Magyar Narancs: Újságíró, irodalmár, pedagógus. Így képzelte gyerekkorában?
Földes Anna: Sok mindennek készültem, például költőnek meg textil- vagy divattervezőnek. Volt némi kézügyességem meg fantáziám. A Török Pál utcai iparművészeti középiskolába akartam jelentkezni, de a képességvizsgálaton azt mondták, ügyes vagyok, ám az adottságom nem elég ahhoz, hogy kiváló legyek. Úgy meg nem akartam. Egyébként is eleve a humán terület vonzott. Érettségi után a budapesti bölcsészkar magyar-angol szakára készültem, de mivel munkaszolgálatból hazatért, engem egyedül nevelő édesapám aggódott, hogy mi lesz velem, ha vele valami történik, majdnem a Magyar Posta Takarékpénztárban kötöttem ki. Szerencsére volt egy nagyszerű magyartanárom, Vincze Flóra néni, aki, amikor ezt meghallotta, kijelentette: ilyen nincs, ha valaki egyetemre való, akkor annak oda kell mennie.
MN: Ez az időszak nem éppen az angolszász orientációról nevezetes. Honnan volt a megfelelő angoltudása?
FA: A szüleim ambicionálták, hogy nyelveket tanuljak. De most, ahogy ezt kérdezte, egy pillanatra rossz érzésem támadt. Ezt a kérdést 1951-ben is feltették nekem. Tulajdonképpen két bajuk volt a kispolgári származáson túl: miért éppen angol szakra mentem, és mi az a nagyképűség, hogy a kötelező önéletrajznak a Curriculum Vitae címet adtam.
MN: Miben állt a kispolgári származása?
FA: A Hold utcában, a Batthyány-örökmécsessel szemben töltöttem a gyerekkoromat. Apukám a Magyar Királyi Posta Takarékpénztárban dolgozott, anyukám otthon volt, futotta egy "fél" németkisaszszonyra is, akin egy másik kislánynyal osztoztunk. Szabályos kispolgári életet éltünk, ami 1944-ben összedőlt. Apukámat behívták munkaszolgálatra, elvesztettük a lakásunkat, novemberben pedig édesanyámtól is elszakítottak.
MN: Hogy élte túl?
FA: Amikor édesanyámat elindították november 9-én azzal a bizonyos halálmenettel Hegyeshalom felé, könyörögtünk a nyilasnak, hogy hadd menjek én is. De azt mondta, gyerekekre nincs szükség. Aztán november 15-ére meggondolták magukat, elvittek engem is. Együtt kerültem a bécsi úti téglagyárba az egyik unokatestvéremmel, akinek csípőficama volt, és kitalálta, hogy az orvosi igazolásaival ketten menjünk át a betegekhez. Így jutottunk ki onnan, és egy iparművész barátjánál bújtunk el a Szent István körúton. Az olyan igazi, Anna Frank-szerű bujkálás volt a hatodik emeleti műteremben, ahonnan december 4-én vitt el a razzia. Kitereltek a Duna-partra, a menetből négy embert belelőttek a folyóba, majd kísérőink egyszer csak hátraarcot vezényeltek, és közölték, hogy elindulnak "buda felé, és amikor visszajönnek, nem fognak bennünket keresni. A mai napig nem világos, hogy mi történt. Ezután bementem a Vilma királyné úti gyerekotthonba, amit nem sokkal később szintén elvittek, és ahol ismét volt egy rendőr, aki nekünk, nagyobb kislányoknak ismét azt mondta, hogy tűnjünk el. Akkor összefutottam egy volt szomszédunkkal, aki magához vett, és szinte saját gyerekeként bánt velem. Igaz, a légiriadóknál a lakásban hagytak, nem mertek levinni a pincébe. Január 19-én szabadultam fel.
MN: Mi lett az édesanyjával?
FA: Nem tudjuk. Csak feltételezések vannak, hogy Hegyeshalomnál nem bírta tovább. Egy ceruzával írt, elmosódott levlap az utolsó üzenet tőle.
