Egy évvel az pofon után az Oscar igyekezett csak átvészelni – szól az Indiewire 95. Oscar-gáláról szóló cikkének címe, tökéletesen összefoglalva, milyen estén vagyunk túl: a szalagcímek ezúttal kizárólag filmtörténelmet író színészekről és egy nagyot nyerő függetlenfilmről szólnak. Az Akadémia pedig tökéletesen elégedett ezzel, hiszen pont ez volt a célja.
A tavalyi díjátadón ugyanis mindent és mindenkit elhomályosított Will Smith pofonja, amelynek híre még hosszú hónapokig szolgáltatott állandó témát: először Smith felesége, Jada Pinkett Smith állt a nyilvánosság elé; majd maga Smith kért bocsánatot; hogy pár hónappal később már munkába is álljon a színfalak mögött; majd Emancipáció című filmjével nemsokára már az idei Oscar-kampányba is beszállt – sikertelenül. A színészt tíz évre kitiltották az Oscar-gáláról, így idén megtört az a hagyomány is, hogy az aktuális színészi díjat az előző év ellentétes nemű nyertese adja át; azaz a tavalyi férfi főszereplő győztesnek kellett volna díjaznia az idei női főszereplőt. Smith helyét azonban Halle Berry vette át, aki Jessica Chastainnel (aki múlt évben a Tammy Faye szemeiért győzött) együtt prezentálta a női és férfi főszereplő kategóriákat.
Smith pofonja azonban végig ott lebegett az esemény felett: mintha minden vicc kicsit visszafogottabb, a mikrofon elé lépők pedig kissé merevebbek lettek volna, mint egyébként. A házigazda ismét – immár harmadjára – Jimmy Kimmel volt, aki korábban már bizonyította, hogy ért a váratlan helyzetek kezeléséhez és a kárelhárításhoz: ő volt a host akkor is, amikor 2017-ben a Holdfény helyett tévesen a Kaliforniai álmot hirdették győztesnek. Kimmel az egyik legnépszerűbb műsorvezetőnek számít a tengerentúlon, 2003 óta viszi a nevét viselő késő esti szórakoztató showműsort. Inkább közvetlen stílusáról ismert, de nem fél belecsípni a legnagyobb sztárokba sem, és nem áll tőle távol saját magát pellengérre állítsa sem – ahogy tette azt az Oscart beharangozó előzetesben is.
Az idei show-t megnyitó monológja nem vonul be az Oscar-történelem legemlékezetesebbjei közé. Kimmel azért így is elsütött pár erős poént: például a Babylonról, ami az elmúlt évek egyik legnagyobb pénzügyi buktája volt, és amit ráadásul az Oscaron sem díjaztak. De beszólt Tom Cruise-nak és James Cameronnak is, annak a két embernek, akik filmjeikkel megmentették a mozit, de arra már nem vették a fáradságot, hogy elmenjenek a gálára. Előbbinek a szcientológiai egyházzal kötött szoros kapcsolatát firtatta (a Top Gun: Maverick félpucér focis jelentét bélyegezte „L Ron Hubba Hubba”-nak, utalva a szcientológia atyjára, L. Ron Hubardra); utóbbit arra használta fel, hogy kritizálja kicsit a hírhedten hímsoviniszta Akadémiát („Hogy nem tudják jelölni azt az embert, aki az Avatart rendezte? Azt hiszik ő is nő, vagy mi?”).
