Keith Jarrett bordeaux-i koncertjének első néhány hangját hallva senki nem lehet biztos abban, hogy közelebbről milyen műfajú előadást hall (a jellegzetes, egyeseket zavaró nyögéseitől is tekintsünk el). Rachmaninovtól Ligetin át Thelonious Monkig sok mindenki, akár Liszt Ferenc is eszünkbe juthat, mert szving lüktetés csak a 12 perces első track derekán jelzi egyértelműen a műfajt.
Decemberben jelenik meg a Weezer együttes Vivaldi inspirálta lemezsorozatának utolsó darabja, a SZNZ: Winter című EP. Rivers Cuomo zenekarának 2022-es projektje az volt, hogy minden évszakban megjelentettek egy nagyjából 20 perces anyagot az egyes évszakok hangulatához illeszkedve, néhol a Négy évszak zenei motívumainak felhasználásával. (A címben szereplő sznz angolul kiejtve: seasons.)
Míg a Bosch-kiállításért tömegek zarándokoltak el a Szépművészeti Múzeumba, Domenikosz Theotokopulosz (1541–1614) életműve szemlátomást kevesebb nézőt vonz; mintha El Greco művészete egyszerre lenne túl vallásos, de mégis túl „modern”, ikonográfiai szempontból konkrét és mégis megfoghatatlan.
Eötvös Péter 2016 táján foglalkozott először behatóan a madártestű, csábító hangú, ám gyilkos nőszemélyekkel, ekkor komponálta szopránhangra és vonósnégyesre a Szirén-ciklusát. A zeneszerző elcsábulása egyértelműen irodalmi természetű: nemcsak Homérosz sorai, hanem Joyce Ulyssesének egy terjedelmes részlete, s Kafka A szirének hallgatása című fanyar novellája szolgáltatta az alapot a csaknem negyvenperces opushoz, amely az Eötvös-életmű kamarazenei termésének egyik legvirtuózabb és legszellemesebb darabjává lett.
Rendkívül rokonszenves lány áll velünk szemben a színpadra festett apró négyzetben, amelyben épphogy csak elfér a veszélyesen magas sarkú cipője. Egyelőre nem mozdulhat onnan, csak azt kéri, hogy valaki vigye oda neki a színpad szélén lévő IKEA-s szatyrot.
A Bizony immár a harmadik verseskötete Peer Krisztiánnak a nagy újrakezdése óta (2002 és 2017 között nem adott ki könyvet).
„Jó ember maga, Anton Pavlovics” – fordult Tolsztoj Csehovhoz, és hozzátette: „De a darabjai mégiscsak rosszak! Ha egy részeg felcser fekszik a díványon, és odakint esik az eső, ez magánál már dráma, Sztanyiszlavszkij szerint meg hangulat.”
„Bár népünk politikai temperamentuma meglehetősen erős, mélyebb politikai ismeretekkel – hozzánk hasonlóan – nem rendelkezik.” Ezzel a Tomáš Garrigue Masaryktól, az I. Csehszlovák Köztársaság elnökétől származó mottóval indul az utóbbi évek egyik legjobb szlovák regénye.
Nem lehet megúszni. Ha valakit sokszor és sokan kérdeznek ugyanarról, nem beszélve arról, ha még saját magát is érdekli önmaga személye, és erről számtalan esszében beszámol, és még ha meg is írja az önéletrajzát, és a szélesebb nyilvánosságot továbbra is lankadatlanul izgatja a személye és műve, viszont ő nem szívesen ismétli önmagát, de hallgatni sem akar, hiszen nyilvános megszólalásai fontos keretet és viszonyítási pontokat adnak a műveihez, akkor ez az illető, legyen bármilyen szemérmes, minden megszólalásával kénytelen lesz egyre többet föltárni önmagából.
A színházba járók hajlamosak a színdarabot az előadással azonosítani: „nem nézem meg a Macbethet, mert máshol már láttam”. Pedig egyre gyakrabban fordul elő, hogy a színházban nincs is színdarab. De mi van helyette?
Egy nemzet kulturális identitását a lokációja mellett leginkább a nyelv határozza meg, eszerint értelmezhető a Koreai Kulturális Központ (KKK) két időszaki tárlata is. Az egyik a koreai ábécé és írás történetét, változatos interpretációit, míg a másik a Frankel Leó úti székházuk és környéke helytörténeti érdekességeit tárja fel.
Teljes kört írt le a kanadai filmtörténet bizarr kinövése, David Cronenberg legújabb filmjével, A jövő bűneivel. Visszatért a gyökereit jelentő testhorrorhoz, kezdeti kísérleti filmjeihez, és egyben saját tematikai, formai memoárját is írni kezdte.
