Interjú

„Árulónak tartanak”

Christophe Honoré filmrendező

Mikrofilm

Magyarországon most mozikba kerülő filmje, a Bocsáss meg, kedvesem egy filmrendezőnek készülő breton diák és egy AIDS-szel élő párizsi drámaíró lehetetlen szerelmének a története a 90-es évekből. Az interjú eredetileg a Magyar Narancs 2019 / 16. számában jelent meg.

Magyar Narancs: Ez tán mind közül a legszemélyesebb filmje. A filmrendezőnek készülő 20 éves vidéki fiú a fiatalkori mása?

Christophe Honoré: Élő anyagon, a saját emlékeimen dolgoztam, leginkább azért, hogy visszataláljak fiatalkorom érzelmeihez, élményeihez. Én is Rennes-ben voltam diák, aztán Párizsba költöztem. Nyíltan vállalom a homoszexualitásomat. De az apaság vágya engem is afelé terelt, hogy a barátnőmtől gyerekem szülessen. Az élet kezdetén álló fiú és a harmincas HIV-pozitív író között van egy folytonosság, szinte azonos identitás. Az egyik ráismer saját ifjúságára, a másik példaképet talál az alkotó életúthoz.

MN: A filmművészet adós lenne az AIDS-korszakot bemutató művekkel?

CH: Az AIDS az én nemzedékem meghatározó történelmi tapasztalata. Az akkori 15 és 30 évesek között szedte a legtöbb áldozatát – a heterók és a homók között is. Nehéz szavakat találni arra, aminek magam is a tanúja voltam, szerelmek, barátok, példaképek vesztének. Kellett hozzá 25 év, hogy beszélhessek róla. Sokáig a betegek, a haldoklók, a szeropozitív személyek történeteire fókuszáltak az AIDS-szel kapcsolatos filmek. Manapság annak a kérdésnek a felvetését érzem érvényesnek, hogy milyen nyomokat őrzünk ebből a brutális korszakból, ami sok fiatal szexualitását meghatározta.

Bocsáss meg kedvesem (2018)

Bocsáss meg kedvesem (2018)

Fotó: imdb

 

Egy egész írónemzedék halt meg AIDS-ben a 90-es évek elején nagyon fiatalon anélkül, hogy a művészi életútjuk kiteljesedett volna. A francia kultúra szerves részei ők. Sok művész fantomja kísért, Hervé Guibert-é, Cyril Collard-é, Bernard-Marie Koltèsé, Jean-Luc Lagarce-é, Jacques Demyé, akiknek a könyvein, a színdarabjain, a filmjein nőttem fel. Amikor 1995-ben Párizsba érkeztem, már mind meghaltak. Hogyan lehet velük párbeszédet folytatni, esetleg lázadni ellenük? A Bocsáss meg, kedvesem az ő hiányukra épül. A két főalak közötti szerelmi történet valójában a hozzájuk fűződő ragaszkodás metaforája.

MN: A regényes szerelmet, a kapcsolat lehetetlenségében rejlő lírát váltakoztatja az alkalmi szexuális kalandok, aktusok rutinszerűségével.

CH: Csak a mesében van olyan, hogy az első látásra kibontakozó szerelem minden akadályt, múltbeli kapcsolatot, hirtelen feltámadó vágyat elsöpör. A való életben az egyik kapcsolatból kerülünk a másikba, gyakran lehetnek kisebb szexuális kalandjaink, bekúszik egy-két numera. Az író például befogadja a régi – haldokló – férfi barátját vagy éppen Amszterdamban vadászik egy prostituált fiúval. Ezek a kis életepizódok semmit nem vonnak le az érzelmeiből, nem gyengítik, hanem erősítik.

MN: Nehezen talált finanszírozót a filmhez, noha a szerzői mozit Franciaországban bármely más országnál jobban támogatják…

CH: A francia filmtámogatási rendszernek köszönhetően rengeteg film készül. E szempontból elkényeztetett gyerekei vagyunk a szakmának. Az viszont aggodalomra ad okot, hogy a zsánerfilmek, a thrillerek, a vígjátékok mellett a szerzői filmeket egyre kevesebben nézik, öregszik a közönségük, a tévétársaságokat meg egyáltalán nem érdekli az ilyesmi.

