Igaz történeten alapuló könnyfakasztó mozik, életrajzi és kosztümös filmek, mindenekelőtt pedig drámák – ezeket szokás tipikus Oscar-alkotásoknak bélyegezni. Az elmúlt 95 év történelme pedig azt is tisztán mutatja, mi az, amit kevésbé szeret az Akadémia: sci-fi még soha nem győzött; ahogy idegennyelvű film is csak egyszer (Élősködők). Vígjátékkal is nehéz célba érni: voltak ugyan komikus elemek a tavalyi CODA-ban, a 2019-es Élősködőkben vagy a 2014-es Birdman avagy (A mellőzés meglepő erejé)-ben is, de az utolsó győztes vígjáték a 2011-es A némafilmes volt. Igazi, klasszikus komédiáért pedig az Annie Hall 1977-es díjazásáig kell visszamennünk.
A most díjazott Minden, mindenhol, mindenkor azonban nemcsak sci-fi és komédia, de emellett családi dráma, harcművészeti film és még ki tudja hány műfaj keveréke, melyben ráadásul többet beszélnek kínaiul, mint angolul. Ahogy a gálát értékelő cikkünkben is írtuk, azzal, hogy egy ilyen, minden értelemben atipikus film győzött – sőt, valósággal tarolt –, az Akadémia a jelek szerint belépett egy nyitottabb, kreatívabb, őrültebb és szabálytalanabb érába, ahol már nem számít a zsáner, sem a szereplők bőrszíne vagy nyelve.
Kis mozi nagy hírrel
Szinte pontosan egy éve, mindössze tíz vásznon, a 2022-es Oscar-díjátadó hétvégéjén kezdték el vetíteni Amerikában Danel Kwan és Daniel Scheinert filmjét. A limitált bemutató ellenére a Minden, mindenhol, mindenkor egészen elképesztő módon félmillió dollárt gyűjtött össze az első hétvégéjén. A siker persze nem a semmiből érkezett: a bemutató a független, újító filmekre szakosodott South by Southwesten történt pár héttel korábban, ahol hangos éljenzés övezte. Az olasz autópályáról elnevezett csodastúdió, az A24 (ebben a cikkünkben mutattuk be őket) hamar megszimatolta, hogy a mozi még ettől is többre hivatott – ők pedig pont abban a legjobbak, hogyan lehet a legtöbbet kihozni egy-egy rendhagyó filmből. Ugyan nincs akkora költségvetésük drága marketingkampányokra mint a Disneynek vagy a Netflixnek, de filmjeik jellemzően jó kritikákat kapnak és fontos témák köré épülnek, így képesek önmagukban hírverést kelteni.
A Minden, mindenhol... jó híre szájról szájra – vagy inkább kritikáról kritikára – terjedt, az A24 pedig szép lassan egyre több moziban küldte harcba: az artmozis siker után hamar kasszasiker vált belőle. Májusra a tengerentúlon elérte az 50 millió dolláros bevételt, olyan filmeket lepipálva, mint A Gucci-ház vagy a Licorice Pizza és a Dűne kivételével gyakorlatilag az összes, tavaly a legjobb film-kategóriában versenyző Oscar-mozi. Pár hónapon belül már világszinten a 100 millió dolláros álomhatárt is átlépte a film.
Rendhagyó kampány
A közönségsiker és a kritikusok dicsérete kellően erős alapot adott a stúdiónak a kampányoláshoz, már csak ki kellett domborítani a film erősségeit és láthatóvá kellett tenniük azokat az Akadémia számára is. A Minden, mindenhol...-ról szinte ordít az eredetiség – nem adaptáció és nem része semmiféle franchise-nak –; ezt pedig nem csak a róla szóló cikkek hangsúlyozzák, de ezt sugallták az alkotók is: Kwan and Scheinert a fesztiválokon és vörös szőnyegeken inkább tűntek különc filmrajongóknak, mint komoly alkotóknak, akik az év egyik legsikeresebb mozija mögött állnak. Habár Coenékkel vagy a Farellyékkel ellentétben nem testvérek, következetesen Danielsekként hivatkoztak magukra, ezt ugyanis sokkal könnyebb megjegyezni. Egyediségüket tovább fokozza, hogy előző filmjük, a debütálásuknak számító Az ember, aki mindent tudott egy lakatlan szigetre kerülő férfiról szól, aki egy szellentő hulla (a szerepben a Harry Potter-figurájától szabadulni igyekvő Daniel Radcliffe) segítségével próbál hazajutni – miközben az is lehet, hogy az élet értelmére is rálel.
