A dunai panorámás telket kiváló adottságai predesztinálták arra, hogy átlagon felüli funkció adassék neki. A Magyar Népköztársaságban ez természetesen csak „közhasznú” lehetett, és addig nem is volt baj, amíg a Rózsadomb ormát elfoglaló sokemeletes épület szakszervezeti üdülőként működött. A rendszerváltás után azonban lakatlan szellemházzá változott.
Funkciók és ideálok
A SZOT-üdülő ahhoz túl értékes helyen volt, hogy a gyorsan változó tulajdonosok ne a maximális profitra törekedjenek, így csakis luxusfunkció jöhetett szóba. De a hetvenes évek építészeti standardja a hirtelen jött szabadkapitalizmus elit igényeinek nem tudott megfelelni, és az is kérdéses volt akkoriban, hogy lesz-e fizetőképes kereslet ennyi sok luxusáron értékesíthető alapterületre. Ott viszont még nem tartott a környezet iránti felelős gondolkodás és a zöldmozgalom, hogy tömegek követeljék hangosan a monstrum lebontását. A szocializmus építészeti hagyatékának ideológiai alapú ledózerolása sem volt még divatban, bár ez a veszély később sem fenyegette az idővel már csak vasbeton vázként meredező maradványokat, hiszen az értékes helyen maximális beépítettségre törekedtek a reménybeli befektetők. A rendre elvérző elképzelések során az épület tömege és magassága egyre nőtt, és a meglévő szerkezet által determinált lakófunkció is egyre jobban tartott a luxus irányába. A történet meglehetősen pesszimista epilógusa, hogy azért bontották le a házat, hogy egy magasabb épület uralja a rózsadombi panorámát.
Az épülettorzó rendszerváltástól 2006-ig tartó kálváriáját épp e lap hasábjain foglalta össze Somlyódy Nóra (lásd: Mindig magasabbra, Magyar Narancs, 2006. február 16.), a folytatást az alábbiakban olvashatják. A bontással, ingatlanmutyival, csőddel és sikkasztással tarkított történetben 2004-ben érkezett el először a kitörés lehetősége, amikor a II. kerület és az akkori tulajdonos Pro-Hill Kft. közösen látott hozzá a terület szabályozásához, persze vastagon figyelembe véve az építtető érdekeit. Utoljára ekkor volt lehetőség arra, hogy a telekre az kerüljön, ami odavaló: a természet. Árulkodó, hogy azóta ugyan az egész környék sűrűn beépült, de a szálló alatti területet erdő borítja, mivel az geológiai adottságai, barlangokkal és forrásokkal szabdalt hegyoldala miatt nem ideális építési terület, a környék lakói már a SZOT-szálló építése idején, 1971-ben is repedésekre panaszkodtak. Bár a műemlékvédelem és az akkor még működő Fővárosi Tervtanács egyaránt tiltakozott mind a 2004-es szabályozási terv, mind az épp aktuális építészeti terv minősége ellen, végül zöld utat kapott az építkezés. Annyit sikerült elérni, hogy a tulajdonost nyílt pályázat kiírására kötelezték. Sokatmondó, ha egymás mellé helyezzük a tervtanácson elhangzott bírálatot – mely szerint „az erődszerű, harsogó és kivagyi épület, (…) ha megépül, vissza nem fordítható károkat okoz Budapest egészének” –, illetve a 2005-ös pályázati kiírás követelményét, amiben ez állt: „a meglévő vasbeton vázszerkezet felhasználásával a legnagyobb haszonnal értékesíthető lakóépület tervezése, valamint az épület Duna-parti látványba ékelése”.
Ezek után nem véletlen, hogy a MÉRTÉK Stúdió nyertes terve, amely a meglévő szerkezet felhasználásával alakította lakóépületté az akkor már 15 éve pusztuló maradványokat, nem mutatott különösebb építészeti érzékenységet. Ráadásul élve a lehetőséggel, hogy a megszámlálhatatlan előző tervek egyike alapján kiadott, és akkor még jogerős építési engedély három emelettel magasabb házra szól, ráhúzott az eleve nagy épületre két újabb szintet. A tervet azonban megtámadta a Budapest Világörökségéért Alapítvány (BVA), a PRO BUDAPEST világörökségi összefogás 2006-os állásfoglalásának aláírói között pedig olyan nevek is szerepeltek, mint Göncz Árpád, Zwack Péter vagy éppen Nagy Gábor Tamás I. kerületi polgármester, illetve olyan szakmai szervezetek, mint a Budapesti Építész Kamara, a Magyar Urbanisztikai Társaság vagy az ICOMOS. A pert elkerülendő, a tulajdonos belement, hogy az épület eredeti magasságánál az új ház sem lesz magasabb – ennek később még jelentősége lesz –, és nekiláttak a beruházás áttervezésének. Anyagilag azonban az elképzelés csődbe jutott, jött a válság, az új tulajdonos, a CIB bank pedig 2012-ben már telekáron igyekezett szabadulni a terhes vagyontól. A betonváz csak az elhagyott épületek szerelmeseit vonzotta, köztük például a két fiamat, akik több ízben tettek tiltott felfedezőutat a romok között. De a piac fellendülésével véget ért az illegális kalandturizmus, és végképp befellegzett a szép álomnak, a hajdani cseresznyéskert feltámasztásának, amit a BVA nevében Korompay Katalin dédelgetett.
