helyrajzi szám

Zöldfa

Lokál

Hiába a sötét és a hideg, januárban már csak a kidobált fenyőfák emlékeztetnek az ünnepekre. Ám a budapestiek számára hosszú ideig létezett egy olyan vendéglátóhely, amely nevében a „legyen minden nap karácsony” ígéretét hordta.

Az I. kerületben, a Mészáros utca és a Krisztina körút sarkán álló épülettömböt ma is sokan Zöldfa-háznak hívják az 1966-tól az 1990-es évekig itt működő étterem és presszó nyomán, bár az elnevezés így, ebben a formában a megtestesült ellentmondás: az új ház felépítése ugyanis az évszázados múltra visszatekintő Zöldfa nevű kerthelyiség megsemmisítése árán volt csak lehetséges. Persze az 1960-as években senki nem siratta a régi kocsmát. „A »Zöldfának« a helyén modern, kétszintes, 240 személyes első osztályú étterem, a Krisztina körút felőli oldalon pedig bisztró-presszó nyílt” – írta a Hétfői Hírek 1966. június 29-én, ami azonban nem sokáig volt igaz; miután a Zöldfa 1966. június 27-én megnyitotta kapuit, pár nap működés után a vendéglátóipari szakszervezet munkavédelmi felügyelője rögtön be is záratta. Nem csak a szellőzőberendezések, de a hűtők sem működtek, ráadásul a három étellift közül is csak egy volt használható, ezért a személyzet – az állandó lépcsőzést elkerülendő – a közlekedőfolyosón tárolta az árut.

De az újbóli nyitást követően sem volt minden rendben. Amikor például 1966 őszén népi ellenőrök jártak a Zöldfában, „öt fél ginről” hamar kiderült, hogy összesen 2,5 helyett valójában csak 1,68 decilitert tesznek ki. A Népszava helyszíni tudósítása szerint a személyzet ekképp védekezett: „Azt hittük, hogy ötször három centet tetszenek kérni.”

 
Fotó: Fortepan/FŐMTERV

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.