Nem segítette a film tető alá hozását a témája sem, a homoszexualitás tematikájú filmek kisebbségi besorolást kapnak. A producerek visszatérő kérdése, hogy ez kit fog érdekelni. Eleve életidegennek tartok mindenféle megkülönböztetést, azzal a meghatározással sem tudok mit kezdeni, hogy queer filmművészet. Amerikában például rendre meleg filmfesztiválokra hívnak, ilyenkor mindig zavarban vagyok.

MN: Tavaly mutatták be A bálványok című színdarabját Párizsban, amelyben hat író, Demy, Koltès, Collard, Lagarce, Gui­bert és Daney szellemét idézi meg. Apád című könyvében a lányához fűződő kapcsolatát meséli el a homofóbia tükrében. A Bocsáss meg, kedvesemmel együtt ez kiad egy trilógiát, mely a homoszexualitás művészi, személyes és társadalmi vetületeit járja körül.

CH: Valóban, ugyanabban a szellemiségben íródott mindhárom. Negyvenévesen elérkeztem oda, hogy feltegyem magamnak a kérdést, mit tehetek le az asztalra egyazon témáról a színház, a film, az irodalom területén. Hat éve kezdődtek Franciaországban az egyneműek házasságáról szóló törvény elleni tömegtüntetések. A La Manif nevű mozgalom több százezer embert vitt ki az utcára, köztük jól szituált, magasan kvalifikált embereket is.

A törvényt ugyan ennek dacára is elfogadták, de rá kellett jönnöm, hogy Franciaországban még mindig erős a homofóbia, ijesztően magas a homofób támadások száma. Tekintélyes vezetők szájából is elhangzanak olyan mondatok, melyek szerint másodrendű állampolgárok az LMBT-személyek, nincs joguk a családalapításhoz, a házassághoz, a gyerekvállaláshoz. Soha nem voltam militáns, nem váltam arcává egyik melegjogi szervezetnek sem. Egy eszköz van a kezemben, hogy az elvakultság ellen harcoljak: a művészet.

Van egy 13 éves lányom. Rengeteg inzultus érte nap mint nap az iskolában. Felvetődött bennem a kérdés, hogy a homoszexualitásom befolyással van-e arra, hogy mit adok át neki. Hányszor hallottam már vagy olvastam le emberek arcáról, hogy veszélyes, mindenesetre gyanús, ha egy melegnek gyereke van. Árulónak tartanak mint apát és mint meleget is.

Figyelmébe ajánljuk

Amit csak ők tudnak

A nu metalon felnőtt generáció, azaz a mai negyvenesek visszavonhatatlanul az öregedés jelének tekinthetik, hogy kedvenc irányzatuk esetében az újat jelölő „nu” annyira indokolatlan, hogy a legfontosabb zenekarok – már amelyik még aktív – mind elmúltak 30 évesek.

Hová futnál?

  • - ts -

Az Ezüst csillag egy amerikai katonai kitüntetés, afféle vitézségi érem, nagy csaták nagy hőseinek adják, 1932 óta.

Cserbenhagyás

  • - ts -

A moziból nézve az Egyesült Államok tényleg a világ csendőre: minden korban megvannak a háborús veteránjai. De nem bánik szépen velük.

Irányított hálózatok

  • Molnár T. Eszter

A csoportterápiák általában vallomásos körrel indulnak. Valahogy így: Eszter vagyok, és hiszek a csodákban.

Kozmikus dramaturgia

E csoportos kiállítás nem csupán egy csillagászati vagy mitológiai témát feldolgozó tárlat, sokkal inkább intellektuális és érzéki kaland, amely a tudomány és a művészet határmezsgyéjére vezet.

A klezmer szelleme

Egykor szebb volt a zsinagóga belseje, amely most Művészetek Házaként funkcionál Szekszárdon. Igaz, a kettő között volt csúnyább is. A ház 1897-ben épült a grazi építész, Hans Petschnig tervei alapján, aki a helyi Bodnár-ház és az Újvárosi templom tervezője is.

Aki a hidegből jött

Bizonyára a titkosszolgálatok működése iránti nem szűnő érdeklődés is magyarázza, miért jelenik meg oly sok e tárgyba tartozó elemzés, átfogó történeti munka, esettanulmány, memoár, forrásközlés.

Szerbia kontra Szerbia: az ország, amely saját magával vív harcot

  • Végel László
Tavaly november elsején 11 óra 52 perckor leomlott a felújított újvidéki pályaudvar előtetője, 15 ember halálát okozva. Senki nem látta előre, hogy a szerencsétlenség immár közel tíz hónapja tartó zűrzavart és válságot idéz elő. A Vučić-rezsim azonban nem hátrál.