2016-ban Wáberer György, a magyar vállalkozói elit tagja, a 2020-as adatok szerint Magyarország 13. leggazdagabb embere lett az új tulajdonos (Wáberert Orbán Viktor júliusban a Tokaj–Zemplén térség fejlesztéséért felelős kormánybiztossá nevezte ki, a vállalkozó korábban miniszterelnöki tanácsadó is volt – a szerk.), és megkezdődött a torzó építészeti evolúciójának végjátéka: a vasbeton szerkezet főnixként éledt fel hamvaiból.
Építészeti ideológia, ideologikus építészet
A Wáberer-féle házról elmondható: kulturált, de semmi extra. Helyzeténél fogva mégis uralja a látványt, akárhonnan érkezzünk a Rózsadomb aljába. Az irritáló befejezetlenség helyébe az eleganciába burkolódzó tulajdonosi büszkeség lépett. A ház méreténél fogva továbbra is kilóg a környezetéből, és ugyanazt hirdeti, mint szocialista elődje: különb vagyok. De a különbséget más eszközökkel és más kontextusban hangsúlyozza. Wáberer György nyilván okult elődei példájából – a BVA őt is perrel fenyegette –, ezért józan, biztonsági játékot folytatott. Bár eleinte bontásban és lazább telepítésben épült új tömbökben gondolkodott, végül győzött a befektetői realitás, maradt a meglévő szerkezet „felöltöztetése”. De ez az épület adottságainál fogva súlyos kompromisszumokkal járt volna: a szállodát annak idején 2,30 méteres belmagassággal építették, ami a szocialista Budapesten gyógyüdülő szerencséseknek bőven megfelelt, de a kivételes panorámát súlyos összegekkel megváltó leendő lakástulajdonosoknak már kevésbé. A szabályozás viszont előírta, hogy új épület nem lehet a réginél magasabb, ami nagyobb szintmagasság esetén kevesebb eladható szintet/
lakást jelentett volna.
Első lépésben, még 2016-ban, pályázatot írtak ki ismét, konkrétan a meglévő szerkezet felöltöztetése volt a feladat. Az indulók többsége, érezve a helyzet ellentmondásosságát, azon igyekezett, hogy különböző vizuális trükkök – üvegfalak, korlátok, erkélyek, fényjáték – segítségével eltüntesse a tájba nem illő épületet. Csak az egyik pályázó, Csémy Krisztián vállalta a SZOT-szálló építészeti magatartását, és markáns geometrikus struktúrával formálta volna épületszoborrá a tájidegen tömeget, de ő nem nyert semmit. A pályázaton tízből négy tervet díjaztak (LAB5, Építész Stúdió, KÖZTI/Skradelli György, Építész Kaláka Kft.), melyek közül az Építész Stúdió terve vált a kivitelezés alapjává. A ma látható homlokzat ennek továbbfejlesztett változata, de a kiviteli terveket egy másik pályázó, a CÉH Kft. készítette. A két évtizeden át málló roncsot végül statikai szakvéleménnyel megtámogatva mégis elbontották, és a korábban, más körülmények között létrejött szabályozásnak megfelelve, az eredeti kubatúrán belül, gyakorlatilag visszaépült minden szint nagyobb belmagassággal. Így a ház láthatóan magasabb, mint az eredeti. A trükk egyszerű és jogszerű volt: az eredeti épület legmagasabb pontját ugyanis nem a szálló főtömegének párkánya, hanem a tetőn lévő kis alapterületű presszó jelentette. És mivel a szabályozás szerint ez volt az irányadó, az új luxuslakóházban az összes szint felkúszott erre a magasságra, megváltoztatva az eredeti arányokat, jóval többet kitakarva a domboldalból.
