Az Oscar nagyot kockáztatott, de végül ráfázott

Mikrofilm

Emberközeli gálát akartak, ám ezzel a maradék szórakoztatást is kiölték – ráadásul érzelmi csúcspont helyett kínos pillanatokkal záródott az esemény. Megmutatjuk az idei Oscar-gála legfontosabb pillanatait, és azt is igyekszünk elmagyarázni, mi okozhatta a meglepetéseket.

Bárhogy is alakul az idei díjátadó, egészen biztosan bekerül a törtémelemkönyvekbe – írtuk a 93. Oscart felvezető cikkünkben.

Az esemény végül valóban rendhagyó módon zajlott le: nyomokban sem emlékeztetett a rendszeresen a filmek ünnepeként marketingelt korábbi showműsorokhoz, melyeket rengetegen kritizáltak az elmúlt években. Most viszont kiderült: ha a vásári látványosságoktól is megfosztják az Oscart, gyakorlatilag alig marad belőle valami. A legtöbb díj az előzetesen gyanítottakhoz vándorolt, de akadt néhány kisebb, és egy hatalmas meglepetés is – utóbbi pedig döntően befolyásolja, hogyan emlékszünk vissza a díjátadóra a jövőben.

A pandémia miatt egy rakás, Oscarra szánt filmet be sem mutattak, a mozik többsége az elmúlt időszak nagy részében zárva volt, a naponta változó koronavírus-helyzet ráadásul azt sem garantálta, hogy meg tudják rendezni a show-t. Épp ezért a legtöbben kétségbe vonták, hogy egyáltalán szükséges-e ezekben az embert próbáló időkben megrendezni a gálát. A díjat odaítélő Akadémia hónapokat csúsztatott rajta; nagy szerencséjükre pedig a fertőzések száma csökkenni kezdett a tengerentúlon, így azt a döntést hozták meg, hogy a Golden Globe-bal és a legtöbb, idei tévés átadóval ellentétben nem engedélyezik a Zoom-használatot: a jelöltek és kísérőik tesztelés után, a biztonsági szabályok betartása mellett jelen lehetnek az eseményen. Emellett a világ számos pontján – Londonban, Párizsban, Sydney-ben vagy Rómában – Oscar-pontokat, úgynevezett hubokat állítottak fel, így ha valaki nem tudott elmenni a gálára, ezeken a helyeken győzelem esetén átvehette a díját és még beszédet is mondhatott.

A gála fő helyszíne a szokásos, impozáns Dolby Theatre helyett Los Angeles legfőbb vasútállomása, a Union Station lett. A műsor producerei, az ezen a téren újoncnak számító Steven Soderbergh (a Trafficért Oscart nyerő rendező), Stacey Sher és Glenn Collins ugyanis igyekeztek a szokásos fények és csillogás helyett lehozni a földre az eseményt: most, amikor az egész filmvilág térdre rogyott és emberek ezrei halnak meg naponta, valóban rosszul mutatott volna a szokásos puccparty. A kör alakú asztalokkal és ódon lámpákkal berendezett vasútállomás egyfajta intim hangulatot kölcsönzött a gálának; a Golden Globe ha díjnak komolytalan is, eseményként azért tud rendszeresen nagyobbat szólni az Oscarnál, mert színházi székek helyett asztaltársaságokban ülnek a sztárok, és az este során rendesen fogyasztanak is. A "bulihangulat" viszont most szintén elmaradt – egész este visszafogottság uralkodott, ami a hangulatot is megölte. Érdekes adalék: a gála után az okozott felháborodást, hogy kiderült, emberek tömegeinek napi közlekedését nehezítette meg, hogy az  Oscar-díj kiosztója elfoglalta a vasútállomást. Volt olyan kerekesszékes utas, aki csak óriási kerülőt téve szállhatott fel például valamely tömegközlekedési eszközre. 

