Magyar Narancs: Utoljára a SZETA-s Matolay Magdinál jártam ebben a házban, egy házibuliban 1980-ban.
Wieder Györgyi: Én akkor hallottam először róluk, amikor a szomszédasszonyom mondta, hogy gyűjtünk a SZETA-soknak. Aztán megismerkedtem Magdikával, épp akkor rúgták ki az egyetemről. Sovány gyerek volt, sehová nem vették volna föl, csak fizikai munkára, így aztán összedobott neki a ház, volt, aki főzött is rá.
A Szabad Európa Rádióban hallottam, hogy a Beszélőt is itt szerkesztik, sokszorosítják. Éjjelnappal gépelt a Magdika. Egyszer eltűntek valahová vidékre, és arra jöttem haza a munkából, hogy két ürge ül a lépcsőn. Két civil ruhás. Megyek feljebb, a padlásajtó nyitva, azok meg felrohantak a padlásra, hogy vigyázzatok, jön egy lakó. Szóltam is a Magdiéknak, amikor hazajöttek, hogy biztosan le vannak fülelve.
MN: Mióta laksz itt?
WGY: Még a háború előtt, négyéves koromban kerültem ide, a nevelőanyám családjához. A háború után, amikor visszajöttünk, a harmadik emeleten a lakásunk teljesen ki volt bombázva, a babámat úgy találtam meg az erkélyen, hogy föl volt hasítva a hasa. Rongybaba volt, lehet, hogy pénzt kerestek benne. Az első emeleten kaptunk egy szobát – illetve muszáj volt annak a családnak, aki ott lakott, egy szobát adni nekünk. A nevelőanyám a gettóban élt túl, a dédnagymama meg pont akkor halt meg, január 18-án, mikor fölszabadult a gettó, vérhasban.
| ||
A nagymama az erőltetett menetben volt azalatt, Gönyűig mentek, a halálhajóra. Gyalog kellett menni, de már útközben rengetegen haltak meg. A nagymama ötvenéves volt, még bírta, elmenekült, felkéredzkedett egy teherautóra, végül a gettóba került, oda, ahol most a temető van. Nagy hó esett, és már rengeteg hulla volt ott, oda lett közéjük ledobva. A lánya, a nevelőanyám elemlámpával kereste, hogy kiben van még élet, és akkor a nagymama rászólt, hogy: „Jucika, itt vagyok.”
MN: Tagja vagy az Ariadné nevű, túlélőkből és megmentőkből álló csoportnak, havonta egyszer találkoztok. Elindult egy traumafeldolgozó, múltkibeszélő könyvsorozat is, Egymáshoz szólunk a címe az első kötetnek, az Oriold és Társai kiadó jelentette meg. A te történeted az Apropó, zászlóégetés címmel olvasható.
WGY: Amikor a Kinizsi utcában égették a zászlót 2004-ben, az borzalmas volt. Azóta már megszoktuk ezt a hangulatot – persze nem lehet megszokni –, de az volt az első, amin begőzölt az agyam, és leírtam az élettörténetemet. Egy barátnőm átírta, mert elkezdtem Ádámtól és Évától, és az túl hosszú lett volna. Aztán felhívtam azokat a lányokat, akik még élnek, és akikkel együtt voltam a Joint gyermekotthonban, hogy ők is írják meg.
MN: A „Az »Ariadné-asszonyok« párban – egy mentő, egy túlélő – látogatnak el iskolai történelemórákra, ahol személyes történetüket mondják el a gyerekeknek” – így olvastam.
WGY: Én eddig három iskolában voltam. Előd Nóra, aki ezt a könyvet is szerkesztette és írt is benne, ő szervezi az iskolákat. Ő Sztehlo Gábor egyik „gyereke” volt.
MN: Az iskolában kérdeznek a gyerekek?
WGY: Ahol én voltam, nem jutott rá idő, de az egyik helyen egy fiatal tanárnő mégis kérdezett. Hogy miért hagytuk, azt nem érti meg. Ő azt hitte, a deportálásokig egész nagyszerűen éltek itt a zsidók, és csak a németek hibáztathatók azért, ami történt. Ahogy a Szabadság téri szobor mutatja, és ahogy a Sorsok Háza is akarja mutatni.
| ||
MN: Mit válaszoltál?
