki csoport nem előzmények nélkül bukkant fel. Kialakulásában fontos szerepet játszott a nyugat-indiai, mindenekelőtt jamaicai bevándorlók kissé piperkőc és rátarti rude boy szubkultúrája, bár közvetlen elődeik a klasszikus mod irányzat (ami a modernistből származik, és kifejezi a trendek és divatok iránti érzékenységüket) hanyatlása és szétszakadása nyomán kialakult úgynevezett hard modok voltak. 'k is a modok sajátos, egyebek mellett a márkás cuccok iránti rajongásban megnyilvánuló divatját követték, ám képviselőik gyakorta munkásosztálybeli miliőből származtak. Talán ez lehetett az oka, hogy a moddivathoz maguk is hozzátettek néhány - praktikus szempontok alapján választott - viseleti elemet, a bakancsot, a nadrágtartót, no meg a rövidebb (de ekkor még korántsem kopasz) hajviseletet, ami mind a fizikai munka, mind a verekedés közben praktikusnak bizonyult. A szkinhedek - akárcsak más, utcai gengkultúrák képviselői - nem vetették meg a fizikai erőszakot, ha riválisaikkal vagy bármely más, ellenségesnek tartott társadalmi, szubkulturális csoport képviselőivel kerültek szembe. Ebben egyáltalán nem különböztek derék elődeiktől, kortársaiktól és utódaiktól - elég csak az 1964 májusában, azaz éppen ötven éve a dél-angliai tengerparton, Brighton környékén kulmináló modok versus rockerek (akik a motorok és a rock & roll bűvöletében élő szubkultúra képviselői voltak) "háborúra" gondolni. (E médiahisztériához vezető konfliktus elemzése vezette utóbb Stanley Cohen szociológust a morális pánik fogalmának bevezetéséhez.) Annyi biztos, hogy a 60-as évek végének szkinhedjei a maguk számára fontos jószágokat, ami lehetett divatjegy, zene vagy éppen közösségi viselkedési forma, javarészt a középosztálybelinek tartott, ezért elutasított hippiszubkultúra ellenében jelölték ki. E csoportot is ezek a külsődleges jegyek és a közös érdeklődés tartotta össze, s nem holmi politikai vonzalom vagy faji diszkrimináció. Sokat emlegetett tény, de a korai szkinhedek között sokan maguk is nyugat-indiai, fekete vagy színes bőrű emigránsok voltak. Az ekkor még "többszínű" szkinhed gengek azon akciói, amelyek az indiai szubkontinensről származó bevándorlók ellen irányultak, a hírhedt és kétségtelenül alávaló pakiverések (a paki a pakisztániak, indiaiak gúnyneve - a szerk.) nem fajgyűlöletből fakadtak, hanem inkább abból a megvetésből, amely a középosztályosodás útjára lépett egykori társadalmon kívülieknek szólt. A szkinhedek zenei érdeklődése eleinte a tengerentúli eredetű, nem fehér muzsikák felé irányult: a klasszikus soul és a jamaicai ska, illetve blue beat volt az, amire klubjaikban ropták a bakancsos lábak (bár ez túlzás: hétvégén öltöny és rendes félcipő dukált). Zenetörténeti tény: a korai reggae-előadók (Desmond Dekker és társai) törzsközönsége jelentős részben fehér és karibi eredetű szkinhedekből állt, éppen ezért számos, nekik dedikált, skinhead reggae-nek is nevezett szám készült.
Az első szkinhed-generáció szinte nyom nélkül olvadt bele más, a 70-es évek elején népszerű csoportokba. A hajuk is megnőtt: ekkor egy részüknek már suedehead a neve, jelezve, hogy ehhez a frizurához akár fésűvel is hozzá lehet nyúlni, s zenei érdeklődésük is módosult például a glam rock irányába - követve a pályáját divatszkinhedként kezdő, majd hamarosan stílust váltó és így befutó Slade-et. A szkinhedhagyományokat ekkor az úgynevezett bootboyok vitték tovább: ők (a korábbinál némileg hosszabb hajjal) több divatelemet és persze az erőszakos gengviselkedést is átörökítettek - utóbbit a futballhuliganizmus keretei között.
