Bárhogy is alakul az idei díjátadó, egészen biztosan bekerül a törtémelemkönyvekbe – írtuk a 93. Oscart felvezető cikkünkben.
Az esemény végül valóban rendhagyó módon zajlott le: nyomokban sem emlékeztetett a rendszeresen a filmek ünnepeként marketingelt korábbi showműsorokhoz, melyeket rengetegen kritizáltak az elmúlt években. Most viszont kiderült: ha a vásári látványosságoktól is megfosztják az Oscart, gyakorlatilag alig marad belőle valami. A legtöbb díj az előzetesen gyanítottakhoz vándorolt, de akadt néhány kisebb, és egy hatalmas meglepetés is – utóbbi pedig döntően befolyásolja, hogyan emlékszünk vissza a díjátadóra a jövőben.
A pandémia miatt egy rakás, Oscarra szánt filmet be sem mutattak, a mozik többsége az elmúlt időszak nagy részében zárva volt, a naponta változó koronavírus-helyzet ráadásul azt sem garantálta, hogy meg tudják rendezni a show-t. Épp ezért a legtöbben kétségbe vonták, hogy egyáltalán szükséges-e ezekben az embert próbáló időkben megrendezni a gálát. A díjat odaítélő Akadémia hónapokat csúsztatott rajta; nagy szerencséjükre pedig a fertőzések száma csökkenni kezdett a tengerentúlon, így azt a döntést hozták meg, hogy a Golden Globe-bal és a legtöbb, idei tévés átadóval ellentétben nem engedélyezik a Zoom-használatot: a jelöltek és kísérőik tesztelés után, a biztonsági szabályok betartása mellett jelen lehetnek az eseményen. Emellett a világ számos pontján – Londonban, Párizsban, Sydney-ben vagy Rómában – Oscar-pontokat, úgynevezett hubokat állítottak fel, így ha valaki nem tudott elmenni a gálára, ezeken a helyeken győzelem esetén átvehette a díját és még beszédet is mondhatott.
A gála fő helyszíne a szokásos, impozáns Dolby Theatre helyett Los Angeles legfőbb vasútállomása, a Union Station lett. A műsor producerei, az ezen a téren újoncnak számító Steven Soderbergh (a Trafficért Oscart nyerő rendező), Stacey Sher és Glenn Collins ugyanis igyekeztek a szokásos fények és csillogás helyett lehozni a földre az eseményt: most, amikor az egész filmvilág térdre rogyott és emberek ezrei halnak meg naponta, valóban rosszul mutatott volna a szokásos puccparty. A kör alakú asztalokkal és ódon lámpákkal berendezett vasútállomás egyfajta intim hangulatot kölcsönzött a gálának; a Golden Globe ha díjnak komolytalan is, eseményként azért tud rendszeresen nagyobbat szólni az Oscarnál, mert színházi székek helyett asztaltársaságokban ülnek a sztárok, és az este során rendesen fogyasztanak is. A "bulihangulat" viszont most szintén elmaradt – egész este visszafogottság uralkodott, ami a hangulatot is megölte. Érdekes adalék: a gála után az okozott felháborodást, hogy kiderült, emberek tömegeinek napi közlekedését nehezítette meg, hogy az Oscar-díj kiosztója elfoglalta a vasútállomást. Volt olyan kerekesszékes utas, aki csak óriási kerülőt téve szállhatott fel például valamely tömegközlekedési eszközre.
Soderberghék nehéz helyzetben voltak, hiszen úgy kellett filmünnepet rendezniük, hogy igyekeztek kerülni a túlzott vidámságot és hurráhangulatot, hiszen nagy örömködésre azért így sem volt ok.
A gála fő üzenete így inkább az volt, hogy a filmipar mindenek ellenére kitart és életben marad – hiszen lám, gyakorlatilag mozik nélkül is meg tudjuk rendezni az Oscart!