MN: Visszatérve 1948-hoz: kinek a tanácsát fogadta meg, az édesapjáét vagy a tanáráét?
FA: Feltettem a kérdést magamnak, hogy ha nem mehetek egyetemre, akkor mi szeretnék lenni. Hát újságíró. Annyi protekcióm volt Haraszti Sándorhoz, hogy megígérte, elolvassa az irományaimat. Vittem írásokat, és mondták, hogy jöjjek vissza délután négyre. Ott ültem, vártam, mert volt bent valaki a főszerkesztőnél, majd egyszer csak nyílt az ajtó, és megállt előttem Zelk Zoltán, akit csak képről ismertem. Kezet nyújtott, hogy hallom, kislány, maga lesz itt az új kolléga. Aztán jött az úgynevezett káderezés, amiről mindenkinek szörnyű élményei vannak, nekem viszont szerencsés fordulatot hozott az életembe. Megkérdezték ugyanis, hogy miért nem tanulok tovább. Mondtam, hogy anyagi okokból. Erre a káderesek kijelentették, hogy akkor megpróbálnak nekem valami olyan munkát keresni, ami mellett tanulhatok. Így lettem 400 forintos gyakornok a Március Tizenötödike című diáklapnál, ami mellett elkezdhettem a magyar-angol szakot is.
MN: Mire megszerezte a diplomáját, már öt éve dolgozott lapnál. Meg sem fordult a fejében, hogy ebből ennyi elég, inkább az irodalom lesz a fő irány?
FA: De. Akkoriban aki jeles diplomával végzett, úgy érezhette, hogy válogathat a lehetőségek között. Az Irodalmi Újság fiatal munkatársakat keresett, ahová jelentkeztem, és felvettek. Ez 1952-ben történt. Akkor kezdődött életem nagy korszaka. Persze én voltam ott a legfiatalabb, de ott ügyködhettem a kritikai rovatnál, és ráébredhettem a rendszer fonákságaira is.
MN: Mert addig mit gondolt?
FA: Lelkes voltam és naiv. Mindent elhittem. Azt gondoltam, hogy a fasizmus megbukott, és most jön a szabadság, amikor minden ember azt csinál és tanul, amit akar. Sokáig nem volt konfliktusérzésem. A Diákszövetségben ügyködtem, aztán a Március Tizenötödike megszűnése után a Szabad Ifjúsághoz kerültem, és a korabeli ifjúsági sajtó lelkes munkatársa voltam. De hogy valami nincs rendben, az már 1951-ben kiderült, amikor hozzámentem Mihályi Gáborhoz, akinek a nevelőapja akkor már két éve ült, tehát fogalmam lehetett a koncepciós perekről. Az igazi felébredésem azonban az Irodalmi Újságnál következett be, ahol nemcsak a szakmát tanultam, hanem a világot is. Nem túlzás azt mondani, hogy ott a történelem közelében éltem. A legfiatalabb munkatársként a Petőfi Kör összekötője voltam, minden eseményükön részt vettem. Végigizgultam az azóta történelemmé lett sajtóvitát, kora hajnalban megírtam a tudósításomat, majd reggel jött a telefon, hogy nem mehet nyomdába. Persze az Irodalmi Újság is fokozatosan világosult meg, és alakult át a szovjet mintára indított balos irodalmi lapból a legfontosabb és 1956 nyarán már hiánycikknek számító közéleti újsággá. Aztán november 2-án megjelent a lap forradalmi száma, majd nem sokkal később kaptunk egy levelet, miszerint az a lap, amelynek a munkatársai voltunk, lapengedéllyel nem rendelkezik, így felvehetjük az utolsó fizetésünket a lapkiadóban.
MN: Mit mondtak, holnaptól mit csináljon?