WGY: Azt, hogy én is láttam olyan dokumentumfilmet, amin mennek az emberek, és egyetlen egy nyilas kíséri őket a Duna-part felé, de a menetben csupa nő, leginkább kendős nénike volt kisgyerekkel. A férfiakat elvitték már előzőleg munkaszolgálatra, ahogy a papámat is 1941-ben… A könyvben van egy emlékező, erdélyi származású, ő meséli, hogy amikor ’42-ben visszakapták Erdélyt a magyarok, ő azon a részen élt, ami a románoké volt. Onnan egyetlenegy zsidó sem került Auschwitzba. A rokonai ott voltak a visszacsatolt területen, ott a magyarok minden zsidót elpusztítottak, mindenkit. Erről egy rohadt szót sem szólnak. A papám egyszer haza tudott jönni a munkaszolgálatból.
Szaladtam ajtót nyitni, de nem ismertem meg, olyan nagyon sovány volt és rongyos, piszkos, kérdeztem tőle, hogy kit tetszik keresni. Ő meg, hogy: „Györgyike, nem ismersz meg?!” A nyakába ugrottam, és akkor kinyílt a szomszéd ajtórésnyire, kinézett rajta a szomszéd. Az, aki, amikor a húga szóba mert állni velem, rászólt, hogy: „A rohadt büdös zsidó kölkével? Nem szégyelled magad?! Egy levegőt szívsz vele?!” És beteremtette a testvérét a lakásba. Na, ez a nő nézett ki, és már éjjel jöttek is a papámért. És többé nem láttam. Borban volt munkaszolgálatosságon, ott halt éhen.
| ||
MN: Aztán csillagos házba kerültetek.
WGY: Az Astoria Szálló mellett, a Magyar utcába. Miután Szálasi átvette a hatalmat, leparancsoltak mindenkit az udvarra, a nevelőanyám anyját és a nagymamáját, az én dédnagymamámat elvitték. Engem odaadtak a házmesternének, hogy vigyen el egy Vöröskereszt-gyermekotthonba. Így kerültem Zuglóba, a Bácskai utcába. Kilencéves voltam, a legkisebb 7 éves és a legidősebb 13 éves volt köztünk. Bombáztak, egyszer csak felnőtt nélkül maradtunk. Nem főzött ránk senki, nem fűtött be senki. Azóta utánanéztem, a Bácskai utca ott van közel a Thököly úthoz, a Thököly út és a Stefánia út sarkán volt a nyilas ház, ott volt a Kun páter. Valószínűleg akkor tűntek el a mi nevelőink is, amikor a nyilasok ott garázdálkodtak.
A pincében, nagy zsákokban szárított tésztát találtunk, nyüzsgött a kukactól, de hát azt ettük. Aztán csak feküdtünk, annyira rossz állapotba kerültünk. Az én kabátomat elvitte valaki, úgyhogy kabátom sem volt. Egyszer csak bejött egy nyilas. Annyira jellegzetes figura volt, később találkoztam vele, már 20 évesen… Fekete pakombartos, fekete, sűrű haja, bozontos szemöldöke volt, minden fekete volt rajta, a csizmája is, csak a karszalagja nem. Puska volt a kezében. „Rohadt büdös zsidó kölkök, ki az udvarra!” Félméteres hó volt, úgy sorakoztatott bennünket, mint a katonákat. Azt mondta, hogy ad öt percet. Mindenki fölöltözik! A kőbányai téglagyárba akart vinni bennünket. Gyalog mentünk, délután már sötétedett, egy vasúti hídon voltunk, amikor megtudta ez a fekete nyilas, hogy a téglagyárban már ott vannak az oroszok. Egy katonának mondta, hogy vigyen bennünket a gettóba, a Síp utcába, majd ő is jön később, mert most karácsony van, megy haza. Így tudtam meg, hogy karácsonyeste van. Az a katona nagyon rendes volt, bár emiatt végül is hosszabb ideig tartott nekem ez az egész felszabadulás.
