Dr. Kovács Ágnes gyermekorvos, Szövetség a Gyermekek Bántalmazása Ellen
Hamarosan népi kezdeményezést indít a gyulai központú, Szövetség a Gyermekek Bántalmazása Ellen elnevezésű közhasznú szervezet, hogy a parlament mielőbb foglalkozzon a legkisebbek családon belül elszenvedett lelki és testi terrorjának kérdésével. A kezdeményező azt is szeretné elérni, hogy tárcaközi bizottság alakuljon a gyermekbántalmazás ellen. A gyulai főorvos szerint az illetékesek félrenéznek, a média pedig rosszul dolgozza a fel a nemegyszer elképesztő eseteket.
Dr. Kovács Ágnes: Valóban nagy a baj. Különböző elméleteim vannak, hogy a hatóságok miért tesznek keveset vagy éppen semmit a gyermekbántalmazás ügyében. Nem azért, mert erre nem akarnak figyelmet fordítani, hanem mert egy hibás nézet terjedt el Magyarországon. Ennek lényege, hogy az alkotmányon kívül a gyermekvédelmi és a családjogi törvény, valamint egy ENSZ-egyezményhez történt csatlakozás szavatolja a legkisebbek jogait. Amikor az említett jogszabályok mindezt megfogalmazzák, akkor a törvényalkotók és a szakemberek úgy érezhetik: a probléma megoldott. Ezt az érzetet a törvényekhez kapcsolódó végrehajtási utasítások erősíthetik. A gyerekvédelmi szakmában dolgozók megkapják ezeket az utasításokat, de az egészségügyben dolgozók és a tanárok nem. Ezzel az a felemás helyzet áll elő, hogy például a pedagógusok pontosan tudják: ők a gyermekvédelem egészében a jelzőrendszer részei, de az ebben való tevőleges részvételhez nem kapnak semmilyen szakmai segítséget. A gyerekvédelmi törvény - egyebek mellett - nevesíti a jelzőrendszert. A legalább tíz elemből álló rendszernek sok feladata van a gyerekek jogainak érvényesítése területén. Találhatunk köztük orvosokat, védőnőket, családsegítőket, menekültbefogadó állomásokon dolgozókat, civil szervezeteket és tanárokat egyaránt. Csak példaként: a gyermekvédelmi jelzőrendszer bántalmazást jelző feladatait a védőnők látják el. Ez szakmai nonszensz, hiszen munkájuk - a felvilágosítás, a segítség, az észrevételezés és a szülő tanítása - a családdal való bizalmi kapcsolaton alapul. Ha a gyermek védelmében a védőnő jelez a gyámhatóságnak, a család a továbbiakban nem bízik meg benne, nem engedi be, vagy elköltözik. Ez a gyakorlatban már több esetben vezetett a gyerek tragédiájához, hiszen egyetlen segítségét, kontrollját, a védőnőt is elveszítette ennek következtében.
MN: Azt is célul tűzték ki, hogy a gyermekbántalmazás meglehetősen összetett problémakörét egy tárcaközi bizottság felügyelje. Miért van erre szükség, és ki venne ebben részt?
KÁ: Azt szeretném, hogy minden tárca a maga ágazati törvényeiben külön foglalkozzon a gyermekek jogainak érvényesülésével. Ide tartozik az egészségügyi és az oktatási tárca, a Belügyminisztérium az önkormányzatok és a rendőrség miatt, a törvényalkotói egyeztetések okán az Igazságügyi Minisztérium, a Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium, valamint a munkaügyi tárca és a forrásokat előteremtő Pénzügyminisztérium. A Munkaügyi Minisztérium úgy jön a képbe, hogy felmérések mutatják: lényegesen gyakoribb a bántalmazás olyan családokban, ahol rossz a szociális helyzet és/vagy munkanélküliek a szülők. A munkanélküliség kezelése nem addig tart, hogy valamilyen álláshoz próbáljuk hozzájuttatni a munkanélkülieket. Tény: a munkanélküli ember kirekesztett, depressziós. A férfiak esetében önértékelési zavarok lépnek fel, mert rádöbbennek arra, hogy nem tudják eltartani a családjukat. És emiatt kin fogják leverni a bánatukat? Sajnos a gyereken. Ezt az egészségügyi rendszerrel lehet kezelni, amihez tárcaközi együttműködés szükséges. Összefoglalva: tárcaközi bizottság felállítását és azt szeretnénk elérni, hogy alkossanak meg egy önálló, a gyermekbántalmazásról szóló törvényt, amely minden egyes szakágazatra érvényes. Ugyanis az orvos forgatja az egészségügyi törvényt, és egyre csak azt mondja: minden ebben foglalt előírásnak eleget tettem. De a gyerekvédelmi törvény nincs a kezében, és annak végrehajtási utasítása nem rá vonatkozik. Így az esetleges további teendőihez nem kap mankót, és nincs benne szankció, a büntetőjogi felelősség kérdése sem.
MN: Mit kellene tenni adott esetben egy orvosnak?