FA: Ne vicceljen! Ezzel senki nem foglalkozott. Mindenki mehetett, amerre látott. Akkoriban rengetegen kerültek az utcára. De nehogy úgy állítsa be, hogy mártírok voltunk. Mi volt ez ahhoz képest, hogy emberek fizettek az életükkel, újságírók kerültek börtönbe. Sőt! Valamikor 1957-ben az utcán találkoztam az Irodalmi Újság hivatalsegédjével, aki akkor már az újonnan indult Élet és Irodalomnál dolgozott. Kérdezte, hogy no, Annácska, mi van magával. Mondom, nincs munkám, állást keresek. Mire rácsapott a hóna alatt lévő dossziéra, amiben a kéziratokat vitte a nyomdába, és azt mondta: ne keseregjen, nekem csak vinni kell, de magának írni kellene ezeket a szörnyűségeket.
MN: Ekkor sem jutott eszébe, hogy használja a tanári diplomáját?
FA: Dehogynem. Csak éppen akkor tanári állást se lehetett Pesten kapni. Sokfelé próbálkoztam, aztán egyszer csak csörgött a telefon. Kovács Judit hívott a Nők Lapjától, és állást ajánlott. Hát, mit mondjak? A sznobizmusom okán háborgott a lelkem, hogy az Irodalmi Újság "hajdani" rovatvezetőjeként, a kandidátusi dolgozatom tervezgetése közben csak nem megyek el egy női laphoz! Szerencsére volt nekem egy bölcs apósom, Horváth Zoltán, a Népszava egykori főszerkesztője, aki lényegében a Rákosi-korszakot végigülte, és azt mondta: nem maradhatsz állás nélkül, most elmész szélárnyékba, két-három évet kibírsz, aztán visszamehetsz az irodalom közelébe. Ebből lett 35 év a Nők Lapjánál. A kulturális rovathoz kerültem, elsősorban moziról, színházról, képzőművészetről írtam, rengeteg interjút készítettem, és néha egy-egy üzemi riportot. Közben készült a Móra Ferencről szóló kandidátusi diszszertációm, mert az volt az illúzióm, hogy ha legfiatalabb nőként leszek kandidátus, akkor sikerül bekerülnöm az Irodalomtudományi Intézetbe. Egy darabig nagyon ott akartam hagyni a Nők Lapját. Nem sikerült, amit végül már nem bántam. A Nők Lapja pár év alatt megizmosodott, egymillió fölé ment a példányszámunk, olyasmikről írhattam, amiket szerettem.
MN: Újságíróként ismertek voltak?
FA: Nagyon. Mindenfelé hívtak bennünket, rengeteg levelet kaptunk. Írt egyszer nekem egy tanárnő, hogy évente kétszer jár Budapesten, ezért mindig kivágja a színházi kritikáimat, hogy tudja, mit érdemes megnézni. Büszke voltam rá, hogy Illyés Gyula azt mondta: ha valami fontosat akar üzenni az embereknek vagy az országnak, akkor nekem ad interjút a Nők Lapjában. Szabó Magda meg azt kérdezte: tudod, kik reagáltak először a beszélgetésünkre? A házmester néni és a nyugatnémet kulturális attasé. A Nők Lapját tényleg mindenki olvasta. Egyszer odalépett hozzám Szabolcsi Miklós, aki az egyetemen a tanárom volt, hogy Anna, nem volt igazad abban a kritikában. Mire meglepetten visszakérdeztem: Miklós, te olvasod a Nők Lapját? Elnevette magát, hogy nem, nem, csak a Hédi, a felesége hozta haza.
MN: Akkor ez a három és fél évtized jobb időszak lett, mint amilyennek indult.
FA: Hittem abban, hogy ha egyszer ott vagyok, akkor ott kell valami értelmeset csinálnom, értéket közvetítenem. És tényleg jókat írhattam, miközben kinyílt előttem a világ. Nemcsak Déry Tiborral, Nemes Nagy Ágnessel készíthettem interjút, de eljutottam Párizsba, sőt tolmácsként Bangladesbe is, ami akkoriban nagy szó volt. Ezekből az úti élményekből két könyvem is született, de számtalan más kötetem is megjelent: Bródy Sándorról, Örkényről, Jászai Mariról, a kortárs magyar irodalomról, sőt még az irodalmi giccsről is.
MN: Soha nem kellett olyasmiről írnia, amiről nem akart?