A mozgalom újraéledéséhez aztán a punk gyors felívelése és hanyatlása, no meg az ezt követő mod-revival szolgált munícióval. Az újból felbukkanó bőrfejű csoportok hamarosan ismét saját zenekaraik köré rendeződtek. Ezeket a punkból merítő, agresszív és dinamikus muzsikákat gyűjtötte össze Gary Bushell, a politikai vonzalmait tekintve trockista zenész-újságíró az első, hírhedtté vált zenei válogatásra, a Strength Thru Oi!-ra. A cím többek szerint utalás a náci Kraft durch Freude mozgalomra - ezt Bushell határozottan tagadta-, címlapján pedig, állítólag szintén véletlenül, az a Nicky Crane szerepelt, akit a British Movement szélsőjobboldali csoport tagjaként ítéltek négy évre, faji indíttatású erőszak vádjával. Crane szabadulását követően a szélsőjobboldali, nemzetiszocialista szkinhedek körében máig idolnak és mártírnak számító Ian Stuart Donaldson Skrew-driver-énekes társaságában alapította meg a Blood and Honour (Vér és Becsület) nevű, utóbb nemzetközivé váló mozgalmat. Crane később nyilvánosan is elismerte, hogy meleg, megtagadta náci múltját, s végül AIDS-fertőzés következtében fellépő betegségben halt meg 1993-ban.
Azonban nem csak az oi! zenék és a streetpunk volt népszerű a hajukat minden korábbinál rövidebbre (vagy kopaszra) vágató, szűk, feltűrt farmereket és a még magasabb szárú (tipikusan Dr. Martens) bakancsokat viselő szkinhedek körében. A 2 Tone kiadóról elnevezett, a punktól is megihletett ska-zenék (Madness, Beat, Selecter, Specials, Bad Manners) is vonzották őket: többségüket még ekkor sem zavarta, hogy ez a zene karibi gyökerekkel bír, nem beszélve a zenészek egy részéről. A 70-es, 80-as évek fordulóján jelentős részben szkinhedek részvételével megtartott hatalmas táncpartik tanúi arról számoltak be, hogy a biztonsági őrök először mindenkitől elvették a bakancsba való fűzőt - így ugyanis csak egyszer lehetett vele rúgni, azután elrepült. A hagyományosan maszkulin szkinhedcsoportokon belül rendre jelen voltak a lányok is, akik nem nyírták teljesen kopaszra a fejüket, jellemzőbb volt a homlokra boruló frufru, és a két oldalsó tincs.
Szkinhed és szélsőjobb
Akárcsak Crane esetében, a szkinhedcsoportok és brit szélsőjobboldal közti gyümölcsöző kapcsolat is a 70-es évek végén kezdődött, és a 80-as évek elején teljesedett ki, ami persze a mozgalmon belül feszültségekhez, afféle szkizmához vezetett. (Ennek remek dokumentuma a 2006-os, de 1983-ban játszódó This is England című film.) Az amúgy is a futballhuliganizmussal társított, afféle folk devilnek számító szkinhedek egy részének politikai radikalizálódása egyenesen a British Movement, a National Front vagy más szélsőjobb szervezetekhez hajtotta őket. Ettől kezdve a bőrfejűek nemcsak a stadionokon belüli és körüli, vagy a szubkultúrák közötti erőszak, hanem a faji indíttatású akciók terén is kitűntek. Hangsúlyozzuk: ez korántsem az egész közösség attitűdjét tükrözte, hogy mást ne mondjunk, a szkinhedrevival egyik központi alakja, Hoxton Tom McCourt, a The 4-Skins beszédes nevet viselő oi! zenekar vezetője rendre élesen fellépett a szélsőséges (főleg jobbos, ritkán balos) politikai véleményeket valló bőrfejűekkel szemben, akik meg némi joggal vethették a szemére, mennyire eltávolodott eredeti gyökereitől. S bár a mozgalom fajgyűlölettel és politikai extremitással való azonosítását elutasító és a szélsőséges bőrfejűekkel szemben fellépő (például a S.H.A.R.P. - Skinheads Against Racial Prejudice - szkinhedek a faji előítéletek ellen), sőt kifejezetten baloldali és anarchista csoportok is alakultak, a bőrfejűek újabb generációinál már a szélsőjobboldali, néha nosztalgianáci nézeteket valló kopaszok domináltak.