Január 18-án a gettó már felszabadult, ha akkor bevisz oda, én is korábban szabadultam volna föl, de ő a Szív utcába, egy iskola tornatermébe vitt minket, ahol egy ismerőse főzött nekünk rántott levest. Fantasztikus volt, egy kis meleg étel, isten tudja, mióta nem ettünk már. Éjjel a linóleumon feküdtünk a földön, nem volt kabátom, ez a katona rám terítette a sajátját, egy vastag posztókabátot. Tényleg nagyon rendes volt. Hajnaltájban felkeltett bennünket, ott volt a ház előtt egy leponyvázott teherautó. Azt mondta, ahova megyünk, nagyon-nagyon csöndben kell lennünk, mert abban az épületben németek vannak beszállásolva. Miközben mentünk, bombáztak. A pincében, ahová beraktak minket, volt egy pici ablak, ami egy nap egyszer kinyílt, és beadtak nekünk pléhtányérban sárgaborsópürét, osszuk be magunknak. Egy kanállal jutott mindenkinek. Sem víz, sem vécé nem volt. Egy polcon ültünk a pinceablak alatt, mondanom sem kell, hogy eltetvesedtünk. Amikor világosság volt, akkor egy nagyobb lány megmutatta, hogyan kell, a varrások mentén, szétnyomogatni a petéket. És egyszer csak hiába mentünk az ablakhoz, nem nyílt ki. Már az sem volt, ami volt. Közben elcsendesedett minden.
Az egyik fiú kimászott az ablakon, az első üzlet, amibe be tudott menni, egy festékesüzlet volt, ahonnan hozott Schmoll pasztát. Cipőpasztát. Azt nyalogattuk, most is érzem a petróleum ízét. Egyszer csak hallottuk, hogy a lépcsőn egy nagy, csizmás valaki jön. Elemlámpával világított, usankában volt, rajta az ötágú csillaggal. Elrémült a látványunkon, leküldött egy zsák fekete kenyeret, serclik voltak, már nagyon szárazak, nem volt erőnk enni, rágni, csak nyalogattuk. Fölvittek bennünket egy szobába, de hát ki volt lőve az ablak, iszonyat hideg volt, a vízcsapból állt ki a jég. Egy vékony takarót kaptam, persze elaludtam, de reggel nem tudtam lábra állni. Mert a lábam teljesen lila volt, és megdagadt. Félig megfagyott. Becsavartak a pokrócba, és elvittek az István Kórházba. Február vége, március eleje volt, de még hó volt, hideg volt nagyon. Lekopaszítottak, egy ágyban kellett feküdnöm egy másik kislánnyal, kaja nem volt a kórházakban sem, épphogy valamilyen leveskét kaptam.
| ||
Nagyon sovány lehettem, egy lenvászon, fertőtlenítőszagú egyberuhát adtak, egy bő, hosszú valamit, két gomb volt rajta. Én szedtem széjjel, mert valakin már volt előtte, és össze volt ragadva – vérrel. Ebben voltam, amikor rám talált a nevelőanyám. Nem is lehetett addig bejönni, mert valami fertőzés volt, a Vöröskereszten keresztül talált meg nagy nehezen. Akkor alakult meg a Joint. Negyvenöt nyár vége volt, és először Lillafüredre kerültem, onnan meg a Tárogató útra, a Joint otthonba.
MN: Elkezdtetek iskolába járni?
WGY: Az Ariadné csoportban az egyik résztvevő mondta, hogy utánanézett, hogy kik jártak Óbudára iskolába, és hogy negyedik elemiben én is oda jártam, mutatta, hogy ott a nevem. Csak néztem. Nem emlékeztem Óbudára. Aztán, amikor az Egy piaci napot elolvastam, eszembe jutott, hogy hoppá, azért nem emlékszem, mert leponyvázott teherautóval hoztak-vittek minket, annyira féltettek. Egy alkalommal megállt ez a leponyvázott teherautó a kerítésnél, és a fiúk nevelője, egy nagyon helyes fekete srác volt, fegyverrel az oldalán szállt le róla. Valamit suttogott a mi nevelőnkkel, aki a menyasszonya volt, én meg, ahogy álltam, beláttam a teherautóba. Egy csomó fiatal fiú volt benn fegyverrel. Kérdeztem: most mi van? Hova mentek? Mi ez? Mennek rendet csinálni.
MN: Ennyire a levegőben volt a pogromhangulat?