Pedig a tévéműsor nézettsége évek óta zuhan, és bár az Oscar még így is hatalmas marketingerővel bír, magát a gálát érdektelenség övezi. Ezúttal az ABC csatorna közvetítette az eseményt, a szervezők pedig igyekeztek „mozi”-ként eladni a műsort: nagy látószögű kamerával, 24 fps-sel rögzítették a showt, a szokásos totálok helyett pedig a jelen lévő filmesek álltak a képek középpontjában. A díjak kiosztásánál szintén az embereken volt a hangsúly: a díjat átadó személy minden jelöltről elmondott néhány érdekességet, hogy így is közelebb hozza őket a nézőkhöz. Ki gondolta volna például, hogy A metál csendje rendezőjének sushi catering biznisze van Vermontban; vagy hogy az Ígéretes fiatal nő díjazott forgatókönyvíró-rendezője, Emerald Fennel két héttel a forgatás után szült? Szintén az emberközeliséget szolgáló változás volt, hogy egyetlen köszönőbeszédet sem kevertek le idő előtt – ezzel a nagylelkűséggel nem is élt vissza senki. Beszédes viszont, hogy a szabadjára engedett monológok közül mindössze kettő volt, ami emlékezetesre sikerült: az egyik Thomas Vinterberg megható beszéde a legjobb nemzetközi film díjának átvételénél, melyben megemlékezett a forgatás alatt autóbalesetben elhunyt lányáról; a másik a női mellékszereplőknél győzedelmeskedő Yuh-Jung Youn, aki hangot adott örömének, hogy végre találkozhat Brad Pitt-tel – és egyben kérdőre is vonta a sztárt, hol volt akkor, amikor a Minarit forgatták. Pitt ugyanis a film egyik producere.
Mindennek az intimitásnak azonban az volt az ára, hogy gyakorlatilag minden showelemet száműztek: a jelölt betétdalok csak a műsort megelőző felvezetőben hangzottak el; nem voltak szokásos filmklippek a jelöltekről, a legjobb film díját pedig úgy adták oda, hogy gyakorlatilag be sem mutatták, kik versenyeznek érte. Idén már harmadik alkalommal zajlott le a gála host nélkül, így a szokásos viccelődés is elmaradt – nem is ez, hanem maga a humor volt az, ami a leginkább hiányzott. Egyetlen átvezető elem volt, ami legalább megpróbálta oldani a hangulatot: a zenei aláfestésért felelős Questlove partnerével, Lil Rel Howery komikussal együtt egy rövid zenei kvízt rendezett, amely során a jelenlévőknek azt kellett eltalálniuk, hogy például Prince Purple Rainje kapott-e jelölést, Oscart, vagy egyiket sem (a dalt nem jelölték, de a film zenéjéért Prince elvitte a díjat). Egy ponton Glenn Close került reflektorfénybe, aki nemcsak Spike Lee 1988-as Suli lázának muzsikáját ismerte fel, de meg is mutatta, hogyan kell eltáncolni a „Da Butt”-ként ismert fenéktáncot (a bekezdés utáni videón 0:36-tól látható). A máskor mémek tucatjait és rekorddöntögető Insta-posztokat ihlető gálának idén be kellett érnie ennyivel.
Hiába hiányoztak azonban a megszokott showelemek, a műsor nem lett számottevően rövidebb. És nem meglepő módon a nézettsége sem alakult jobban, mint az elmúlt években: immár hagyományosnak mondható módon ismét megdőlt a negatív rekord, miszerint soha ilyen kevesen nem kapcsoltak a gálára. A tavalyi 23,6 milliós nézettség mostanra 9,8 milliósra zsugorodott – a tévés díjátadók közül azonban még mindig ez a legnézettebb (bár a Grammy a kiemelt korcsoportokban jobban teljesít).
