Kultúra

Grófnak született, és az érdeklődése sokkal szerteágazóbb volt annál, semmint hogy életében és utóéletében ne ítéljék olykor nagyszabású, úri dilettánsnak. Jóllehet, irodalomtörténetünkből éppúgy botorság kifeledni Bonchida urát, akárcsak a magyar szcenika nagyjainak sorából.

Vadonatúj zenés darab - mi több: "zenés pesti cécó" - a Vígszínház színpadán, egyenesen bő száz évvel ezelőttről, legalábbis ami a figurákat és a mesét illeti. Bár ez utóbbi fordulatai oly időtlennek mutatkoznak az időben, mint a békebelinek tudott helyek közül a kávéház, a kávéházi szórakozások közül a kártya, azért mégiscsak a boldog békeidő lengi be a sztorit és az atmoszférát. A békeidő boldogsága akkor hág önnön csúcsára, amikor a darab végén 1914-et emlegetik.

A 2B Galériában látható kiállítás három szálon fut. Az első, amely egyfajta összegzésnek tekinthető, a 2012 tavaszán a Saint Louis-i Washington Egyetem Kemper Művészeti Múzeumában bemutatott Killing Time című installációja.

Annak idején, amikor győztes új médiumként lenyomta és szabályosan a csőd, a megsemmisülés szélére vitte a mozit, a televízió grátisz vette az elsöprő sikert, és most ugyanolyan reflektálatlanul és értetlenül mereszt nagy, ártatlan szemeket a soros paradigmaváltásra, amelynek ő az áldozata. És persze küzd ellene tiszta erőből.

Hogy kinek kell ma egy tűnt világról ránk maradt klasszikus? Pláne kettő! A kérdés lehetne merőben költői is, mi viszont abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy akár név szerint is meg tudjuk mondani, 2012-ben kiket örvendeztet meg e két hétpróbás kriptaszökevény.

Ha az a posztmodern, amikor egy film író főhősével rendre megtörténik minden, amit készülő forgatókönyvében leír, akkor azt hogyan nevezik, amikor az író főhős és haverjai igyekeznek szándékosan elérni, hogy megtörténjen velük, ami le van írva a félkész könyvben; aki pedig valójában a filmet írja, addig szórakozik ezzel, hogy a nézők végül már tényleg nem tudják, tulajdonképpen az előbbi vagy az utóbbi verzió látható éppen?

Magyarország elektronikus zenei partikultúrája biztosan látott már szebb napokat - vagyis éjszakákat -, mindazonáltal ha az utóbbi évtizedet vesszük, belátható, hogy nem csupán a műfaj legnépszerűbb előadói, hanem a zsánerre legnagyobb hatást gyakoroló művészek, illetve a feltörekvő tehetségek is folyamatosan tiszteletüket tették nálunk.

Kezdetben volt a Csókolom, aztán lett belőle Puszi. A Puszi nagyon jó, és marad is a placcon, de most újra felmerült, hogy Csókolom is legyen. Erről lesz szó a következőkben.

Izlandot háromszázezren lakják, és egy ideje úgy tűnik, mintha a szigetország minden polgára nemzetközileg is jegyzett pop- vagy rockzenekarokban játszana. Hogyan és kik működtetik az izlandi könnyűzenei színteret? A helyszínen kerestük a választ.

Egy ostoba magyar cím ma már elengedhetetlen tartozéka minden hazánkban forgalmazott közönségfilmnek. Mégse tessenek arra gondolni, hogy a szokásos kaki-pisi-fütyi humort ezúttal a cím sugallta hullás bohóckodás, afféle koporshow váltja fel: Richard Linklater rendező inkább szatírában utazna.

Amikor Sztupa és Troché megváltoztatták a dolgokat, abban nem volt sok köszönet. Csak kevés.