„Monumentális szobrászatunkban új tehetség jelentkezett, akinek jövő munkásságához eddigi igen jelentős eredményeinél is nagyobb reményeket fűzhetünk” – lelkendezett Kiss István szobrászművészről a Munkásosztály szobrásza című cikk szerzője, Gyöngyösi Nándor az Élet és Irodalom 1959. március 20-i számában. A következő harminc év igazolta a kritikus bizakodását. Kiss a Kádár-korszak sztárszobrászává vált, legalább nyolcvan köztéri szobrát leplezték le országszerte, köztük számos Lenint, Dózsa Györgyöt, illetve tanácsköztársasági és felszabadulási emlékműveket, de még két Münnich Ferencet is. Tanácskozó munkások című szobrát Kaposváron állították fel egy évvel a cikk megjelenése előtt. Négy arc nélküli munkást ábrázol, akik kihúzott derékkal ülnek egy padon, különböző irányokba néznek, és a mű címével ellentétben, nem tűnnek túl beszédesnek. „Rodin Gondolkodója a legegyszerűbb emberben is filozófiai gondolatokat ébreszt. Ezt akartam én is – gondolkodtatni” – nyilatkozta 1963-ban Kiss a Somogyi Néplapnak, ami végeredményben sikerült. A kaposváriak a szobor láttán valóban elgondolkodtak, és kínjukban ilyen címeket adtak neki: Így dolgoznak a kaposvári munkások, Lógósok, Táppénzre várók… A megyei lap szerzője szerint Kiss István „az alkalom szülte tréfák miatt sem sértődött meg, jóllehet a városszerte emlegetett »kőembereket« ugyancsak viccalanyként kezelte az utca humora”.
Ám ha nem is sértődött meg, szinte bizonyos, hogy e gúnyolódások a mű továbbgondolására késztették a szobrászművészt. 1965-ben elkészítette a Munka című kisplasztikáját, amely szintén négy olyan munkást ábrázol, akik különböző irányokba néznek. Csakhogy e munkások már nem a padon ülnek. Karba tett kézzel állnak, és egy kivételével valami gépalkatrészen támasztják meg az egyik lábukat. Kiss a Munkát vázlatnak tekintette, és úgy képzelte, hogy többszörös életnagyságban az angyalföldi Láng Gépgyár kapujában áll majd. Megrendelés azonban nem érkezett, ezért az alkotás továbbra is csak kicsiben, különféle kiállítóhelyeken bukkant fel: 1968-ban az Ernst Múzeumban, 1976-ban, a Csepel Galériában, 1977-ben a Műcsarnokban, 1979-ben a Tungsram Klubban. A csepeli kiállításról ezt írta a Képes Újság: „A kiállított szobrokat megtekintők, a csepeli munkások, önmagukkal találkozhatnak ezekben az alkotásokban. (…) A Munka című négyalakos króm-acél kompozícióban önmagukat láthatják viszont: nagyipari munkásokat, amint a modern technika fölé magasodva, e szobor tömegritmusa és formaritmusa révén, magasztosulnak elénk.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