Soderberghék nehéz helyzetben voltak, hiszen úgy kellett filmünnepet rendezniük, hogy igyekeztek kerülni a túlzott vidámságot és hurráhangulatot, hiszen nagy örömködésre azért így sem volt ok.

A gála fő üzenete így inkább az volt, hogy a filmipar mindenek ellenére kitart és életben marad – hiszen lám, gyakorlatilag mozik nélkül is meg tudjuk rendezni az Oscart!

 

Pedig a tévéműsor nézettsége évek óta zuhan, és bár az Oscar még így is hatalmas marketingerővel bír, magát a gálát érdektelenség övezi. Ezúttal az ABC csatorna közvetítette az eseményt, a szervezők pedig igyekeztek „mozi”-ként eladni a műsort: nagy látószögű kamerával, 24 fps-sel rögzítették a showt, a szokásos totálok helyett pedig a jelen lévő filmesek álltak a képek középpontjában. A díjak kiosztásánál szintén az embereken volt a hangsúly: a díjat átadó személy minden jelöltről elmondott néhány érdekességet, hogy így is közelebb hozza őket a nézőkhöz. Ki gondolta volna például, hogy A metál csendje rendezőjének sushi catering biznisze van Vermontban; vagy hogy az Ígéretes fiatal nő díjazott forgatókönyvíró-rendezője, Emerald Fennel két héttel a forgatás után szült? Szintén az emberközeliséget szolgáló változás volt, hogy egyetlen köszönőbeszédet sem kevertek le idő előtt – ezzel a nagylelkűséggel nem is élt vissza senki. Beszédes viszont, hogy a szabadjára engedett monológok közül mindössze kettő volt, ami emlékezetesre sikerült: az egyik Thomas Vinterberg megható beszéde a legjobb nemzetközi film díjának átvételénél, melyben megemlékezett a forgatás alatt autóbalesetben elhunyt lányáról; a másik a női mellékszereplőknél győzedelmeskedő Yuh-Jung Youn, aki hangot adott örömének, hogy végre találkozhat Brad Pitt-tel – és egyben kérdőre is vonta a sztárt, hol volt akkor, amikor a Minarit forgatták. Pitt ugyanis a film egyik producere.

Mindennek az intimitásnak azonban az volt az ára, hogy gyakorlatilag minden showelemet száműztek: a jelölt betétdalok csak a műsort megelőző felvezetőben hangzottak el; nem voltak szokásos filmklippek a jelöltekről, a legjobb film díját pedig úgy adták oda, hogy gyakorlatilag be sem mutatták, kik versenyeznek érte. Idén már harmadik alkalommal zajlott le a gála host nélkül, így a szokásos viccelődés is elmaradt – nem is ez, hanem maga a humor volt az, ami a leginkább hiányzott. Egyetlen átvezető elem volt, ami legalább megpróbálta oldani a hangulatot: a zenei aláfestésért felelős Questlove partnerével, Lil Rel Howery komikussal együtt egy rövid zenei kvízt rendezett, amely során a jelenlévőknek azt kellett eltalálniuk, hogy például Prince Purple Rainje kapott-e jelölést, Oscart, vagy egyiket sem (a dalt nem jelölték, de a film zenéjéért Prince elvitte a díjat). Egy ponton Glenn Close került reflektorfénybe, aki nemcsak Spike Lee 1988-as Suli lázának muzsikáját ismerte fel, de meg is mutatta, hogyan kell eltáncolni a „Da Butt”-ként ismert fenéktáncot (a bekezdés utáni videón 0:36-tól látható). A máskor mémek tucatjait és rekorddöntögető Insta-posztokat ihlető gálának idén be kellett érnie ennyivel.

Hiába hiányoztak azonban a megszokott showelemek, a műsor nem lett számottevően rövidebb. És nem meglepő módon a nézettsége sem alakult jobban, mint az elmúlt években: immár hagyományosnak mondható módon ismét megdőlt a negatív rekord, miszerint soha ilyen kevesen nem kapcsoltak a gálára. A tavalyi 23,6 milliós nézettség mostanra 9,8 milliósra zsugorodott – a tévés díjátadók közül azonban még mindig ez a legnézettebb (bár a Grammy a kiemelt korcsoportokban jobban teljesít).

