„A Dísz-téri Edelsheim-palotában szerdán délután már nagy volt a sürgés-forgás. A kétemeletes nemeshomlokzatu budai palota hatalmas kapuja szinte percenként nyílik. Családtagok, rokonok jöttek és távoztak el, a szállítók egymásnak adták a kilincset, hozták a megrendelt árukat, kézbesítették az ajándékokat. Az ősi mágnás palotának a Gróf Bethlen István-sétányra nyíló ablakaiba pompás virágcsokrok kerültek. Általában – megkezdődtek a végleges előkészületek az esküvőre” – írta 1940. április 25-én a Pesti Hírlap Horthy István kormányzóhelyettes és Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő esküvőjének a menyasszony lakhelyén, a Dísz téri 12. alatti „családi házban” folyó előkészületeiről. Az „ősi mágnás palota” kifejezés talán túlzásnak tűnik a kétemeletes házra, de mivel Buda egyik legértékesebb magánépületéről volt szó, nem teljesen alaptalan e leírás.
A vajda, a fia és a polgármesterek
A Dísz téri telken már a 14. században megkezdődtek az építkezések. A még kamaszként Nagy Lajos szolgálatába szegődő lengyel nemes, Ścibor ze Ściborzyc (?1347–1414) – akit a hazai szakirodalom Stiborici/Stiborics Stiborként emleget, de csillaga igazán a következő uralkodó, Zsigmond udvarában ívelt magasra – hőstetteit a király számos nagybirtokkal hálálta meg. Nem csoda, hogy a századfordulón Stibort már „Szlovákia királyaként” is emlegették, míg hivatalosan ő volt az erdélyi vajda, tehát nem meglepő, hogy a budai vár közvetlen szomszédságában rendezkedett be. Palotáját azután hasonló nevű egyetlen fiára hagyta, aki a huszita háborúkban vitézkedett ugyan a király oldalán, de valójában „túlvilági elképzelései” miatt vonult be a történelembe: apjának és saját magának is olyan egész alakos kőszarkofágot rendelt, amely a 15. század elején újdonságnak számított Magyarországon. Az 1434-ben meghalt ifj. Stibor szarkofágja 1907-ben került elő a Mátyás-templomnál folyó ásatások során, míg az egykori erdélyi vajda sírkövét Székesfehérváron találták meg. A kutatóknak nem volt nehéz megállapítaniuk, hogy mindkettőt ugyanaz az ismeretlen mester készítette.
Persze mire a híres szarkofágok előkerültek, az egykori Stibor-palota teljesen átalakult. Egyházi tulajdonba került, a török lerombolta, az újjáépítése 1688-ban indult, majd a budai polgármester, Salgáry Péter építtetett földszintes, barokk stílusú egyszintes palotát, amely egészen a 19. század közepéig állt a Dísz téren. (A teret a középkorban Szent György térnek, a török kiűzése után Fő térnek hívták, és a 18. század közepén nevezték el Dísz térnek, pontosabban Parade platznak.) Az épületet az 1840-es években egy későbbi polgármester, Walheim János szerezte meg, aki ráépíttetett egy emeletet, és bérházzá alakította a klasszicizmus jegyében. Az 1890-es évek elején Edelsheim-Gyulai Lipót tulajdonába került, de nagy változtatásokon csak a 20. században esett át.
Az alagút vége
Az új tulajdonost akkoriban mindenki ifjabb vagy II. Edelsheim-Gyulai Lipótként emlegette, mivel a házvásárlással egy időben, 1893-ban halt meg az apja, a nyugalmazott K. u. K. tábornok, aki „Magyarországon aratta első babérjait”, vagyis az 1848/1849-es szabadságharc leverésében jeleskedett. Ám úgy tűnik, utána megjavult; a nekrológokban kiemelték, hogy „magyarul ugyan nem beszélt korrektül, de olvasott magyar könyveket, járatott húsz magyar lapot, cselédsége pedig egytől egyig magyarokból állt”. Az 1863-ban született ifjabb Lipót azonban hátat fordított a hadseregnek, jogi diplomát szerzett Budapesten, később pedig a világi karitász jelentős hazai alakjává vált, 1906-ban ő alapította az Országos Gyermekvédelmi Ligát. A Dísz téri házat 1913-ban alakíttatta át kívül-belül. A puritán homlokzat barokkossá vált, félköríves erkély került az első emeletre, amelyet a bejárati kapu két oldalán álló Atlaszok tartottak. Az átalakítást hivatalosan Jablonszky Ferenc jegyezte, de az építész egyéb munkáihoz nem hasonlítható; ha összevetjük a Dísz tér 12.-t a Gyorskocsi utcai börtönnel, vagy a Kúria Kossuth téri épületével, Jablonszky legismertebb műveivel, képtelenség, hogy ezeket ugyanaz az ember tervezte. Persze képtelenség is, hiszen már az átadás idején nyílt titok volt, hogy a palota a bútorgyáros Schmidt Miksa tervei alapján készült, ő azonban amatőrnek számított (nem volt építészmérnöki diplomája), ezért Jablonszky szignálta a terveket, különben nem kaptak volna építési engedélyt.
