Csak balhé ne legyen! – a filmtörténeti Oscar-gála nem rengette meg a tévéket

Mikrofilm

Tizennégy éve nem látott tarolást, az A24 és a Netflix diadalát hozta a balhémentes gála, ahol a fókusz csak és kizárólag a filmeken volt. A Minden, mindenhol, mindenkor győzelme könnyen lehet, hogy egy új korszak kezdetét hozhatja el az Akadémia számára.

Egy évvel az pofon után az Oscar igyekezett csak átvészelni – szól az Indiewire 95. Oscar-gáláról szóló cikkének címe, tökéletesen összefoglalva, milyen estén vagyunk túl: a szalagcímek ezúttal kizárólag filmtörténelmet író színészekről és egy nagyot nyerő függetlenfilmről szólnak. Az Akadémia pedig tökéletesen elégedett ezzel, hiszen pont ez volt a célja.

A tavalyi díjátadón ugyanis mindent és mindenkit elhomályosított Will Smith pofonja, amelynek híre még hosszú hónapokig szolgáltatott állandó témát: először Smith felesége, Jada Pinkett Smith állt a nyilvánosság elé; majd maga Smith kért bocsánatot; hogy pár hónappal később már munkába is álljon a színfalak mögött; majd Emancipáció című filmjével nemsokára már az idei Oscar-kampányba is beszállt – sikertelenül. A színészt tíz évre kitiltották az Oscar-gáláról, így idén megtört az a hagyomány is, hogy az aktuális színészi díjat az előző év ellentétes nemű nyertese adja át; azaz a tavalyi férfi főszereplő győztesnek kellett volna díjaznia az idei női főszereplőt. Smith helyét azonban Halle Berry vette át, aki Jessica Chastainnel (aki múlt évben a Tammy Faye szemeiért győzött) együtt prezentálta a női és férfi főszereplő kategóriákat.

Smith pofonja azonban végig ott lebegett az esemény felett: mintha minden vicc kicsit visszafogottabb, a mikrofon elé lépők pedig kissé merevebbek lettek volna, mint egyébként. A házigazda ismét – immár harmadjára – Jimmy Kimmel volt, aki korábban már bizonyította, hogy ért a váratlan helyzetek kezeléséhez és a kárelhárításhoz: ő volt a host akkor is, amikor 2017-ben a Holdfény helyett tévesen a Kaliforniai álmot hirdették győztesnek. Kimmel az egyik legnépszerűbb műsorvezetőnek számít a tengerentúlon, 2003 óta viszi a nevét viselő késő esti szórakoztató showműsort. Inkább közvetlen stílusáról ismert, de nem fél belecsípni a legnagyobb sztárokba sem, és nem áll tőle távol saját magát pellengérre állítsa sem – ahogy tette azt az Oscart beharangozó előzetesben is.

Az idei show-t megnyitó monológja nem vonul be az Oscar-történelem legemlékezetesebbjei közé. Kimmel azért így is elsütött pár erős poént: például a Babylonról, ami az elmúlt évek egyik legnagyobb pénzügyi buktája volt, és amit ráadásul az Oscaron sem díjaztak. De beszólt Tom Cruise-nak és James Cameronnak is, annak a két embernek, akik filmjeikkel megmentették a mozit, de arra már nem vették a fáradságot, hogy elmenjenek a gálára. Előbbinek a szcientológiai egyházzal kötött szoros kapcsolatát firtatta (a Top Gun: Maverick félpucér focis jelentét bélyegezte „L Ron Hubba Hubba”-nak, utalva a szcientológia atyjára, L. Ron Hubardra); utóbbit arra használta fel, hogy kritizálja kicsit a hírhedten hímsoviniszta Akadémiát („Hogy nem tudják jelölni azt az embert, aki az Avatart rendezte? Azt hiszik ő is nő, vagy mi?”).