Az 1970-es években az 506 személyes SZOT-szálló környezetétől markánsan elütő épülete ideológiai tartalmat is közvetített azzal, hogy a polgári villák méretét jócskán meghaladva, a szocializmus jóléti gondoskodásának szimbóluma próbált lenni. Tervezője, az Ybl-díjas Vass Antal a kompozíciót dinamikus kontrasztokra hangolta, a hegyoldal peremére ültetett, a vízszintes irányt erőteljesen hangsúlyozó tömeget a tetőn és a terepszinten aszimmetrikusan elhelyezett kisebb formákkal oldotta, horgonyozta le. A mai, a teljes volument kitöltő tömeg, végigfutó teraszaival és üvegkorlátjaival azonban nélkülözi ezt a feszültséggel telt dinamikát. Nem karakteres „retró cucc”, hanem olyan egyszerű szabású, egyszínű „ruha”, amelyről tudjuk, hogy méregdrága szalonban készült. Miközben még többet harap ki a hegyoldalból, látványosan igyekszik láthatatlanná válni. De valójában nagyon is ott van, erőteljesebben, mint elődje, ráadásul minőségi anyaghasználata és kivitelezése ellenére építészetileg is unalmasabb.
Kell-e izgalom az építészetbe?
Mai szemléletünk szerint ez az elegáns és drága épület nem kaphatott volna építészeti engedélyt ezen a helyen. Létét elődjének köszönheti, de szemben azzal, már nem közcélokat szolgál. Ami a SZOT-üdülő esetében a kiemelt pozicionálás üzenete volt – hogy az itt tartózkodók egy időre az átlag fölötti luxust élvezhessék –, a mai tulajdonosok számára természetes létállapot. De valóban luxust kaptak-e azzal, hogy egy ötven évvel ezelőtti építészeti gondolat lebutított, izgalmától megfosztott változatát öltöztették csillogó ruhába?
Egyértelműen nem, hiszen a kreatív építészet ennél sokkal többre képes. A 2015-ben megjelent első híradások szerint Wáberer György saját fejlesztésében megvalósuló beruházása során a maradványok bontásával, még a Zoboki Építésziroda tervei alapján négy tömbből álló lakóépületet képzelt ide, ami enyhített volna a helyszín nyilvánvaló túlépítettségén, igazodva az erdős környezethez és a környező beépítés léptékéhez. Az új telepítés egyúttal módot adott volna a Zobokiéktól méltán elvárható építészeti kreativitás vagy akár extravagancia megjelenésére is, ami e kiváltságos helyzetű ponton egyáltalán nem lett volna az ördögtől való. Ez az elképzelés azonban nyomtalanul eltűnt, helyette jött a már említett pályázat, amelyen Zobokiék már nem indultak; a szabályozás és a profitmaximálás szorzatát a fantázia nem tudta felülmúlni.
Hogy a merész beavatkozásoktól mennyire nem riadozott korábban a szakma, arra jó példa a Clark Hotel esete. A ma látható, szolidan középszerű megoldást számtalan ötletes terv előzte meg, a korabeli építészeti közbeszédben épp olyasvalaki javasolt a kiemelt helyszínre toronyházat, aki később műemlékesként a várbeli visszaépítések lelkes elkötelezettje lett. De a végeredmény a megfoghatatlan varázsszó, az „illeszkedés” jegyében unalmas lett. Ugyanez a folyamat zajlik a Szent György téri rom eltüntetésének építészeti evolúciója során is, és a pályázaton győztes Kis Péter sok indulatot kiváltó, lebegő piros tetője szimpla visszaépítéssé szelídült. De ennek az óvatoskodásnak esett áldozatául Budapest első toronyháza is, amely toronynak nem eléggé torony, viszont ahhoz túl magas, hogy ne lógjon ki irritálóan az átlagból. És ha őszinték akarunk lenni, ma már nem csak a konzervatív közízlés és az azt meglovagoló politikai akarat hibáztatható ezért. Az építészszakma is a szolid és takarékos beavatkozásokat preferálja a látványos önmegvalósítás helyett. Elűztük a Foster + Partners Zeppelinjét és Zaha Hadid toronyházát a belvárosból, és az előbbi a kis növésű magasházzal visszalopakodott ugyan a Kopaszi-gáthoz, de nem igazán szeretjük. Fujimoto a Ligetben talán megajándékozhat egy építészeti kuriózummal, de azt politikai vonzatai teszik kétségessé. Persze általános esetben a visszafogottságnak is van létjogosultsága, de ha a feltételek adottak, jó lenne néha az építészet médiumának lehetőségeit felszabadultan kiaknázó, eredeti alkotásokat is látni. A Rózsadomb Panoráma Projekt néven újjászületett SZOT-szálló ezt a ziccert kihagyta, és ez az igazi luxus.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben az NKA támogatásával jött létre.
_top_story_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=7e1173ae664f3897cb161ffe222f06a0)
