Az idézet a századfordulón, de még az 1930-as években sem szorult volna magyarázatra. Sebők Zsigmond meséinek címszereplőjét, Mackó urat akkoriban mindenki ismerte, aki olvasni tudott Magyarországon. 1893-tól több mint huszonöt éven át – a szerző 1916-ban bekövetkezett halála után is – hatalmas példányszámban jelentek meg a földbirtokos medve utazásairól szóló könyvek. A siker kulcsa elsősorban az volt, hogy Sebők nem csak a mesékben szokásos emberi tulajdonságokkal ruházta fel hősét; Mackó úr már-már valóságos emberként működött. „Benne egy nagy költő öntudatlanul a magyar földesúr és gazda, a magyar vidéki ember kedves játszi karikatúráját adta. Mackó úr a magyar Till Eulenspiegel vagy Tartarini Tarascon, Mackó úr Göre Gábor II. És ez adta sikerét” – állapította meg Az Est szerzője már a harmincas években, bár a teljességhez tartozik, hogy Sebők nevet váltott, így Mackó úr 1912-től Dörmögő Dömötör néven szerepelt. Ám a kiadónak nem kellett magyarázkodnia, a szerző ugyanis beleírta az aktuális mesébe azt is, hogy Mackó úr okmánybélyeggel ellátott kérelmet nyújtott be, és hivatalos belügyminiszteri engedéllyel változtatta meg a nevét.
Dörmögő Dömötör „halhatatlansága” közismert: 1957-ben a Magyar Úttörők Szövetsége ezt a nevet találta ki (vagy lopta el) az akkori egyetlen, 3–7 éves korosztálynak szóló gyereklap számára. Amely ma is megjelenik, bár a címen kívül semmi köze nincs Sebők Zsigmondhoz – ahogy korábban sem volt. Ám Dörmögővel ellentétben Mackó úr „alanyi jogon” kapott útlevelet az örökkévalóságba. 1932-ben a főváros Maugsch Gyula szobrászművészt kérte fel, hogy a bronzba öntött mesefigurával állítson emléket a szerzőnek. A megrendelők nem kockáztattak, Maugsch pedig megbízható művésznek számított. Aki már fiatalkorában belenyugodott abba, hogy nem lesz belőle világhírű alkotó, ezért berlini tanulmányai során inkább a tisztes jövedelemmel kecsegtető állatszobrászat felé fordult. Maugsch Gyula az 1910-es évek elején mesterként tért vissza Budapestre, ahol az akkoriban újjáépített állatkert számított leginkább a munkájára; legismertebb műve is itt született: a főbejárat négy elefántja, illetve a bejárat tornyát őrző jegesmedvék. A szobrász az 1. világháborút követően síremlékek és hősi emlékművek felé fordult, ám hogy ne vesszen kárba a korábbi szaktudása sem, a hősök emléke gyakran öltött testet különféle kőoroszlánokban.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