Nagy showelemek vagy bármiféle kockázatvállalás nélkül a gála gyakorlatilag tényleg arról szólt, ami az eredeti célja lenne: a filmek ünnepéről és két tucat trófea kiosztásáról. Az Akadémia egy rakás problémával és nehézséggel küzdd – Amerikát vagy az egész filmvilágot képviseljék; mi számít, a művészeti teljesítmény, a népszerűség, vagy ezek keveréke; mi legyen a női rendezőkkel, feketékkel és egyéb kisebbségekkel, akik valahogy mindig lemaradnak –, ezek egyike maga a díjátadó: ennek épp az ad súlyt, hogy élőben közvetíti a tévé. A nézőket viszont egyre kevésbé érdekli, hogy olyan filmeknek osztogatnak szobrokat, amiket nem is ismernek. Humorra, izgalomra, könnyekre, érzelmekre várnak – csakhogy ezekre alig jut idő, mivel 24 kategóriában kell győztest hirdetni. Nagyon is érthető tehát, miért esik folyamatosan a gála nézettsége. Az Akadémia épp ezért folyamatosan próbálkozik: tavaly behoztak két közönségszavazással odaítélt kategóriát (mindkettőt az internetes trollhadseregéről ismert Zack Snyder happolta el); 8 kategóriát pedig még az élő műsor előtt letudtak. A felháborodás hatására idén egyik gyakorlatot sem hozták vissza – a díjkiosztó így három és fél óra hosszú volt, igazán pedig csak azok a nézők élvezhették, akik ismerték és szerették a jelölt filmeket és azok alkotóit.

A show legemlékezetesebb pillanatai ugyanis egyéb híján a legjobb betétdal-előadások és a köszönőbeszédek maradtak. Előbbiből kiemelkedik Lady Gaga Top Gun-nótája, amelyet smink nélkül, szakadt farmerben és pólóban, intim hangulatban énekelt el – mindez a légi parádékkal tarkított, látványos Maverickhez kevésbé illett, de a puccos ruhákat felvonultató és harsány köszöntőkkel teli gálán üde színfoltnak hatott.

A győztes mégsem ő, hanem az indiai RRRNaatu Naatu’ című száma lett, amely a filmben látott jelenetet idézve felpezsdítette a jelenlévőket.

Ami a győzteseket illeti, az előzetes várakozásokhoz képest kevés meglepetés akadt. Branden Fraser (A bálna) végül legyőzte Austin Butlert (Elvis), Michelle Yeoh (Minden, mindenhol, mindenkor) pedig Cate Blanchettet (Tár). Előbbi visszatérése, a „Brenaissance” így teljessé vált: a 90-es 2000-es évek egyik legnagyobb sztárja lelki és testi problémái miatt hosszú időre eltűnt a reflektorfényből, most viszont Oscarjával ismét a csúcsra ért. Beszéde nem annyira a magvas gondolatokról, mint a meghatódottságáról és hálájáról szólt.

Yeoh győzelmével történelmet írt: ő az első ázsiai származású színész, aki győzni tudott a legjobb női főszereplők között. Köszönőbeszédében így főleg azokhoz a kislányokhoz szólt „akik nézik ezt és úgy néznek ki mint én”, és külön kiemelte azt a rosszindulatú mondást is, miszerint egy olyan korú színésznő mint ő, már „túl van a fényponton”.

Ami a mellékszereplőket illeti, az egész díjszezont domináló Ke Huy Quan Fraserhez hasonló hollywoodi visszatérést mutatott be: a 80-as évek egyik ismert gyereksztárja volt, majd évtizedekig nem kapott munkát, mielőtt megkapta szerepét a Minden, mindenhol, mindenkorban (róla szóló portrécikkünk ide kattintva olvasható). A sors fura fintora, hogy Quan és Fraser együtt szerepeltek az 1992-es Kőbunkó című filmben – ők ketten egy este nyertek Oscart, míg a film sztárja és főhőse, Pauly Shore azóta eltűnt a süllyesztőben. Quan pont olyan beszédet mondott, amit az elmúlt évben megszokhattunk tőle: elképesztő lelkes és őszinte volt, és elsősorban 84 éves édesanyjának mondott hálát.