A palota külső homlokzatáról sok kép készült, de az enteriőrről csak néhányat ismerünk, amelyeket egy szerencsés véletlennek köszönhetően sikerült beazonosítani. (Lásd Színházi Élet című keretes írásunkat.) „A faragott kőkorlátú csigalépcsőt, melyen felhaladunk, széles, alacsony lépcsőfokaival úgy tervezték meg, hogy lóháton is fel lehessen menni rajta az emeletre. A nagy előcsarnokban, melybe a lépcső torkollik, szembe találjuk magunkat a nyitott tűzhellyel, előtte medvebőrrel és két rezedazöld bársonnyal kárpitozott pamlaggal. (…) A kis szalon, az ablak előtti egész falat redősen borító mélykék bársonyfüggöny által még így is meleg benyomást kelt… De csak pár percre. Ezeket a szobákat a háziak nem használják. Mi is csak éppen megcsodáljuk a gyönyörű Winterhaller festményt, a három kis Isabey-portrét és sietünk be a gyönyörüméretű, bolthajtásos nagy könyvtárszobába, ahol a szép barokk kőkandallóban lobog a tűz és meleg fénnyel világítja meg Kormányzó Urunk és a hősi halált halt Kormányzóhelyettesünk portréját” – írta 1944 januárjában a Film, Színház, Irodalom, megjegyezve azt is, hogy a tragédia óta (Edelsheim-Gyulai Ilona férje, Horthy István mint a magyar légierő pilótája 1942. augusztus 20-án vadászgépével lezuhant) öt családot is elszállásoltak. De azt nem írta meg az újság, hogy 1944 szeptemberétől a palota volt a szerencsétlen kiugrási kísérlet „főhadiszállása”; a pincében titkos rádióállomást alakítottak ki, és így tartották a kapcsolatot a szovjetekkel tárgyaló fegyverszüneti delegációval. Ám mivel a szemközti házban rendezkedett be a Gestapo, Horthy István özvegyének és az ellenálló csoport többi tagjának nem sok esélye volt a menekülésre; a kiugrás kudarcát látva a pincén keresztül ugyan megpróbáltak a Gestapo szomszédságában álló pápai nunciátusra bejutni, de elfogták, pontosabban „védelem alá” helyezték őket. Pár hónappal később, a kitörési kísérlet idején a palotát rommá lőtték.
Vissza a klasszicizmushoz
Az 1960-as évek elejéig a Várnegyed újjáépítése alig volt napirenden. Az Edelsheim-Gyulai-palota is csak egy volt a sok reménytelen romhalmaz közül. Edelsheim-Gyulai Éva, a kormányzóhelyettes özvegyének húga 1945-ben a palota mögött épségben maradt házba költözött át, amelynek ablakai a Bástya sétányra (ma Tóth Árpád sétány) néztek, és itt élt egészen 1956-os emigrációjáig.
A Várnegyed lakóházait 1960 elejétől kezdték helyreállítani, a Dísz tér 12. az elsők között volt. Az illetékesek úgy döntöttek, hogy a 19. századi, klasszicista épületet tekintik hozzá mintának. Noha bizonyos elemeket felhasználtak az épen maradt falakból, és előkerültek oszlopok még a középkorból is, Dragonits Tamás tervei alapján igazából egy rendhagyó gangos bérház született, különböző méretű, és igen jó beosztású lakásokkal, az akkori szokásoktól eltérően egyedi falikarokkal, bronzkilincsekkel és -korlátokkal. De minden kezdet nehéz. 1961 tavaszán, amikor az újonnan átadott épületet megvizsgálták a népi ellenőrök, nemcsak 1 millió forintos hiányt állapítottak meg, de kiderült az is, hogy a padlásfeljárót elfelejtették megtervezni. Az elmúlt hatvan év munkálatairól nem született eddig publikáció, de a ház jó állapotban van, és immár a padlására is fel lehet menni.
Színházi Élet
A Dísz tér 12.-ben lakik immár negyven éve Somlai Tibor belsőépítész, akinek Volt és nincs – nagypolgári enteriőrök 1900–1945 című könyvében (Corvina, 2012) az Edelsheim-Gyulai-palota berendezéséről is láthatunk jó minőségű felvételeket. E képeket, amelyeket Seidner Zoltán, a korszak keresett enteriőrfotósa készített, a Műemlékvédelmi Felügyelőség archívumában találta Somlai, de arról nem kapott információt, hogy hol készültek a képek, és a vakszerencsének köszönheti, hogy sikerült kiderítenie. A belsőépítész kezébe került ugyanis a Színházi Élet egyik 1938-as száma, amely a palotában zajló társasági eseményről közölt képriportot, Somlai Tibor ennek alapján tudta beazonosítani, hogy a birtokában lévő régi képek éppen ott készültek, ahol ma ő lakik.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