Ami a díjazottakat illeti, az esetek többségében a papírforma érvényesült. A Netflix rekordszámú, 36 jelöléséből 7-et váltott díjra, a régóta áhított legjobb film azonban ezúttal is kicsúszott a kezeik közül, azt ugyanis A nomádok földje kapta – a Chloé Zhao filmje mögött álló Searchlight stúdió igazi Oscar-specialistának számít, 2009 óta ötször az ő filmjük hozta el a fődíjat (Gettómilliomos, Birdman, 12 év rabszolgaság, A víz érintése és most A nomádok földje). A streamingszolgáltató egyik fő vetélytársa, az Amazon A metál csendjével készült az eseményre, ami két díjat (vágás és hang) vitt el.
A rendezőknék díjazott Zhao eddig is a kínaiak bögyében volt – hiába írt tehát történelmet, mint a kategória első színesbőrű női díjazottja (aki egyébként mindössze a második női rendező, aki Oscart nyert), Kínában egyszerűen kicenzúrázták a hírekből a győzelmét.
A gála egyik legnagyobb újítása az volt, hogy megkeverte a díjak sorrendjét:
a hagyomány szerint egy jelentősebb elismerés (jellemzően valamelyik mellékszereplő-kategória) után érkeznek a technikai és egyéb díjak, majd az este végén a színészi, végül zárásként a legjobb film kategóriája. 1972 óta nem volt példa arra, hogy ne a főkategóriával végződjön az esemény – akkor Charlie Chaplin életműdíja volt a tetőpont. Most Soderberghék előbbre hozták a legjobb filmet, amelyet a legjobb színésznő, majd a legjobb színész kategória követett. A döntés egyébként valamelyest érthető: a főkategória évtizedek óta a legkiszámíthatóbb; hiába van e körül van a legnagyobb felhajtás, mire elérkezik, az esetek döntő többségében már mindenki tudja, ki fog nyerni, így ritkán jár katarzissal a győztes kihirdetése. Igaz, az elmúlt években bevezetett változtatásoknak (az ún. preferenciális szavazás a legjobb filmnél, amit ebben a cikkünkben magyaráztunk el; vagy épp a tagság felduzzasztása a diverzitás figyelembevételével) köszönhetően épp a közelmúltban volt többször is példa meglepetésre: ilyen volt tavaly az Élősködők vagy 2017-ben a Holdfény győzelme. Idén ismét helyreállt a papírforma: A nomádok földje a rendezés mellett a fődíjat is elvitte.
Így viszont maradt izgalom az utolsó két színészi kategóriára – de valószínűleg nem csak emiatt kerültek ezek az este végére. A legjobb színésznőknél a McDormand-Davis-Mulligan versenyből A nomádok földje főszereplője került ki győztesen – Frances McDormand így egy igazán elit társasághoz csatlakozott: Walter Brennan, Ingrid Bergman, Jack Nicholson, Daniel-Day Lewis és Meryl Streep mellett immár neki is 3 Oscarja van, és már csak Katharine Hepburn van előtte 4 díjjal.
Ezt követte a férfiak kategóriája – az elemzések egyetértenek abban, hogy Soderberghék arra bazíroztak, hogy a legjobb színész a tavaly elhunyt Chadwick Boseman lesz, így a gála egyfajta érzelmi csúcsponttal, a színész özvegyének megható beszédével zárul majd. Nem jött be a kockáztatás: a győztes Anthony Hopkins lett a The Fatherért.
A döntés elég nagy felháborodást váltott ki, de nem azért, mert Hopkins nem érdemelte meg a díjat. Ha bejön a producerek számítása és valóban Boseman nyer, szép elismerése lett volna a korán elhunyt színésznek. A Ma Rainey – A blues nagyasszonya ugyanis bebizonyította, hogy Boseman több, mint a Fekete párduc megformálója, és ha nem kellett volna idejekorán elmennie, valószínűleg hasonló alakítások sorát nyújtotta volna. Emellett nem tekinthetünk el attól sem, hogy a díjat ismét egy fehér színész nyerte – csak úgy, mint a legjobb színésznő kategóriát, ami bizonyítja: ha szoros a verseny és billeg, kit díjazzanak, azért még mindig a fehérek felé lejt a pálya. De ami a show szempontjából a leginkább kiütközött: Boseman elől nem Hopkins, hanem annak fényképe vitte el a díjat.