A Minden, mindenhol... további erőssége a szereplőiben rejlett. Michelle Yeoh a 80-as 90-es évek Hong Kong-i filmiparában szerzett nevet magának, de olyan filmeknek köszönhetően, mint a Tigris és sárkány vagy a Kőgazdag ázsiaiak az amerikai nézők körében is ismertté vált. Hasonlóan érdekes a másik főszereplő, Ke Huy Quan sztorija: ő a 80-as évek egyik legnagyobb gyereksztárjának számított az Indiana Jones és a végzet temploma és a Kincskeresők miatt, aztán évtiztedekig nem kapott munkát, így fel is hagyott a színészkedéssel – a róla szóló portrécikkünk ide kattintva olvasható. Adott tehát két, mesébe illő karriertörténet, amelyek remekül kapcsolódnak egy nagyobb problémához, az ázsiaiak és az egyéb kisebbségek hollywoodi reprezentációjához. A Minden, mindenhol... esetében ráadásul nem is tűnik erőltetettnek a téma: a film ugyanis pont arról szól, miképp igyekszik egy bevándorló család középkorú anyafigurája a munkában és a családban is helytállni, megőrizni személyiségét és identitását miközben idomulnia kell a bürokratikus rendszerhez és lázadó tinédzser lánya szeszélyeihez is. A Danielsek moziját pont azért imádja a közönség és a kritika, mert a multiverzumot bemutató mozi a felszínen egy őrült – és őrülten vicces – kreatív őrjöngés, de végső soron a szeretet és a család erejéről és az összetartásról szól. Na meg arról, hogy nincsenek univerzálisan jó vagy rossz utak, amelyek ezekhez vezetnek: néha a legszokatlanabb dolgok – dildóval verekedés, vagy épp a fordítva lábunkra húzott cipők – is beválhatnak, a világ pedig van olyan őrült, hogy még az is lehet, valóban egy hatalmas, szezámmagos bagel alkotja a középpontját.
Fordul a kocka
A film sikere a díjszezonban csak tovább fokozódott. Az Amerikában összeszedett 74 millió dollárjával magasan verte közvetlen ellenfeleit (A Fabelman család 17, A sziget szellemei 10, a Tár pedig 7 milliót hozott a tengerentúlon), majd elismerések tekintetében is hamar ellépett a többiektől. Miután mind a négy nagy filmszakma céh fődíját hazavitte, egyértelművé vált, hogy az Oscaron is a Minden, mindenhol... a fő esélyes.
Azt mondják, nem ajánlatos az Oscar-versenyben hamar az élre lépni, mert egyrészt a szavazók megcsömörlenek a filmtől, másrészt ha valaki túl sokáig van a csúcson, akkor az ellenfeleknek idejük és lehetőségük van ellenkampányt indítani és befeketíteni a mozit. Ez lett a Ryan közlegény megmentése, a Social Network – A közösségi háló, a Sráckor és a Gravitáció veszte is: túl hamar váltak legfőbb esélyessé, és mire elérkezett a szavazás ideje, egyszerűen elfogytak vagy elvesztették fényüket. A Danielsek alkotását mindenhol úgy reklámozták, mint a független versenyzőt, a sötét lovat – miután viszont rommá nyerte magát, nem lehetett tovább így emlegetni. Ennek ellenére az emberek mégsem utálták meg a filmet, főleg annak köszönhetően, hogy egyszerűen nem egy tipikus Oscar-moziról van szó: Spielberg, McDonagh vagy Field filmje egyértelmű üzenettel, meghatározott hangulattal bírnak, a Minden, mindenhol...-nak nincsenek ilyen könnyen letapogatható jellemzői. Mindenki élete értékes; kövessük az álmainkat; ne legyünk előítéletesek; szeressük az édesanyánkat – szól pár könnyen érthető mondanivaló, amit a Danielsek is többször hangsúlyoztak.
A Minden, mindenhol... pontosan illeszkedik abba az irányba, amerre az Akadémia szemmel láthatóan az elmúlt években elmozdult. Multikulturális, hiszen szereplői nagy része ázsiai (és azon belül is változatosságot mutat: Yeoh malajziai, Quan vietnámi, Hso kínai-amerikai, James Hong pedig Hong Kong-i); háromnyelvű (angol, mandarin és kantoni), és olyan értékekről szól, mint a szeretet és az elfogadás. Legbelül tehát a mozi nagyon is amerikai; pont azt az Amerikát képviseli, amit az Akadémia is a zászlajára tűzött.