Nagy showelemek vagy bármiféle kockázatvállalás nélkül a gála gyakorlatilag tényleg arról szólt, ami az eredeti célja lenne: a filmek ünnepéről és két tucat trófea kiosztásáról. Az Akadémia egy rakás problémával és nehézséggel küzdd – Amerikát vagy az egész filmvilágot képviseljék; mi számít, a művészeti teljesítmény, a népszerűség, vagy ezek keveréke; mi legyen a női rendezőkkel, feketékkel és egyéb kisebbségekkel, akik valahogy mindig lemaradnak –, ezek egyike maga a díjátadó: ennek épp az ad súlyt, hogy élőben közvetíti a tévé. A nézőket viszont egyre kevésbé érdekli, hogy olyan filmeknek osztogatnak szobrokat, amiket nem is ismernek. Humorra, izgalomra, könnyekre, érzelmekre várnak – csakhogy ezekre alig jut idő, mivel 24 kategóriában kell győztest hirdetni. Nagyon is érthető tehát, miért esik folyamatosan a gála nézettsége. Az Akadémia épp ezért folyamatosan próbálkozik: tavaly behoztak két közönségszavazással odaítélt kategóriát (mindkettőt az internetes trollhadseregéről ismert Zack Snyder happolta el); 8 kategóriát pedig még az élő műsor előtt letudtak. A felháborodás hatására idén egyik gyakorlatot sem hozták vissza – a díjkiosztó így három és fél óra hosszú volt, igazán pedig csak azok a nézők élvezhették, akik ismerték és szerették a jelölt filmeket és azok alkotóit.
A show legemlékezetesebb pillanatai ugyanis egyéb híján a legjobb betétdal-előadások és a köszönőbeszédek maradtak. Előbbiből kiemelkedik Lady Gaga Top Gun-nótája, amelyet smink nélkül, szakadt farmerben és pólóban, intim hangulatban énekelt el – mindez a légi parádékkal tarkított, látványos Maverickhez kevésbé illett, de a puccos ruhákat felvonultató és harsány köszöntőkkel teli gálán üde színfoltnak hatott.
A győztes mégsem ő, hanem az indiai RRR ’Naatu Naatu’ című száma lett, amely a filmben látott jelenetet idézve felpezsdítette a jelenlévőket.
Here's the energetic performance of "Naatu Naatu" from #RRR at the #Oscars. https://t.co/ndiKiHeOT5 pic.twitter.com/Lf2nP826c4
— Variety (@Variety) March 13, 2023
Ami a győzteseket illeti, az előzetes várakozásokhoz képest kevés meglepetés akadt. Branden Fraser (A bálna) végül legyőzte Austin Butlert (Elvis), Michelle Yeoh (Minden, mindenhol, mindenkor) pedig Cate Blanchettet (Tár). Előbbi visszatérése, a „Brenaissance” így teljessé vált: a 90-es 2000-es évek egyik legnagyobb sztárja lelki és testi problémái miatt hosszú időre eltűnt a reflektorfényből, most viszont Oscarjával ismét a csúcsra ért. Beszéde nem annyira a magvas gondolatokról, mint a meghatódottságáról és hálájáról szólt.
Yeoh győzelmével történelmet írt: ő az első ázsiai származású színész, aki győzni tudott a legjobb női főszereplők között. Köszönőbeszédében így főleg azokhoz a kislányokhoz szólt „akik nézik ezt és úgy néznek ki mint én”, és külön kiemelte azt a rosszindulatú mondást is, miszerint egy olyan korú színésznő mint ő, már „túl van a fényponton”.
Ami a mellékszereplőket illeti, az egész díjszezont domináló Ke Huy Quan Fraserhez hasonló hollywoodi visszatérést mutatott be: a 80-as évek egyik ismert gyereksztárja volt, majd évtizedekig nem kapott munkát, mielőtt megkapta szerepét a Minden, mindenhol, mindenkorban (róla szóló portrécikkünk ide kattintva olvasható). A sors fura fintora, hogy Quan és Fraser együtt szerepeltek az 1992-es Kőbunkó című filmben – ők ketten egy este nyertek Oscart, míg a film sztárja és főhőse, Pauly Shore azóta eltűnt a süllyesztőben. Quan pont olyan beszédet mondott, amit az elmúlt évben megszokhattunk tőle: elképesztő lelkes és őszinte volt, és elsősorban 84 éves édesanyjának mondott hálát.
