Kultúra

A Maus új fejezetet nyitott a képregény történetében: a zsidókat egérnek, a nácikat macskának, a lengyeleket disznónak ábrázoló többkötetes graphic novelben a szerző lengyel zsidó édesapja holokauszt-visszaemlékezéseit képregényesítette - a kísérlet olyan jól sikerült, hogy a Pulitzer-díj történetében először díjaztak képregényt. Az életmű kiállítására készülő művészt New York-i stúdiójában értük utol telefonon.

Ha az NDK-átlagpolgárok élete elég rémes volt, milyen lehetett a homoszexuálisoké? Jochen Hick és Andreas Strohfeldt filmje nem cáfolja a jogos feltételezést, de olyan meglepetést tartogat, ami talán még egy mai német számára sem evidens.

A 2013-as Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál hivatalos programja.

Tegnap kezdődött a 10. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Filmfesztivál Budapesten. Térey János megnyitó beszédét itt olvashatják.

A szigorú irodalomtörténészt és a sikeres szerzőt egy asztalhoz ültette a Narancs. Ízelítő a holnap megjelenő parázs vitából: Margócsy szúr, Nyáry véd. De mi az igazság? Tényleg meleg volt Kölcsey?

Mi fán terem, miből él, mire figyel és egyáltalán: pontosan mit csinál egy pályakezdő komponista?

Huszonegy év után, de nagyon váratlanul jelentkezett új lemezzel az Európa Kiadó. Menyhárt Jenővel az Annak is kell című lemez kapcsán arról beszélgettünk, hogy is van ez.

Amikor DeNiro és Pacino egy teljes filmet átripacskodott egymással (A törvény gyilkosa), az szomorú látvány volt. Amikor Stallone és Schwarzenegger teszi ugyanezt, az merő móka és kacagás.

Amikor Sztupa és Troché a rotyogányt próbálgatták, Troché először kedvetlennek tűnt. Hagyta volna az egészet annyiban, s keresett volna más, esetleg autentikusabb népi hangszert. "mafa őriz otthon, persze hét lakat alatt egy szagpant, állítólag a nagyapjától örökölte, de még a személyzetet sem engedi hozzányúlni, ő maga törli róla a port, s néhanap, ha különösen mélabús a kedve neki, meg is szólaltatja pirkadatkor, amikor még nyugszik a környék - mondta Troché, de maga sem hitte, hogy Sztupa ilyen könnyen letesz a rotyogányról.

"You great composer, I little composer" - ezzel a bájosan tökéletlen angol mondattal kedveskedett egykoron Dmitrij Sosztakovics angol pályatársának, az idén Verdi és Wagner árnyékában ünnepelt, 100 esztendeje született Benjamin Brittennek.

Vicceskedni a halállal gyakran termékeny művészi vállalkozás: ezt az öngyilkossággal és annak egy különleges formájával, a passzív eutanáziával megpróbálni már kétséges kísérletnek tűnik. De még ha az irónia, a paródia, a humor valamely formája, tegyük fel, kontrasztként alkalmassá is tehető lenne a tragédia színeinek kiemelésére, előbb az eutanázia számos erkölcsi, politikai, gyakorlati dilemmájáról kéne valamit gondolni.

Tudjuk jól, hogy mindenki kitörésre vágyik egy világvégi porfészekből, de az piszok nehéz. S ha ez nem volna elég, képzeljük el, Stephen Kinggel együtt, hogy egy szép, szokásos kisvárosi reggelen - mikor a szomszéd épp egy hullát ás el az erdőben, a korrupt polgármester propánkészleteket mutyizik, és a pap megint betép rendesen - egyszer csak lezuhan egy láthatatlan bura, és mindenki vidéken reked.

Van az a bájos toposz, amikor a merev, unalmas férfiember szembetalálkozik a vad, öntörvényű lánynyal, akinek deviáns, ám izgalmas életmódja felforgatja az ő kis posványos világát - Colin Firthnek nagy tapasztalata van az ilyen halvérű figurák megformálásában.