KÁ: Jeleznie! Ha egy orvos látja, hogy egy szülő elhanyagolja a gyerekét: veri, nem eteti rendesen - még csak nem is kell hogy megkéselje, hanem egyszerűen nem biztosítja a szükségleteit -, akkor szólnia kellene a gyámhatóságnak.
MN: Ez azt jelenti, hogy ma ez nincs így?
KÁ: Kevés kivételtől eltekintve nincs.
MN: Ha külön törvény szükséges a gyermekbántalmazásról, akkor feltehetően a szakma pontosan tisztázta, mit kell értenünk ezen.
KÁ: Bántalmazásnak nevezünk minden olyan családon belüli erőszakot, ami a gyerekre irányul. Akár fizikailag, akár lelkileg, akár szexuálisan, akár mentálisan - és ez őt károsítja. A család fogalomkörébe a szülők mellett a nevelőapa és a nagybácsi éppen úgy beletartozik. Mindebbe beleértendő az is, hogy elhanyagolják a gyereket, például nem adnak neki megfelelően enni. Ezért is fontos: mindig a gyerekek jogaiból kell kiindulnunk, ha a bántalmazásukról beszélünk. Egy felnőttnek alkotmányos joga, hogy őt más ne bánthassa. Ha ez mégis megtörténik, akkor ennek következményei vannak, s mert következményei vannak, ez visszatartó erőt jelent, ezért ritkábban is fordul elő. Lényegesen ritkábban, mint ahányszor egy gyereket felpofoznak.
MN: Van-e bármifajta statisztika vagy becslés arról, hogy a magyar gyerektársadalom mekkora hányada szenvedi el a bántalmazást?
KÁ: Rendkívül kétes értékű statisztikák vannak. Az Egészségügyi Minisztérium 1994-ben készített egy felmérést, amikor négyezer kérdőívet küldtek ki gyerekekkel foglalkozó szakembereknek. Kétszázötvenhat kérdőív jött vissza, az összes többi a papírkosárban landolt.
MN: Akkor ebből nem indulhatunk ki?
KÁ: Abban az értelemben igen, hogy feltesszük a kérdést, miért ilyen kevesen küldték vissza a kérdőíveket. Erre azt mondhatjuk: lehet, hogy nem tudják, mi a gyerekbántalmazás, előfordulhat, hogy a probléma súlyával vagy a következményekkel nincsenek tisztában. Ám az is feltételezhető, hogy sokan közönyösek. Egyetlen megoldás lehetséges ebben a helyzetben: információval ellátni az illetékeseket, és megtanítani őket arra, miről ismerszik fel a gyermekbántalmazás. Motiválni pedig úgy lehet őket, ha berágjuk az agyukba, hogy a bántalmazott gyerek lelkileg sérül, deviáns lesz, és magatartási zavarok lépnek fel nála. Agresszívvé válhat, vagy az érzelmileg elhanyagolt gyerek drogos lesz. A szexuálisan bántalmazott gyerekeknek nagy az esélyük, hogy prostituáltak lesznek, míg az állandóan vert és agresszíven kezelt gyerekeknek nagy a hajlamuk arra, hogy bűnelkövetővé váljanak. Az ezzel kapcsolatos amerikai statisztikák nyilvánvalóak. A börtönben ülő bűnözők 78 százalékát gyerekkorában bántalmazták, míg a prostituáltak 96 (!) százalékát szexuálisan zaklatták. Ezek a következmények egy egészséges társadalmat komoly önvizsgálatra késztetnének. Nekem nem mindegy, hogy a gyermekeim és unokáim milyen társadalomban nőnek fel. Ha nő a bűnelkövetők és a deviánsok száma, ha olyan emberekkel vannak körülvéve, akik lelkileg sérültek, ennek hatalmas az egészségügyi költségvonzata. Ráadásul munka nélküliek, képtelenek arra, hogy tanuljanak. Ezzel megássuk a saját sírunkat, mert egyre nő a jövő generációi között azok száma, akik inaktívak lesznek. És hogy miért nő a számuk? Mert a gyermekbántalmazás definíciójában az is benne van, hogy mindez nemzedékről nemzedékre öröklődik.
MN: A magyar gyerektársadalom mekkora hányada szenvedi el a bántalmazást?
KÁ: Az előbb említett, nyolc évvel ezelőtti felmérés után úgy becsülték meg, hogy a városokban a legkisebbek 0,6, míg a falvakban 1 százalékát érintette. Ma a szakemberek 8-10 százalékról beszélnek. Köztudott, hogy 150 ezer éhező gyerek van ma Magyarországon. Az éhezés a bántalmazási kategóriába tartozik. Emellett az elmúlt években egyre több nagyon durva esetre derült fény, ezekre építjük becsléseinket. És itt csak arról beszélünk, amiről tudunk.
MN: És mi az, amiről nem tudunk?