FA: Egyszer a Rozsdatemetőről kellett volna írnom, amit előtte a Népszabadság rettenetesen levágott. Mondtam, rendben, de csak jót tudok írni róla. Mire a főszerkesztő másnak adta a feladatot. Szóval akadtak konfliktusok, és voltak tabuk, de olyasmit soha nem kellett leírnom, amit nem akartam. Legfeljebb nem írhattam meg mindent, amit szerettem volna.
MN: Munkatársból főmunkatárs lett. A főszerkesztőség szóba se jött?
FA: Egy expárttag, aki 1956 után nem lépett vissza a pártba, sőt a szakszervezetbe sem, a büdös életben nem írta le, hogy ellenforradalom, az apósa hét évig ült börtönben, a férjét kirúgták az egyetemről, az hogy a fenébe lehetett volna főszerkesztő? Nem voltam én olyan jó káder. Meg nem is ambicionáltam, és azzal sem henceghetek most magának, hogy felajánlották, de visszautasítottam.
MN: Ha a munkakörülményekre gondolunk, milyen volt a Kádár-korban újságírónak lenni?
FA: A Hírlapkiadó Vállalatnál voltunk státuszban, nem fizettek meg jobban, mint akkoriban az értelmiségiek többségét, de mondjuk egy középiskolai tanárnál többet kerestem. A népszabadságosoknál persze nem. Volt egy fix fizetésünk, amihez akkor járt némi prémium, ha a lapértékelő úgy találta, hogy az adott számba valami jót írtunk, és ezzel a szerkesztőség is egyetértett, meg a főszerkesztő is rábólintott. De higgye el, hogy akkoriban nem is volt nagyobb igényünk. Ha meg vidékre kellett menni, kaptunk a fenekünk alá egy autót sofőrrel, magunk mellé egy fotóriportert, és ha kellett, a helyi szállodában aludtunk. Egyszer az apámnak mondta valaki még a negyvenes években, hogy találkoztam a kislányoddal a Körúton, rohant. Mire apám azt válaszolta, hogy legközelebb majd akkor meséld el, hogy találkoztál vele, ha éppen nem rohan.
MN: Mennyiben hozott változást a rendszerváltás?
FA: Akkoriban mindenféle ötletek felmerültek, hogy mi legyen a Nők Lapjával. Volt arról szó, hogy a Hírlapkiadótól átveszi a Lapkiadó, megszerzi a Nőtanács, sőt a szerkesztőségben felvetődött, hogy mi vegyük meg. Lényegében a fejünk fölött ment az alkudozás. Főleg azt követően, hogy megjelent Fenyő János.
MN: Személyesen is találkozott vele?
FA: Persze. Egyenként tárgyalt mindenkivel, amitől nagyon féltünk. Mit tudtuk mi, hogy mi az a béralku? Évtizedekig volt egy fix fizetésünk, meg januárban egy levél, hogy jó munkánk elismeréseként mennyivel emelik a bérünket. Emlékszem, bementem a Fenyőhöz, ő ajánlott valamit, én meg azt merészeltem mondani, hogy nézze, nekem nincs tőkém, csak az újságírói nevem, ami ér valamennyit. Olyan izgatott voltam, hogy amikor kiléptem a szobájából, majdnem elbőgtem magam.
MN: Akkor is ott volt a pisztoly az oldalán?
FA: Igen, de akkor már az irodaház bejáratánál is fegyveres őr állt. Ez nem zavart. Az annál inkább, amikor később hívatott, hogy milyen remekek az írásaim, de vigyázzak, nem kell olyan sokat írni a filmekről. Ekkor már benne volt a videobizniszben. Meg jó, hogy könyvekről írok, de előnyben kellene részesíteni azokat a kiadókat, amelyek hirdetnek is. És az interjúim is nagyszerűek, de még jobbak lennének, ha nem folyton színházról meg szerepekről kérdezném a színészeket, hanem mondjuk arról, hogy az illetőnek van-e kiskutyája meg szeretője. Mondtam, hogy ez engem halálosan nem érdekel. Mire ő, hogy a Nők Lapja olvasóit meg a színház nem érdekli. Voltak ilyen konfliktusaink, de engem személy szerint soha nem bántott.
