„Ha visszamehetnél az időben a mai tudásoddal és tapasztalataiddal, akarnál-e újra anya lenni?” – tette fel a kérdést kutatásában Orna Donath. Az izraeli szociológus 23 olyan nővel interjúzott, akik mind nemmel válaszoltak. Az alanyok többsége belesodródott vagy valamilyen nyomás hatására belekényszerült az anyaságba, nem is igazán számolva a gyerektelenség lehetőségével, és csak később (a terhesség alatt, a szülés utáni első hetekben vagy évek múlva) jöttek rá, hogy nem akarnak anyák lenni.
Donath tanulmányának fókuszában az anyai megbánás szociopolitikai elemzése áll. Szerinte a nők és gyermekeik közötti kapcsolat intézményesült, hatalmi rendszerek írják elő az anyai érzések minőségét: a gyermek iránt érzett szeretet a nő „morális tesztje”, ennek hiánya pedig nemcsak nőietlennek, de immorálisnak is tűnhet a társadalom szemében. Miközben a megbánás tiltott érzelem, az önhibáztatás társadalmilag elfogadott és természetes velejárója az anyaságnak, sőt minél inkább marcangolja magát egy nő, annál jobb anyának tartjuk. Ezzel szemben Donath tanulmánya amellett érvel, hogy a megbánás éppoly legitim élmény az anyasággal kapcsolatban, mint az örömteli kiteljesedés.
Egy 2013-as amerikai felmérésben azt kérdezték a szülőktől, hány gyereket vállalnának, ha újrakezdhetnék a családalapítást – a válaszadók 7 százaléka azt nyilatkozta, hogy egyet sem. Egy 2016-os német kérdőívben a szülők 8 százaléka vallotta, hogy nem vállalna gyereket, ha újból dönthetne, és egy idei brit kutatásban is épp ilyen arányban mondták az apák és anyák, hogy már megbánták, hogy gyerekük született. Ha ezeket a statisztikákat a teljes lakosságra vetítjük, úgy fest, több millió olyan szülő él a világon, aki úgy érzi, hibát követett el, amikor gyereket vállalt. Ez a tendencia nemcsak a kutatásokból rajzolódik ki, a közösségi médiában is tetten érhető: az egyik legnagyobb, a témával foglalkozó Facebook-oldalon többnyire névtelen posztokban fakadnak ki a nők: egy másfél éves kislány anyukája azt írja, bár lánya okos és jó gyerek, ő mégis gyűlöli az anyaságot, és „állandóan arról fantáziál, miket csinálhatna, ha nem lenne gyereke”. Sokan panaszkodnak „hálátlan” gyerekükre, akivel nem sikerül jó kapcsolatot kialakítaniuk, mások abuzív párkapcsolatban vagy túl fiatalon csúsztak bele a gyerekvállalásba. A leggyakrabban felmerülő ok mégis a vágyakozás a „régi élet” után, a folyamatos felelősséggel terhelt napok okozta fásultság, a hiányzó pihenés és „énidő”.
Vannak, akik úgy érzik, az anyaság nem nekik való, de ezen túl nem tudnak konkrét problémákat megfogalmazni. És vannak, akik nagyon is megfogható dolgoktól szenvednek: rossz párkapcsolat, anyagi nehézségek, feldolgozatlan pszichés traumák, kapcsolati problémák köztük és a gyerekeik között. Az e csoportba tartozó anyák nagy része valószínűleg nem is a gyerekvállalást bánta meg – egyszerűen olyan helyzetbe kerültek, ahol nem kaptak megfelelő támogatást a gyerekneveléshez, legyen szó praktikus vagy érzelmi segítségnyújtásról. Depressziós tüneteik adekvát reakciónak minősülnek az életkörülményeikre, a problémák megoldódásával alkalmasint a megbánásuk is elmúlna. Kérdés, mi van azokkal, akik saját bevallásuk szerint jó körülmények között, támogató családban nevelik egészséges, szerető gyerekeiket. Vajon minden esetben fiziológiai eltérések – legyen szó hormonális zavarokról vagy az agy strukturális különbségeiről –, esetleg lappangó pszichés traumák állnak az anyai érzések hiánya mögött?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
