„Árulónak tartanak”

Christophe Honoré filmrendező

Magyarországon most mozikba kerülő filmje, a Bocsáss meg, kedvesem egy filmrendezőnek készülő breton diák és egy AIDS-szel élő párizsi drámaíró lehetetlen szerelmének a története a 90-es évekből. Az interjú eredetileg a Magyar Narancs 2019 / 16. számában jelent meg.

Magyar Narancs: Ez tán mind közül a legszemélyesebb filmje. A filmrendezőnek készülő 20 éves vidéki fiú a fiatalkori mása?

Christophe Honoré: Élő anyagon, a saját emlékeimen dolgoztam, leginkább azért, hogy visszataláljak fiatalkorom érzelmeihez, élményeihez. Én is Rennes-ben voltam diák, aztán Párizsba költöztem. Nyíltan vállalom a homoszexualitásomat. De az apaság vágya engem is afelé terelt, hogy a barátnőmtől gyerekem szülessen. Az élet kezdetén álló fiú és a harmincas HIV-pozitív író között van egy folytonosság, szinte azonos identitás. Az egyik ráismer saját ifjúságára, a másik példaképet talál az alkotó életúthoz.

MN: A filmművészet adós lenne az AIDS-korszakot bemutató művekkel?

CH: Az AIDS az én nemzedékem meghatározó történelmi tapasztalata. Az akkori 15 és 30 évesek között szedte a legtöbb áldozatát – a heterók és a homók között is. Nehéz szavakat találni arra, aminek magam is a tanúja voltam, szerelmek, barátok, példaképek vesztének. Kellett hozzá 25 év, hogy beszélhessek róla. Sokáig a betegek, a haldoklók, a szeropozitív személyek történeteire fókuszáltak az AIDS-szel kapcsolatos filmek. Manapság annak a kérdésnek a felvetését érzem érvényesnek, hogy milyen nyomokat őrzünk ebből a brutális korszakból, ami sok fiatal szexualitását meghatározta.

Bocsáss meg kedvesem (2018)

Fotó: imdb

 

Egy egész írónemzedék halt meg AIDS-ben a 90-es évek elején nagyon fiatalon anélkül, hogy a művészi életútjuk kiteljesedett volna. A francia kultúra szerves részei ők. Sok művész fantomja kísért, Hervé Guibert-é, Cyril Collard-é, Bernard-Marie Koltèsé, Jean-Luc Lagarce-é, Jacques Demyé, akiknek a könyvein, a színdarabjain, a filmjein nőttem fel. Amikor 1995-ben Párizsba érkeztem, már mind meghaltak. Hogyan lehet velük párbeszédet folytatni, esetleg lázadni ellenük? A Bocsáss meg, kedvesem az ő hiányukra épül. A két főalak közötti szerelmi történet valójában a hozzájuk fűződő ragaszkodás metaforája.

MN: A regényes szerelmet, a kapcsolat lehetetlenségében rejlő lírát váltakoztatja az alkalmi szexuális kalandok, aktusok rutinszerűségével.

CH: Csak a mesében van olyan, hogy az első látásra kibontakozó szerelem minden akadályt, múltbeli kapcsolatot, hirtelen feltámadó vágyat elsöpör. A való életben az egyik kapcsolatból kerülünk a másikba, gyakran lehetnek kisebb szexuális kalandjaink, bekúszik egy-két numera. Az író például befogadja a régi – haldokló – férfi barátját vagy éppen Amszterdamban vadászik egy prostituált fiúval. Ezek a kis életepizódok semmit nem vonnak le az érzelmeiből, nem gyengítik, hanem erősítik.

MN: Nehezen talált finanszírozót a filmhez, noha a szerzői mozit Franciaországban bármely más országnál jobban támogatják…

CH: A francia filmtámogatási rendszernek köszönhetően rengeteg film készül. E szempontból elkényeztetett gyerekei vagyunk a szakmának. Az viszont aggodalomra ad okot, hogy a zsánerfilmek, a thrillerek, a vígjátékok mellett a szerzői filmeket egyre kevesebben nézik, öregszik a közönségük, a tévétársaságokat meg egyáltalán nem érdekli az ilyesmi.

Nem segítette a film tető alá hozását a témája sem, a homoszexualitás tematikájú filmek kisebbségi besorolást kapnak. A producerek visszatérő kérdése, hogy ez kit fog érdekelni. Eleve életidegennek tartok mindenféle megkülönböztetést, azzal a meghatározással sem tudok mit kezdeni, hogy queer filmművészet. Amerikában például rendre meleg filmfesztiválokra hívnak, ilyenkor mindig zavarban vagyok.

MN: Tavaly mutatták be A bálványok című színdarabját Párizsban, amelyben hat író, Demy, Koltès, Collard, Lagarce, Gui­bert és Daney szellemét idézi meg. Apád című könyvében a lányához fűződő kapcsolatát meséli el a homofóbia tükrében. A Bocsáss meg, kedvesemmel együtt ez kiad egy trilógiát, mely a homoszexualitás művészi, személyes és társadalmi vetületeit járja körül.

CH: Valóban, ugyanabban a szellemiségben íródott mindhárom. Negyvenévesen elérkeztem oda, hogy feltegyem magamnak a kérdést, mit tehetek le az asztalra egyazon témáról a színház, a film, az irodalom területén. Hat éve kezdődtek Franciaországban az egyneműek házasságáról szóló törvény elleni tömegtüntetések. A La Manif nevű mozgalom több százezer embert vitt ki az utcára, köztük jól szituált, magasan kvalifikált embereket is.

A törvényt ugyan ennek dacára is elfogadták, de rá kellett jönnöm, hogy Franciaországban még mindig erős a homofóbia, ijesztően magas a homofób támadások száma. Tekintélyes vezetők szájából is elhangzanak olyan mondatok, melyek szerint másodrendű állampolgárok az LMBT-személyek, nincs joguk a családalapításhoz, a házassághoz, a gyerekvállaláshoz. Soha nem voltam militáns, nem váltam arcává egyik melegjogi szervezetnek sem. Egy eszköz van a kezemben, hogy az elvakultság ellen harcoljak: a művészet.

Van egy 13 éves lányom. Rengeteg inzultus érte nap mint nap az iskolában. Felvetődött bennem a kérdés, hogy a homoszexualitásom befolyással van-e arra, hogy mit adok át neki. Hányszor hallottam már vagy olvastam le emberek arcáról, hogy veszélyes, mindenesetre gyanús, ha egy melegnek gyereke van. Árulónak tartanak mint apát és mint meleget is.