Kultúra

Hamarosan eltelik a 21. század negyedrésze. Sejtettünk-e bármit abból 2000-ben, ami azóta következett?

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.

A szöglet fél gól, egy jó zenei intro már fél siker.

Minnesotában járunk, jobbára a Lake Hilda jegén, a tó valszeg kitalált, pont ott tán nincs Hilda-tó, de úgyis Finnországban forgatták a filmet, az ezerből egy meg nyilván elmegy Hildának.

Alexandru Popa darabja a házastársi hűség témáját boncolgatja egzisztencialista szemszögből, rengeteg csavarral.

Hősnőnk, Shula épp hazafelé autózik a sötét éjszakában, miközben saját, fura öltözékében gyönyörködik – pár perccel később viszont már extravagáns ruhája lesz a legkevésbé kirívó elem.

A Wilco frontemberének teherbírása a hatvanhoz közelítve sem csökken.

Sokszereplős a mű, össze sem tudtam számolni, hányan jelennek meg a színpadon.

A bemutatkozó verseskötetek legnagyobb tétje felmutatni, hogy a szerző megtalálta-e a nyelvét.

Nia DaCosta vérbő Ibsen-adaptációjában nemcsak a korszak, hanem a tónus és a hősök körvonalai is megváltoznak.

Mókás és dühítő gyűjtemény a heti sajtóból. Többnyire az utóbbi.