GYEREK + LÉLEK

Gyámoltalan gyerekek

A hároméves gyes kárairól

  • Szél Dávid
  • 2020.12.09 20:11

Lélek

Gyakori panasza a ma nagyszülőkorú generációnak (amibe sokszor a közbülső generáció is becsatlakozik), hogy mennyire önállótlanok a mai fiatalok. Állandó védelemre és törődésre, folyamatos figyelemre vágynak, alkalmatlanok az egyedüllétre, a független életre. Egy dologról feledkeznek meg ezek a bosszankodó generációk. Arról, hogy az utánuk következők alkalmatlanságáról bizony ők tehetnek.

Ők mint szülők, és ők mint a társadalom szereplői. Arról pedig már mi magunk, hogy a saját gyerekeinket is hajlamosak vagyunk alkalmatlanoknak, önállótlannak látni. Szó sincs persze arról, hogy bűntudatot szeretnénk kelteni, arról annál inkább, hogy nem lehet arra várni, hogy a társadalom egésze megváltozzon: ezt a változást, változtatást egyéni szinten kell elindítani. Eljött az ideje, hogy ne mindig csak a gyerekeinkre, hanem kicsit magunkba is nézzünk, mert a kulcs nálunk lehet. Ideje szembenézni az 1967-ben bevezetett, fő pillérként a gyermekgondozást segítő ellátásra, a gyesre építő családtámogatási rendszer és a szocializmus pszichológiai örökségével. No meg a 21. századi egyik művével, a liberális gyerekneveléssel, illetve annak teljes félreértésével.

Túl sok figyelem

Nézzük a hároméves gyedet/gyest (a gyermek 2 éves koráig igényelhető gyermekgondozási díjat, a gyedet 1985-ben vezették be, alapesetben erre jön még rá egyévnyi gyes)! Pszichológiai szempontból az égvilágon semmi sem indokolja azt, hogy a gyerek mellett három évig otthon maradjon valaki. És ez a valaki az esetek túlnyomó többségében az édesanya – annak ellenére, hogy az ellátást bizonyos megszorítások mellett az édesapa is igényelhetné. De még 2017-ben is csak az apák 8 százaléka ment gyedre/gyesre. Nemcsak a gyereknek nincs szüksége három éven keresztül ugyanarra az egy szem emberre, hanem annak az egy szem embernek is szüksége volna még csomó minden másra. Munkára, ambícióra, szabadidőre, énidőre, barátokra, satöbbire.

A gyes 1967-es bevezetése mögött tehát nem pszichológiai, hanem társadalompolitikai megfontolások álltak. Teljes foglalkoztatottságot kellett felmutatni, de nem volt elég munkahely. A nők pedig egyre nagyobb számban tanultak tovább, jártak egyetemre ebben az időben, azaz sokkal később kezdtek el dolgozni – ami nem felelt meg a szocializmus eszméjének. A 2,5 éves gyes bevezetésével (csak később terjesztették ki 3 évre) mindkét probléma egy csapásra megoldódott: csak épp nagyon súlyos következményekkel.

A nők és férfiak milliói (és nem mellesleg sok pszichológus) hitte évtizedekig és hiszi még mindig, hogy ez pszichológiai döntés volt, és a gyereknek tényleg erre van szüksége, különben sérülni fog. Pedig épp a hároméves gyed/gyes okoz(hat) sérülést – az ezzel járó társadalmi elvárások, rövid és hosszú távon egyaránt. Társadalmi szinten végtelen mélységű és végtelen szélességű szakadékot ütött és üt mindmáig a férfiak és a nők közé. Egyéni szinten rengeteg nő fásul és fárad bele az anyaságba, esik ki irdatlan hosszú időre a munka­erőpiacról, aminek csak bizonyos területei tudják a munkatársakat éveken keresztül nélkülözni. Ezért aztán sok nő eleve olyan munkát vállal, amiből nem baj, ha hosszú időre kiesik. (Nem véletlenül látunk oly kevés nőt mondjuk az IT-szektorban.) Azt pedig nem kell részletezni, hogy a fásult és stresszes édesanyánál mennyivel jobb az olyan, akinek nem kell belegebednie az anyaságba.

Ettől függetlenül persze meghozhatja ezt a döntést a szülő: de fontos, hogy ez valóban családi döntés legyen, és azt is érdemes tudni, hogy nem ismerünk sem hazai, sem külföldi reprezentatív kutatásokat, amelyek alátámasztanák a három évig tartó otthonmaradás pszichológiai szükségességét.

Olyat viszont ismerünk, ami szerint a gyereknek ebben az életkorban minőségi időre van szüksége. Azt pedig még a legtökéletesebb anya sem tudja a nap 24 órájában produkálni.

A hároméves gyed/gyes hosszú távú következménye lehet az is, hogy a gyerekeink sokkal lassabban válnak önállóvá, kevésbé tudják megvédeni magukat, kevésbé lesznek rugalmasak és türelmesek. Egyszerűen azért, mert a folyamatos figyelem is lehet sok, és mert ezek a gyerekek jóval később kezdenek el társas közegben létezni. Persze, a bölcsődések még nem úgy játszanak, mint az óvodások; ők még csak egymás mellett, míg az utóbbiak, jobbára középsős kortól viszont már együtt játszanak – de ettől még fontos mindaz a tapasztalat, amit a kicsik ezekben az időkben begyűjtenek.