A női mellékszereplő kategóriában szoros volt a verseny, de végül az előzetesen is esélyesebbnek tartott Jamie Lee Curtis (Minden, mindenhol, mindenkor) vitte a díjat Angela Bassett (Fekete párduc 2.) elől. A színésznő 1978-ban debütált sikolykirálynőként a Halloween című horrorban, leghíresebb szerepét pedig tavaly zárta le a Halloween véget ér című mozival, melynek munkálataiban immár producerként is részt vett. Érzelmes beszédében főleg alkotó- és színésztársainak, valamint szüleinek mondott köszönetet: annak idején Tony Curtist (A megbilincseltek) és Janet Leigh-t (Psycho) is Oscarra jelölték, nekik kiáltott fel az égbe: „Most nyertem egy Oscart!”. Emellett külön kitért azokra, akik támogatták azokat a műfaji filmeket, amelyekben karrierje nagy részében szerepelt. A sokáig a kategória legnagyobb esélyesének számító Bassett az első színész, akit Marvel-filmben nyújtott alakításért jelöltek. Ő azzal került be a hírekbe, hogy nem is igen próbálta leplezni csalódottságát, mikor nem az ő nevét olvasták fel.
A stúdiók versenyét két olyan istálló nyerte, amelyek alig múltak tízévesek: az A24 csodastúdió (melyet ebben a cikkünkben mutattunk be) és a Netflix együttesen 15 díjat vitt haza a lehetséges 24-ből. A régi nagyok közül a Disney-nek mindössze kettő, az MGM/UAR-nek, a Paramountnak és a Warner Bros-nak mindössze egy-egy trófea jutott.
Összességében elmondható, meglehetősen steril díjátadón vagyunk túl, ahol a hangsúly valóban a díjazottakon, na meg magán a mozin volt.
A Minden, mindenhol, mindenkor hét Oscart kapott, köztük a legjobb film, rendező, eredeti forgatókönyv és vágás díját is – ehhez hasonló tarolást legutóbb 2009-ben láthattunk, amikor a Gettómilliomos nyolc elismerést is begyűjtött. Azóta a legjobb film kategória jelöltjeinek száma tízre nőtt, az Akadémia tagságát pedig a diverzitás jegyében alaposan felduzzasztották: főleg fiatalabbakkal, nőkkel, különböző nemzetségbe és etnikai csoportba tartozó szavazókkal. Ennek köszönhetőek az elmúlt év rendhagyó díjazottjai (Holdfény, Élősködők), és az is, hogy nem nagyon akadt példa igazán nagy tarolásra, a díjak többségét inkább szétszórták a jelöltek között. A szakértők már azt fejtegették, hogy a változtatások miatt már esély sincs arra, hogy valaki megközelítse a Ben Hur, a Titanic és A gyűrűk ura: A király visszatér tizenegy Oscaros rekordját. Most kiderült hogy nincs igazuk – csak a megfelelő, széles körben elismert és szeretett filmre van szükség. Van, ahol a Minden, mindenhol, mindenkor diadalát máris egy új Hollywood nyitányaként értékelik, amivel a filmipar belép egy sokkal nyitottabb, kreatívabb, őrültebb és szabálytalanabb, TikTok által meghatározott érába, és ahol már nincsenek „tipikus Oscar-filmek” és nem számít, a szereplők milyen bőrszínűek, vagy épp melyik nyelvet beszélik.
Az idei Oscar-díjas alkotókról, filmekről ebben a cikkünkben olvashat:
(Címlapképünkön: Daniel Scheinert (j) és Daniel Kwan amerikai rendezők, írók, forgatókönyvírók kezükben a legjobb rendezésért járó elismeréssel a 95. Oscar-gálán a Los Angeles-i Dolby Színházban 2023. március 12-én. Az alkotók a Minden, mindenhol, mindenkor című film rendezéséért vehették át az elismerést. Fotó: MTI/EPA/Caroline Brahman)
