A Goethe Intézet, a Független Médiaközpont és a Főszerkesztők Fóruma 2012-ben indította el a főként médiaetikai problémákat taglaló sorozatát, melyet az idei évvel átkereszteltek Az újságírás újraindítására. A mostani konferencia ennek volt az első állomása, ahol a fókuszban a nő mint újságíró, mint vezető pozícióban lévő médiamunkás, és mint a média tartalmainak tárgya állt. „A női egyenlőség problémája nemcsak arról szól, hogy egy szerkesztőségben hány nő dolgozik, hanem arról is, hogy egy riport kapcsán hány női megszólaló vagy szakértő van. Nem csak mennyiségi megjelenésről beszélünk – mondta el köszöntőjében Weyer Balázs, a Főszerkesztők Fórumának elnöke, majd hozzátette: – Mostanra ez egy lesajnált kérdés lett, új lendületet kell hát neki adnunk, a társadalom bizalmát pedig vissza kell szereznünk a szakmával kapcsolatban.”
Az első előadást – és utólag bátran kijelenthetjük, a leginkább témába vágót és legösszeszedettebbet – Molnár Gabriellától, a Nők Lapja volt főszerkesztőjétől hallhattuk, aki azt vázolta, hogy egy hatvanöt éve folyamatosan megjelenő női magazin hogyan mutatta be a nőt egykor és most, hogyan formálta ezzel a nők önmagukról kialakított képét, és mennyit foglalkozott a nemek közti egyenlőséggel. Az első fekete-fehér címlaptól kezdve – ahol egy ájtatos elvtársnő épp könyvet olvas Lenin portréja előtt – a 2000-es évek elején pózoló többgyerekes, hihetetlen karriert befutott sztáranyákig hosszú út vezetett: külföldi tudósításokkal, szocio(kép)riportokkal és olyan fontos társadalmi kérdésekkel kövezve ki azt, mint például a szüljünk-e még egy gyereket, vagy vegyünk inkább egy Trabantot? „A lap missziója az volt, hogy társadalmilag releváns kérdéseket vessünk fel egy számunkra kitüntetett csoportnak, a nőknek” – mondta Molnár, aki 2000 és 2011 között töltötte be a lap főszerkesztői pozícióját. Az első időszak szerkesztői szabadságáról derűs nosztalgiával beszélt, ami persze, mint minden csoda, csak három napig, jelen esetben néhány évig tartott, míg a hirdetői befolyás meg nem szüntette azt. „Sokszor csak ennyit mondtak nekünk: ha nem ezt és ezt írjátok, nem lesz pénz” – idézte fel az egykori főszerkesztő.
| ||
Eva Stabell, a Norvég Újságíró Szövetség tagja mesélt a harminc évvel ezelőtti norvég helyzetről, ahol a dolgozó nők nagy része egyedülálló volt, ráadásul komoly fizetésbeli különbségek is voltak a nemek között. „Az 1990-es sztrájk előtt simán elképzelhető volt az, hogy ha egy nő a szerkesztőségben időt kért arra, hogy megszoptassa a gyermekét, akkor egy férfi kollégája odavágta neki, hogy legközelebb majd ő is óhajt egy kutyasétáltatásnyi szünetet” – mesélte Stabell, majd hozzátette, ma ez már merőben másképp működik, törvény írja elő a nemek egyenlőségét mind a fizetés, mind a munkaórák vagy a tréningek szempontjából, ráadásul a gyerek születése után az apáknak ugyanúgy otthon kell maradni tizennégy hetet, mint az anyáknak. „Hogy mindezt hogyan értük el? Kérdéseket tettünk fel arra vonatkozóan, hogy ki mit, hogyan és miért akar, illetve rengeteg statisztikát készítettünk, és a vezetők orra alá dugtuk. Csak ezen az úton lehet haladni” – foglalta össze a norvég siker titkát Stabell.
Amit jobban tennénk, ha megfogadnánk – ez volt legalábbis az érzésünk, míg dr. Szegő Krisztina, a MÚOSZ „Nők a médiában” szakosztályának elnöke arról beszélt, hogy a régmúltban a női újságírók ugyanúgy saját nevüket és nem a „férjem tulajdona vagyok” asszonynevüket használták, mint a színésznők vagy politikusok. Azt, hogy a MÚOSZ említett szakosztályát mégis miért hívták életre, és mi a feladatuk, éppúgy nem tudtuk meg, mint hogy mi a helyzet ma: statisztika és számadat egy szál se. Persze vannak női újságírók szép számmal, csak az a baj, hogy a galád szerkesztők száműzik őket a háztartással kapcsolatos témák világába, de ha mégis rendes munkát végezhetnek, az olyan műfajokban, mint a publicisztika, biztosan nem jutnak szóhoz. Mondani sem kell, számadat ismételten egy szál se.
Ezek után igazi felüdülés volt a hír, hogy a Nemzetközi Újságíró Szövetség és a Keresztény Kommunikációs Világszövetség által kiadott, a Genderetikus újságírás és médiavállalati irányelvek című kötetet magyarra is lefordították, hamarosan megjelenik nyomtatásban, és online is elérhető lesz. A kétkötetes kézikönyv első része elméleti szempontból mutatja be a genderszemléletű újságírást, a második pedig olyan gyakori témák genderetikus ábrázolásához nyújt gyakorlati útmutatást, mint a katasztrófák, az emberkereskedelem, a szexuális és reproduktív egészség, a gazdasági vagy politikai hírek, a béke és biztonság.
Brigitta M. Schulte újságíró és tréner felvázolta a Journalistinnenbund jól működő, fiatal újságíróknak szóló mentorprogramját – melyhez hasonlót egyébként hamarosan nálunk is indítani kívánnak, tudtuk meg Móricz Ilonától, a Független Médiaközpont igazgatójától. És hogy az oktatás se maradjon ki a sorból, az Oslo és Akershus Egyetem Média Tanszékének tanára, Kristin Skare Orgeret a norvég genderérzékeny egyetemi kurzusokról és az olyan kísérletekről beszélt, melyeknél női és férfi politikusoknak ugyanazokat a kérdéseket szegezik a riporterek. „Ha egy női politikustól meg lehet kérdezni, hogy sok férfival randizott-e, vagy egy vezető pozícióban lévő nőnek mennyire nehéz pasit találni, akkor egy férfi politikustól is meg kell kérdeznünk, vajon hány nővel randizott eddig, és nehéz-e barátnőt találnia?” – érvelt.