WGY: Igen. A Závada-könyv után jutott eszembe ez is. Többen jöttetek vissza, mint ahányan elmentetek, ezzel fogadták azokat, akik visszajöttek a haláltáborokból. Miért változtak volna meg?
MN: Milyen emlékeid vannak ’56-ról?
WGY: A harmadik emeleten laktunk, a konyhának volt egy kis erkélye, ami az udvarra nézett, nagymama szelte a kenyeret a konyhában, egyszer csak a kis erkélyre három fegyveres leugrott. Bejöttek a konyhába, el voltunk ámulva, megállt a kés nagymama kezében, az egyik nagyon udvariasan bemutatkozott. Angyal István volt. Azt mondta, hogy innen, a mi ablakunkból jól át lehet lőni a Kilián laktanyára, megengedjük-e. Persze mondhattuk volna, hogy nem, de megengedtük. Pár lövést leadtak, aztán elmentek.
| ||
Előző nap nagymama színházban volt, 23-án, én nem akartam elmenni, épp A nagy pert olvastam, a tiszaeszlárit Eötvös Károlytól, annyira beleéltem magam, már akkor elkezdtem politikával foglalkozni, fölháborodni. De a nagymama elment a Nemzetibe, a Blahára. Az ember tragédiája ment, de abbamaradt persze a műsor, már lövöldözés volt, amikor a nagymama a fal mentén, nagyon félve jött hazafele. 24-én már nem mentem dolgozni, de azért megnéztem, mi van a sarkon. Bömbölt a Parasztbecsület, kitették a postánál a hangszórót. Szemben, a Ferenc körúti ház tetején 14-15 éves gyerekek mászkáltak mezítláb, a cipőjük a nyakukban lógott, a derekukon tölténytár, a vállukon puska. A híd felől jövő tankok közül az utolsóra rádobták a Molotovot, az elsőt a Corvin közben intézték el. Azután már lementünk az óvóhelyre.
De a két buli közt, mielőtt jött a tankok második fele és már komoly lett a lövöldözés, még kimentem, venni a háznak kenyeret. Visszafele egy holttest mellett jöttem el, egy szerencsétlen fiatal nő volt, kis bunda volt rajta, kockás szoknya, feküdt arccal a síneken, szép fekete haja volt, talán ő is kenyérért indult.
MN: De hogy találkoztál azzal a nyilassal újra?
WGY: A Tűzoltó utcában volt egy csiszolóműhely, ahol gimnázium után, nekem a nagymamát is el kellett tartanom, üvegcsiszolóként, normában dolgoztam. Ez már az ötvenes évek elején volt. Egyszer csak jött egy ember, a szakszervezeti bizalmi, a Horváth elvtárs. Fekete bajusz, egy-két szál ősz a hajában, minden iszonyatos fekete volt megint rajta – a csizma! Csak hát puska helyett valami pálcikát tartott a kezében, azzal hadonászott, hogy aki nem jegyez önként békekölcsönt, annak is levonja a fizetéséből.
Mindenki utálta, de ő nagyon szerette a fiatalságot, maga mellé ültetett bennünket az ebédlőben. Egyedül én voltam lány. Ismerős volt, de nem tudatosult még bennem, hogy kicsoda, amikor elkezdte mondani, hogy miért vagyunk így betojva ettől a munkától, ő bezzeg milyen keserves munkát végzett! És mit? A francia idegenlégióban. És mikor? Tudtam, hogy a francia légióban nem kérdezik, hogy mit csináltál, gyilkos voltál vagy mi, ha azt a feladatot elvégzed, amit ők akarnak, akkor maradhatsz. A háború után, ’46-ban ment ki, de nem bírta az iramot. És mikor jött vissza? ’48-ban!
MN: Leleplezted?
WGY: Nem, mert csak később állt össze a kép.
MN: Mi lett vele?
WGY: Jött ’56, késsel kergették az udvarban körbe-körbe, mesélték, amikor bementem dolgozni újra. Mondták, hogy úgy eliszkolt, mint annak a rendje. Minden alkalommal, amikor megyek ki a temetőbe, a villamossal végigmegyek a kőbányai részen. Két kőbányai híd van, ami alatt elmegy a villamos, és nem tudom pontosan, melyiken volt, hogy a nyilas átadott bennünket a katonának.