Az új tökéletes

Nem elég, hogy nem tudunk beszélni az érzéseinkről, de sokszor nem is ismerjük fel azokat. Ennek sok oka lehet, s az egyiket érdemes a 20. század történelmében keresni. Sok évtizeden keresztül a hangsúly a túlélésen volt, titkok és tabuk gyűltek fel egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Az 50-es években születettek nem ismerhették meg a szüleik múltját, így sokan a gyerekeiknek sem tudták átadni ezeket a számukra is ismeretlen tapasztalatokat. Érzésekről ezek a gyerekek nem sokat beszéltek, illetve beszélhettek. „Ne sírj, katonadolog, nincs semmi baj, hagyd abba.” Ezek bizonyos helyzetekben persze megfelelő szülői mondatok, de sajnos túl sokat használjuk őket, ezért nem sok megtartó erővel, kognitív iránymutatással vagy érzelmi kapcsolódással járnak. Nem ezek a direkt instrukciók erősítik a gyereket, hanem a szülői érzékenység, az elfogadás és a befogadás. Innen nézve (is) világossá válik, hogy a mai gyerekek nem a saját hülyeségükből vagy alkalmatlanságuk okán válnak le lassabban vagy később, hanem azért, mert egyedül csak az tud erős lenni és boldogulni, aki előtte sok gyöngédséget kapott. Azaz minőségi és nem mennyiségi együttlétet.

Bruno Bettelheim Elég jó szülő című, magyarul 1982-ben megjelent könyvének alapgondolata szerint nem lehet senki sem tökéletes szülő, épp elég az, ha elég jók tudunk lenni. Ám majdnem négy évtized mintha nem lett volna elég idő ahhoz, hogy ez leszivárogjon az emberek tudatába – ahogy az apagyednek sem volt elég ennyi idő ahhoz, hogy elterjedjen. Vagy pedig az elég jó lett az új tökéletes. Akármelyik magyarázat is helytálló, érdemes mögötte (és persze az apagyed csekély elterjedtsége mögött is) a társadalmi aspektust észrevenni. Azt, hogy iszonyú nyomás van a szülőkön, és az esetek túlnyomó többségében ez a szülő az édesanya: vajon jól, elég jól, tökéletesen csinálja-e a szülőséget? És maradjon szépen otthon a lehető legtovább.

Pedig nem fogják, nem fogjuk tudni tökéletesen csinálni. Igenis lesznek konfliktusok a gyerekekkel, ami teljesen természetes. És igen­is lesz olyan, hogy a gyerek ki fog borulni, és ez is teljesen természetes. A liberális gyereknevelés ugyanis két dolgot biztosan nem jelent.

Nem jelenti azt, hogy mindent szabad és azt sem, hogy minden mindig jó lesz. A liberális gyereknevelés leginkább azt jelenti, hogy bizonyos szigorú keretek között majdnem mindent szabad, bizonyos – szintén nagyon szigorú – keretek között pedig mindent.

A liberális gyereknevelés ugyanis abban hisz, hogy a szabadságnak csak korlátok között van értelme, a korlátoknak pedig csak akkor, ha közben azért van szabadság is. Így tanul ugyanis a gyerek felelősséget vállalni a tetteiért és – talán nem lesz meglepő – így lesz önállóbb és szabadabb, függetlenebb. De a liberális gyereknevelés valójában értelmetlen szóösszetétel, sokkal jobb lenne liberális jelenlétnek nevezni; az explicit gyereknevelés ugyanis nem nagyon szokott működni. Sokkal hatékonyabb példát mutatni. Nem kell a gyereket egyfolytában nevelni, mert az csak bizonytalanságot szül – szülőben és gyerekben egyaránt.

A cikk a Magyar Narancs 2020. november 12-i számában jelent meg. Címlapképünk illusztráció.

Neked ajánljuk

Szécsi Noémi: Nem és nem

  • Szécsi Noémi

Erős szíve legyen annak, aki kicsavarja az olvasó tömegek kezéből a Jókaijukat. Ez egy szent kötelék, elszakíthatatlan.

Gépre kötve

Magyar közéleti influenszer nem robbantott nagyobbat az elmúlt időszakban, mint Gulyás Márton a Partizán elindításával. De itt rögtön tisztáznunk kellene, hogy mi is pontosan az a felület, ahol a Partizán működik.

Határkeresők

Leszbikus anyák, bocsánatot kérő gyilkosok, a mennyországba beszívva-bemargaritázva igyekvő floridai nyugdíjasok. Megnéztünk pár filmet az idei BIDF programjából.

A sötétség oldalvizein

  • Bacsadi Zsófia

Sokáig úgy tűnhetett, hogy a holokauszt marad a zsidókról zsidók által mesélt történetek sarokköve, a meghatározó trauma, amely évtizedek múltán is formálja az elbeszélést és a népirtás után született generációk identitását.

Lawrence Ferlinghetti (1919–2021)

  • Kálmán C. György

Nyilván vannak néhányan, szerencsések, akik személyesen is ismerték, magyarok is. Biztosan csupa jó emlékük van róla, azt hiszem, hogy szívélyes, kedves, kedélyes vendéglátó lehetett.

„Dúdolok neki Prokofjevet”

  • Soós Tamás

Játszik az agyafúrtan rockos Óriásban és az írókat könnyűzenészekkel összehozó Rájátszásban, de az elmúlt években szólóban találkozhattunk vele. Apaságról, Háy-versekről és a február végén megjelent második szerzői lemezéről beszélgettünk.

„Nem volt terv”

Huszonkét éves korában hagyta el az országot, jelenleg Thai­földön van a műterme. Minden munkája – bár a formák, a színek és olykor a médium is változnak – az ember, az emberség helyét keresi a szűk és a tágabb környezetben. Művészetről és hazáról beszélgettünk Messengeren, egy kalandos életút történeteinek a keretében.