A malária egykor Európa nagy részén tizedelte a lakosságot, ám jelenlegi kedvelt tartózkodási helye a Szahara alatti Afrika, ahol manapság is igazi istencsapásnak számít. Persze nem csak itt találkozhatunk vele, hanem világszerte: elsősorban trópusi-szubtrópusi környezetben, többek között Közép- és Dél-Amerikában, valamint Dél-Ázsiában.
*
Egyes becslések szerint jelenleg is legalább 107 országban folyamatosan jelen van a malária kórokozója és fő hordozója, vagyis még mindig több milliárd veszélyeztetett ember él a Földön. Ezt tökéletesen alátámasztja az a tény is, hogy évente 250 millió új megbetegedést regisztrálnak, a halálozások száma pedig 1 és 3 millió közé tehető. Az áldozatok többsége kisgyermek: Afrika bizonyos részein a gyerekek negyede a malária miatt nem éri meg az ötéves kort. Magyarországra manapság csak úgy kerül malária, ha valamely honfitársunk fertőzötten érkezik haza egy egzotikus országból - tavaly 9 új fertőzöttet kezeltek az erre szakosodott Szent László Kórházban, s csak remélhetjük, hogy ez a szám nem csupán a jéghegy csúcsa.
Váltó, láz
Elborzadhatunk a fenti százalékokon, de tudomásul kell vennünk, hogy a mocsárláznak, esetleg váltóláznak is nevezett malária néhány évszázaddal ezelőtt hasonló mortalitási arányt produkált számos európai országban - többek között Magyarországon - is. A betegség "őshazája" eredetileg valószínűleg Közép-Afrika, innen terjedt át előbb, talán még a neolit korban, a mediterráneumra, majd Európa és Ázsia jelentős részére. A betegség óvilági karrierje csak az első lépés volt - később Európából, s még inkább az afrikai rabszolgákkal együtt behurcolták az Újvilágba, ami újabb csapást mért az importált járványok által tizedelt indián társadalmakra. A malária a kora újkortól kezdve fokozatosan szorult ki Európából, amiben nyilvánvalóan nem a fejlett vegy- és gyógyszeripar játszotta a főszerepet, tekintve, hogy ezek akkoriban még nem is léteztek. Mire az igazi, hatékony maláriaellenes gyógyszerek megjelentek, illetve rendszeressé vált a szúnyogirtás, a váltóláz jószerivel nem is volt jelen kontinensünkön - kivéve a peremvidékeket, például Itáliát. Amúgy innen származik a betegség neve is: mal' aria középkori dialektusban annyit jelentett, hogy rossz levegő, elvégre jobb magyarázat híján ennek tulajdonították a betegséget.
A malária kórokozójának azonosítására az orvostudomány, s főként a járványtan különösen vadregényes periódusában, az 1880-90-es években került sor. Jellemző e felfedezések fontosságára, hogy a kutatók közül utóbb többen is orvosi Nobel-díjat kaptak: 1902-ben Sir Ronald Ross, aki kimutatta, hogy a malária fő közvetítői moszkitók (az Anopheles családba tartozó szúnyogok), öt évvel később pedig a francia Charles Louis Alphonse Laveran, aki már az 1880-as években rájött arra, hogy a malária okozója egy parazita mikroorganizmus, amit ő emberi vörösvértestekben azonosított. A későbbi kutatók által a Plasmodium családba sorolt egysejtű eukarióta (valódi sejtes szerveződésű) kórokozók közül a P. falciparum a legveszélyesebb: ez okozza a legsúlyosabb betegségtüneteket. A plazmódiumok élete amúgy igazi kaland: számukra az ember csupán átmeneti állomás (bár közben, rendes vandálként, alaposan leamortizálják), valódi gazdájuk ugyanis az Anopheles szúnyog, amely nyálával bejuttatja őket az emberi szervezetbe (ahol szaporodnak és átalakulnak), majd egy újabb vérszívás alkalmával ismét gondjaiba veszi a kis gonosztevőket. Az emberbe jutott plazmódium előbb a májba vackolja magát, ahonnan (alapos kártétel nyomán) átteszi főhadiszállását a vörösvértestekbe, amiket belülről pusztít el.
Kiráz a hideg
A malária lappangási ideje változó, a P. falciparum-fertőzés esetén legalább hat nap, de általában pár hét, esetleg egy egész hónap nyomán jelentkezik az enciklopédikus gazdagságú tünetegyüttes. Kezdetben hőemelkedés, kisebb láz, izomfájdalmak, fejfájás, hidegrázás, rossz közérzet, amit még össze lehet keverni az influenza jegyeivel, de azután jön a 41 fokos láz, a periodikusan visszatérő verejtékezés, melyek már egyértelműen utalnak e betegségre (s fakultatívan még tucatnyi más szimptóma is jelentkezhet). Olvasmányélményeinkből is tudhatjuk, hogy a maláriát kininnel lehet kezelni: az Andok indiánjai már Kolumbusz előtt rájöttek arra, hogy a Cinchona-családba tartozó újvilági fák kinintartalmú kérge erős lázcsillapító, s malária ellen is ők kezdték használni a kéregőrleményt. A kinin hatékonyan gátolja meg, hogy a malária kórokozói szétbarmolják a vörösvértesteket - a máshol megbújó plazmódiumokkal azonban csak a múlt század közepétől szintetizált (részben kininszármazék) maláriagyógyszerek birkóztak meg. Védőoltás ma sincs, aki maláriaveszélyes területre utazik, jól teszi, ha kint tartózkodása idején - preventív jelleggel - ezekből szemezget, s még utána is, egy hónapig. A szúnyog ellen a múlt század közepén leginkább DDT-t használtak (ezzel irtották ki az amerikaiak Olaszország őshonos Anopheles-populációját), manapság már inkább természetes eredetű mérgeket kultiválnak - ezek egyik legfontosabb forrása a krizantém.
Alkalmanként lehet olyan alarmista spekulációkról olvasni, melyek szerint megnőtt a malária újramegtelepülésének veszélye Európában. Ezzel szemben az igazság, hogy a malária visszaszorítására éppen az utóbbi 150 év felmelegedéseinek periódusában került sor. A bőven elégséges szintű táplálkozás, a fejlett és mindenki számára elérhető egészségügyi ellátás, a kiépült infrastruktúra és csatornarendszer, a rendszeres szúnyogirtás, s a jólét ezernyi más faktora többet nyom a latban. Az Anopheles szúnyogok maguk is csak abban bízhatnak, hogy evolúciójuk gyorsan követi majd az újabb és újabb generációs szúnyogirtók kifejlesztését.