Kopaszok itthon
A mozgalom ebben a megosztott állapotában terjedt át más országokba, kontinensekre, s így jutott el Magyarországra is a 80-as évek első felében. Az első magyar szkinhedek még aligha találkoztak a felnőtt-társadalom elítélésével: rövid, "sportos" hajukat példaként lehetett a többnyire hosszú, rendezetlen (ne adj' isten, tarajos punk) frizurával tüntető kortársaik elé állítani. A visszaemlékezések szerint a márkás lábbelik híján felhúzott munkásőrbakancs is a rendszer melletti kiállásnak tűnhetett. A kezdetben a punkokkal szimbiózisban működő szkinhedek hamar létrehozták saját zenekaraikat, például a már akkoriban fajgyűlölő repertoárral tüntető Mos-Oi!-t, és szívesen csapódtak a 80-as évek derekának ska-zenekarai (Fals, Skanzelizé) mellé is. (A kopaszok által látogatott táncpartik egyik slágere a Fals ellenállhatatlan, sánta karibi ütemekre íródott Cairója volt, melyben Budapest elarabosodásáról és a "drapp" ellenségről daloltak.)
Hamarosan idehaza is teljessé vált a punk/skinhead szakadás, amit csak jobban aláhúzott, hogy a hazai bőrfejűek jó része sok tekintetben a szkinhedmozgalom kifejezetten szélsőjobboldali, white power ágát importálta. Ezt erősítették a 80-as évek végének arabok és kubaiak ellen irányuló akciói, és az első, kifejezetten cigányellenes erőszakcselekmények. A rendőrségi nyomozással, hatósági eljárással kísért balhék először prezentálták a hazai "bőrfejűeket" a folk devil szerepében, ám képviselői reményteli alanynak tűnhettek az ekkor bontakozó szélsőjobboldali politikai csoportok számára. Két együttesen ható erő találkozott ekkor, a rendszerváltás idején: míg a szélsőjobboldali szkinhedek importálták a maguk reformnáci eszméit, későbbi patrónusaik a masszív magyar szélsőjobboldali hagyomány feltámasztásán munkálkodtak.
Két dolgot azonban meg kell jegyeznünk: a szkinheddivat számos elemét, a frizurától a bakancson át a hózentrágerig, no meg az igen praktikus bomberdzsekiig olyanok is magukévá tették, akiknek semmi közük nem volt semmiféle szkinhedhagyományhoz - itt a biztonsági őrökre, a különféle paramilitáris polgárőrcsoportokra, gárdákra, no meg az "egyszerű" futballhuligánokra kell gondolnunk. Az elmúlt évtized erőszakos szélsőjobboldali tüntetéseinek főszereplői viszont zömükben egyáltalán nem jeleskedtek a szkinhedviselet és -viselkedés hagyományos megőrzésében: legtöbbjük ugyanolyan trendin öltözött, mint bármelyik kortársuk. Hogy még nagyobb legyen a zavar, nem árt tudni, hogy Magyarországon is léteznek az eredeti szkinhedek zenei, viseleti, életmódbeli hagyományainak őrzői - a témával ismerkedők számára csak ajánlani tudjuk a skinhead.hu tárgyilagos cikkeit. Ráadásul kis számban kifejezetten baloldali, harcosan antináci szkinhedek is vannak közöttünk; néhány éve pont ők kerültek konfliktusba szélsőjobboldali bőrfejűekkel Budapest több pontján. Ám a mérleg másik serpenyőjében a nálunk is inkább a szélsőjobboldali (ún. NS) szkinhedszubkultúra virul, saját fórumokkal, zenekarokkal, klubokkal. Azon pedig igazán nincs mit csodálkozni, hogy abban az országban, ahol ilyen erős és sokszínű a szélsőjobboldali hagyomány, ott a bőrfejűek jó része is ennek kedvesen ismerős közegében találja meg önmagát.
