„Hogy megtalálják az utat”

Milyen támogatást nyújtanak és milyen kihívásokkal néznek szembe a pandémia idején az Ausztriában működő gyermekhospice házak? Milyen segítséget kaphatnak a szülők és a testvérek? Mennyire számít még mindig tabunak a halál témája?

Ebédlőterem félsötétre pácolt fapanelekkel és hatalmas ablakokkal, zeneszoba húros és ütőhangszerekkel, játszószoba zöld bútorokkal és kiegészítőkkel, pihenőszoba csillagos eget utánzó baldachinnal. Odakinn istállók, kilenc ló, szamarak, kecskék, játszóterek, táncpavilon és egy csillagvizsgálót idéző kápolna. A Dél-Burgenlandban, Bécstől másfél órányi autóútra található Sterntalerhofot, Ausztria első gyermekhospice házát 1998-ban alapította a gyerekkórházakban lelkészként dolgozó Peter Kai és a műlovaglást oktató Regina Heimhilcher, akik kölcsönből és megtakarításaikból vettek meg egy családi házat és a hozzá tartozó kis gazdaságot. Az állatterápia és ezen belül is a lovakkal folytatott gyógyító hatású gyakorlatok ugyanúgy megmaradtak az alapítás óta, mint a közhasznú egyesületi működési forma. A Sterntalerhof adományokból és számos önkéntes munkájával tartja fenn magát, s immár egy különálló, palliatív ellátásra és szakmai továbbképzésre alkalmas házuk építése is befejezés előtt áll. A bővítésekre főként 2003 óta van mód, miután a két alapítóhoz csatlakozott Harald Jankovits, aki ügyvezetőként azóta is felelős a szakmai, pénzügyi és szervezeti struktúrák működtetéséért.

Komplex rendszer

Lisa Wiesinger, az intézmény orvosszakmai vezetője szintén régi motoros, tizenöt éve kíséri útjukon azokat a gyógyíthatatlan gyerekeket, akik többnyire ún. ritka betegségekben szenvednek. Ezek főként genetikai elváltozásokra visszavezethető problémák, amelyek az európai orvostudomány definíciója szerint kétezer betegből egyet érintenek, ugyanakkor a pediátria területén magasabb arányban jelentkeznek; miután általában nincs rájuk gyógymód, az orvosok lehetőségei tüneti kezelésekre szűkülnek, amelyek akár évekig is eltarthatnak. Anyagcsere-, légzési, mozgásszervi és idegrendszeri problémákkal élő, gyakran huszonnégy órás ellátást igénylő gyerekekről van szó, akiknek a kórházon kívüli ápolása komoly terhet ró a családokra. A Sterntalerhof egytől három hétig tartó turnusokban fogadja azokat a családokat Ausztria bármely tartományából, amelyeknek szükségük van átmeneti tehermentesítésre és energiákra, hogy az év többi részében megbirkózzanak a rájuk háruló feladatokkal. Emellett a régióból érkező beteg gyerekeknek ambuláns kezelést is biztosítanak, amely orvosi, terápiás és pszichoszociális ellátást foglal magában, de az alkalmazottak és az önkéntesek háziápolásban is részt vesznek. Az egyszerre ellátható öt család felvételét a betegség előrehaladottsága dönti el és sohasem a pénzügyi keretek; az itt-tartózkodás alapvetően ingyenes, a vezetőség a családok áldozatkészségére és financiális lehetőségeire bízza a hozzájárulás mértékét.

Bár a lovas terápia a költségesebb gyógymódok közé sorolható, Lisa Wiesinger szerint minden pénzt megér: az állat melege, a jámborságából és robusztus testfelépítéséből adódó terhelhetősége és az, hogy „olyannak fogad el minket, amilyenek vagyunk”, feltűnően jó hatással van a beteg gyerekek önbizalmára, szenzomotoros készségeire és fájdalomtűrő képességére, és ezáltal a komplex rendszernek tekintett család mindennapjaira is. Egy beteget például a lovas terápiának köszönhetően tudtak visszavezetni ahhoz, hogy beszéljen. Az ápoltak, családtagjaik és az ápolók számára érzelmileg is sokat jelentő szakmai sikereket eseti nehézségek – például gyámügyi intézkedések – árnyalják, illetve az, hogy a Sterntalerhof időnként munkaerő­hiánnyal küzd, ami jobbára földrajzi elhelyezkedéséből adódik.