A női mellékszereplő kategóriában szoros volt a verseny, de végül az előzetesen is esélyesebbnek tartott Jamie Lee Curtis (Minden, mindenhol, mindenkor) vitte a díjat Angela Bassett (Fekete párduc 2.) elől. A színésznő 1978-ban debütált sikolykirálynőként a Halloween című horrorban, leghíresebb szerepét pedig tavaly zárta le a Halloween véget ér című mozival, melynek munkálataiban immár producerként is részt vett. Érzelmes beszédében főleg alkotó- és színésztársainak, valamint szüleinek mondott köszönetet: annak idején Tony Curtist (A megbilincseltek) és Janet Leigh-t (Psycho) is Oscarra jelölték, nekik kiáltott fel az égbe: „Most nyertem egy Oscart!”. Emellett külön kitért azokra, akik támogatták azokat a műfaji filmeket, amelyekben karrierje nagy részében szerepelt. A sokáig a kategória legnagyobb esélyesének számító Bassett az első színész, akit Marvel-filmben nyújtott alakításért jelöltek. Ő azzal került be a hírekbe, hogy nem is igen próbálta leplezni csalódottságát, mikor nem az ő nevét olvasták fel.

A stúdiók versenyét két olyan istálló nyerte, amelyek alig múltak tízévesek: az A24 csodastúdió (melyet ebben a cikkünkben mutattunk be) és a Netflix együttesen 15 díjat vitt haza a lehetséges 24-ből. A régi nagyok közül a Disney-nek mindössze kettő, az MGM/UAR-nek, a Paramountnak és a Warner Bros-nak mindössze egy-egy trófea jutott.

Összességében elmondható, meglehetősen steril díjátadón vagyunk túl, ahol a hangsúly valóban a díjazottakon, na meg magán a mozin volt.

A Minden, mindenhol, mindenkor hét Oscart kapott, köztük a legjobb film, rendező, eredeti forgatókönyv és vágás díját is – ehhez hasonló tarolást legutóbb 2009-ben láthattunk, amikor a Gettómilliomos nyolc elismerést is begyűjtött. Azóta a legjobb film kategória jelöltjeinek száma tízre nőtt, az Akadémia tagságát pedig a diverzitás jegyében alaposan felduzzasztották: főleg fiatalabbakkal, nőkkel, különböző nemzetségbe és etnikai csoportba tartozó szavazókkal. Ennek köszönhetőek az elmúlt év rendhagyó díjazottjai (Holdfény, Élősködők), és az is, hogy nem nagyon akadt példa igazán nagy tarolásra, a díjak többségét inkább szétszórták a jelöltek között. A szakértők már azt fejtegették, hogy a változtatások miatt már esély sincs arra, hogy valaki megközelítse a Ben Hur, a Titanic és A gyűrűk ura: A király visszatér tizenegy Oscaros rekordját. Most kiderült hogy nincs igazuk – csak a megfelelő, széles körben elismert és szeretett filmre van szükség. Van, ahol a Minden, mindenhol, mindenkor diadalát máris egy új Hollywood nyitányaként értékelik, amivel a filmipar belép egy sokkal nyitottabb, kreatívabb, őrültebb és szabálytalanabb, TikTok által meghatározott érába, és ahol már nincsenek „tipikus Oscar-filmek” és nem számít, a szereplők milyen bőrszínűek, vagy épp melyik nyelvet beszélik. 

Az idei Oscar-díjas alkotókról, filmekről ebben a cikkünkben olvashat:

(Címlapképünkön: Daniel Scheinert (j) és Daniel Kwan amerikai rendezők, írók, forgatókönyvírók kezükben a legjobb rendezésért járó elismeréssel a 95. Oscar-gálán a Los Angeles-i Dolby Színházban 2023. március 12-én. Az alkotók a Minden, mindenhol, mindenkor című film rendezéséért vehették át az elismerést. Fotó: MTI/EPA/Caroline Brahman)

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.