A színész ugyanis nem volt jelen a gálán: épp walesi otthonában aludt; nem vesződött azzal sem, hogy elmenjen a dublini Oscar-pontig,
az ügynöke pedig még neki sem tudta kijárni, hogy Zoomon csatlakozhasson az eseményhez. Így viszont érzelmi csúcspont helyett egy rettenetesen sánta és kínos momentummal záródott az este: a díjat átadó Joaquin Phoenix hebegve átvette a nevében a szobrot, majd véget is ért a gála.
Ez is bizonyítja, hogy nincs biztos nyertes, a szervezők pedig elszámították magukat, amikor Boseman győzelmére fogadtak. De hogyan tudott Hopkins minden előrejelzésre rácáfolva győzni? A Vulture szerint több apró dolgon múlt a dolog: a The Fatherbeli szerepe sokkal látványosabb, érzelmesebb, Oscar-barátabb volt, a szavazók jobban tudtak kötődni hozzá. Ha pedig már a szavazókról van szó: az, hogy az elmúlt években alaposan megnövelték az Oscart odaítélő Akadémia taglétszámát, nem csak azzal járt együtt, hogy fiatalabb és diverzebb lett a csapat, de azzal is, hogy sokkal nemzetközibb és sokkal európaibb. Boseman filmje, a Ma Rainey tipikus, amerikaiaknak szóló mozi, aminek mondanivalója és sztorija is az ország történelmében és társadalmi változásaiban gyökerezik. Ezzel szemben a The Father európai kamaradráma, amely egyetemes gondolatokon alapszik; nem csoda, ha jobban megérintette a szavazókat. A nomádok földje kapcsán korábban már írtunk arról, mennyire rossz előjel, ha valaki túl hamar a verseny élére áll: az emberek egyszerűen megunják, hogy mindig ugyanaz viszi el a díjakat, így szavazáskor inkább máshoz húznak – ez is közrejátszhatott. És ne feledjük el azt sem, hogy bár van rá példa, a posztumusz jelöltek hagyományosan ritkán kapnak díjat. Mindössze kettőnek sikerült eddig: Peter Finchnek a Hálózatért és Heath Ledgernek A sötét lovagért. Hiába a szentimentális töltet, Spencer Tracy, Ralph Richardson vagy James Dean sem kapott Oscar halála után. Ami pedig talán a fentieknél is fontosabb: a The Father egyszerűen jó időben, épp a szavazatok leadása körül érkezett, a film mellett pedig annak okos, visszafogott marketingje is sokat segített neki.
Anthony Hopkins mindenesetre másnap videóüzenetben mondott köszönetet és rótta le tiszteletét Boseman előtt.
83 évesen ő vált minden idők legidősebb színészi díjazottjává, a 82 éves Christopher Plummert letaszítva a trónról. Az abszolút korrekordot is sikerült idén beállítani: a Ma Rainey-ért díjazott kosztümtervező, Ann Roth 89 évesen nyert Oscart – mindössze három hónappal fiatalabb, mint James Ivory, akit a Szólíts a neveden forgatókönyvéért 2018-ban díjaztak. Az este legnagyobb vesztesei közé tartozik ugyanakkor Glenn Close, aki 8. jelölését sem tudta díjra váltani; James Newton Howard (9 jelölésből semmi) és Diane Warren (12 jelölésből semmi) zeneszerzők; a filmek közül pedig A chicagói 7-ek tárgyalása maradt hoppon, amely 6 nominációja ellenére egyetlen szobrot sem nyert.