KÁ: Arról tudunk, amiről írnak az újságok, és beszámol a tévé. Arról, hogy felkoncoltak egy tizenkét éves gyereket, aki meghalt. Vagy közismertté vált a tótújfalusi kislány esete, akiről soha nem tudtunk volna, ha a kislány nem lövi fejbe a nevelőapját. Bár a falu tudott róla, de senki nem tett semmit. Az ilyen esetekben az orvosoknak kutya kötelességük volna jelenteni, ám ők azt mondják: "Ne szólj szám, nem fáj fejem." Ehhez hozzáteszik, hogy ők nem is gyerekvédelmi szakemberek, az ő dolguk az, hogy meggyógyítsák a gyereket, egyébként pedig úgy tesznek, mint akik nem vesznek észre semmit. Pedig az orvos felelőssége ekkor is felmerül. Szerintem felelősségre kellene vonni! Már csak azért is, hogy a többi orvos tanuljon belőle. Nem azt mondom, hogy a diplomáját el kellene venni vagy börtönbe kellene csukni. De azért legyen a társadalom felé viszszajelzés, hogy itt komoly hiba történt. Ha elfogadjuk, hogy az orvosok túlterheltek, és akceptáljuk azt is, hogy ne ők jelentsenek ilyen esetekben a gyámhatóságnak, és ne végezzenek gyermekvédelmi munkát, akkor is van megoldás. Három orvosi rendelő mellé állítunk egy szociális munkást, és ezt a feladatot elvégzi ő. Mindez Nyugat-Európában jól működik.
MN: Ezeknek az eseteknek komoly médiavisszhangjuk volt.
KÁ: Igen, de egyetlen újságíró sem próbálta meg tisztázni, hogy a szülőkön kívül kik lehetnek a felelősök!
MN: Egy elképesztő, Békés megyei eset kapcsán került évekkel ezelőtt kapcsolatba a gyerekbántalmazással. Mi történt?
KÁ: Egy három hónapos kisgyereket úgy megvert az apja, hogy eltört a koponyája, de az anyja - félelmében és férjét védve - nem vitte azonnal orvoshoz a csecsemőt. Csak akkor, amikor magas láza lett. A koponyatörés következtében kórokozók hatoltak be a csöppség agyába, emiatt gennyes agyhártyagyulladása lett. A gyerek három hónapig volt kórházban, két hétig az intenzív osztályon, így ki lehetne számítani az eset egészségügyi költségét is. Közben az anyja visszavonta a korábban a férjére tett terhelő vallomását, és innentől nem volt bizonyíték a férfi ellen. Így hatnapos előzetes letartóztatás után hazaengedték. A gyereknek egy életre szóló süketsége maradt vissza, két évig intézetben élt. Ez is jellemző, hogy ma Magyarországon a bántalmazott gyereket emelik ki a családból, és nem a bántalmazó szülőt távolítják el. Ráadásul a férfi visszament a családba - ahol még két gyerek élt -, azzal, hogy adnak neki még egy esélyt. Egy év múlva a férfi felakasztotta az egyik gyereket. A büntetőjognak van a gyermekveszélyeztetésről szóló passzusa. Ezt kizárólag a szülő követheti el, mert nem neveli megfelelően a gyereket. De mivel a felakasztott gyereknek csak nevelőapja volt a férfi, ezért az előbbi tényállás a jog szerint nem valósulhatott meg. Így miután a férfi egy gyereket egy életre rokkanttá tett, egyet pedig megölt, mindössze tízhavi felfüggesztett börtönbüntetéssel megúszta. Ha így működik a jogrendszer, akkor levonható az a következtetés, hogy a gyerek nem érték.
MN: Hol van itt a média felelőssége?
KÁ: Ha az újságokon és a tévéken keresztül követni lehetne, hogy ilyen esetekben felelősségre vontak valakit, akkor a társadalom is másként állna az esetekhez. Például úgy, hogy az emberek leszűrnék azt a következtetést: mindez nem tartozhat az életünkhöz. Ám a hírek csak úgy röppennek fel, hogy "felkoncolták, megölték, megégették, megverték, szexuálisan zaklatták" - és kész. Ezért "csak" elkeseredik az állampolgár, de semmifajta morális következtetést nem von le. A média felmutatja a "borzasztót", utána nem érdekli a többi, és nem követi végig az eseménysort. A gyermekbántalmazás kérdéskörében az lesz az egyik javaslatunk, hogy ezeket az ügyeket sürgősséggel tárgyalják a bíróságok.
MN: Miért és hogy indítottak népi kezdeményezést?
KÁ: Azért, mert nem láttunk más utat, hogy belátható időn belül a legmagasabb szinten foglalkozzanak a gyermekbántalmazás kérdésével. A törvényi előírások értelmében népi kezdeményezést országgyűlési és helyhatósági választások előtt vagy után negyven napon belül nem lehet indítani. Ezért - a közelgő önkormányzati voksolásra tekintettel - december elején az ország több pontján kezdjük meg az aláírások gyűjtését. Két hónap alatt ötvenezer támogató aláírást kell szereznünk, ezeket benyújtjuk a törvényhozásnak, az pedig plenáris ülésen vagy eseti bizottságot felállítva köteles foglalkozni a kérdéssel.
MN: Nagy csalódás volna, ha nem jönne össze a szükséges számú aláírás?
KÁ: Szerintem összejön az ötvenezer támogató, de ha nem, akkor is lesz az akciónak olyan figyelemfelhívó ereje, hogy azt mondjuk: megérte.
Bod Tamás