MN: Akkor miért jött el? Nyugdíjba akart vonulni?
FA: Ugyan! Egyrészt az akkori, legújabb főszerkesztővel nem kedveltük egymást. Másrészt felhívott Cserhalmi Imre, a MÚOSZ Újságíró-iskola akkori igazgatója, hogy felajánlottak neki egy szerkesztői állást, amit azonnal el kell foglalnia, és úgy gondolja, vegyem át az iskolát. Akkor már rutinos voltam, és tudtam, nem szabad rögtön igent mondani, kértem két nap gondolkodási időt, holott borzasztóan lelkesített a feladat.
MN: Amikor átvette az újságíró-szövetség iskoláját, máshol még nem lehetett újságírást tanulni. Aztán jó nagy lett a konkurencia.
FA: Elvesztettük a monopóliumunkat, és megváltozott a világ. A 90-es évek elejétől már bárkiből lehet újságíró. Ezért is találtam ki, hogy indítsunk külön osztályt az érettségizetteknek és a diplomásoknak. Bebizonyosodott, hogy teljesen más az az óra, ahol olyanok ülnek, akik egyetemet végeztek, és persze mások az írásaik is. Nálunk kis csoportokban valódi műhelymunka folyt. Mi csináltuk az első újságírótankönyvet is. A Magyar Közlönyben megjelent első "hivatalos" tanterv is nálunk született, szóval az alapokat mindenki tőlünk vette át. Rengeteg helyre hívtak bennünket tanítani és vizsgáztatni, én Szombathelyen és Kaposvárott is címzetes főiskolai tanári címet kaptam.
MN: Összeszámolta már, hogy hány embert tanított az elmúlt két évtizedben?
FA: Rengeteget. Ha csak a saját csoportjaimat számolom, az is majdnem ezer hallgató. Bármerre megyek, mindenütt találkozom volt tanítványainkkal. Nézze csak meg a Narancs impresszumát: Linder Bálint, Mészáros Bálint, Kovács Bálint vagy Bogár Zsolt, aki most a Magyar Rádiónál van. Nemrég egy külföldi utazáson Varga Attila köszönt rám a Magyar Nemzettől. A többségük bölcsészként jött hozzánk, de volt köztük edző, táncosnő, szemorvos. Mindig azt mondtam nekik, hogy élni kell a lehetőségekkel, és mindig arra törekedtem, hogy a gyerekek lássanak másfajta szemléletet is. A szakmai gyakorlatot is velem beszélték meg egyéni konzultáción. Ilyenkor mindig megpróbáltam elfogadtatni velük, hogy ebben a szakmában nincs esélyegyenlőség, a tehetségesebbet, a szorgalmat jobban becsülik, és szerencse is kell. Büszke vagyok rá, hogy sokaknak sikerült.
MN: Meg kell egy "tisztességes" szakma is az újságírás mellé.
FA: Másként épül az újságírói szakismeret, a szakmai műveltség, ha van egy alap. Igen, egy normális diploma kell. Az bármi lehet.
MN: Most is rohan?
FA: Igyekszem ragaszkodni az elveimhez, és amennyire erőm engedi, az életformámhoz is. Szeretek tanítani, most is vannak óráim a Bálint György Újságíró Akadémián. Rendszeresen írok, főként színházról a Criticai Lapoknak meg ide-oda. Sajnos, könyvet mostanában nehéz megjelentetni, mert az hagyján, hogy a szerzőnek nem fizetnek, de még pénzt is nekem kellene szereznem. Pedig ötletem volna. De a legfontosabb, hogy az ember igyekezzen hű maradni önmagához. Gyűlölöm a gyűlöletet, az embertelenséget, a diszkriminációt, és változatlanul hiszek a demokráciában, a közvetítésre érdemes, emberi és kulturális értékekben. És ami keveset tudok, ma is megpróbálok ezekért tenni.