Ami a díjazottakat illeti, az esetek többségében a papírforma érvényesült. A Netflix rekordszámú, 36 jelöléséből 7-et váltott díjra, a régóta áhított legjobb film azonban ezúttal is kicsúszott a kezeik közül, azt ugyanis A nomádok földje kapta – a Chloé Zhao filmje mögött álló Searchlight stúdió igazi Oscar-specialistának számít, 2009 óta ötször az ő filmjük hozta el a fődíjat (Gettómilliomos, Birdman, 12 év rabszolgaság, A víz érintése és most A nomádok földje). A streamingszolgáltató egyik fő vetélytársa, az Amazon A metál csendjével készült az eseményre, ami két díjat (vágás és hang) vitt el.

Oscar-d?jak

 
Frances McDormand amerikai színésznő a legjobb filmnek járó elismeréssel (b) és a kínai származású amerikai Chloe Zhao a legjobb rendezőnek járó díjjal a 93. alkalommal megrendezett Oscar-díjátadó gálán
Fotó: MTI/EPA/Pool/Chris Pizzello

A rendezőknék díjazott Zhao eddig is a kínaiak bögyében volt – hiába írt tehát történelmet, mint a kategória első színesbőrű női díjazottja (aki egyébként mindössze a második női rendező, aki Oscart nyert), Kínában egyszerűen kicenzúrázták a hírekből a győzelmét.

A gála egyik legnagyobb újítása az volt, hogy megkeverte a díjak sorrendjét:

 

a hagyomány szerint egy jelentősebb elismerés (jellemzően valamelyik mellékszereplő-kategória) után érkeznek a technikai és egyéb díjak, majd az este végén a színészi, végül zárásként a legjobb film kategóriája. 1972 óta nem volt példa arra, hogy ne a főkategóriával végződjön az esemény – akkor Charlie Chaplin életműdíja volt a tetőpont. Most Soderberghék előbbre hozták a legjobb filmet, amelyet a legjobb színésznő, majd a legjobb színész kategória követett. A döntés egyébként valamelyest érthető: a főkategória évtizedek óta a legkiszámíthatóbb; hiába van e körül van a legnagyobb felhajtás, mire elérkezik, az esetek döntő többségében már mindenki tudja, ki fog nyerni, így ritkán jár katarzissal a győztes kihirdetése. Igaz, az elmúlt években bevezetett változtatásoknak (az ún. preferenciális szavazás a legjobb filmnél, amit ebben a cikkünkben magyaráztunk el; vagy épp a tagság felduzzasztása a diverzitás figyelembevételével) köszönhetően épp a közelmúltban volt többször is példa meglepetésre: ilyen volt tavaly az Élősködők vagy 2017-ben a Holdfény győzelme. Idén ismét helyreállt a papírforma: A nomádok földje a rendezés mellett a fődíjat is elvitte.

Így viszont maradt izgalom az utolsó két színészi kategóriára – de valószínűleg nem csak emiatt kerültek ezek az este végére. A legjobb színésznőknél a McDormand-Davis-Mulligan versenyből A nomádok földje főszereplője került ki győztesen – Frances McDormand így egy igazán elit társasághoz csatlakozott: Walter Brennan, Ingrid Bergman, Jack Nicholson, Daniel-Day Lewis és Meryl Streep mellett immár neki is 3 Oscarja van, és már csak Katharine Hepburn van előtte 4 díjjal.

Ezt követte a férfiak kategóriája – az elemzések egyetértenek abban, hogy Soderberghék arra bazíroztak, hogy a legjobb színész a tavaly elhunyt Chadwick Boseman lesz, így a gála egyfajta érzelmi csúcsponttal, a színész özvegyének megható beszédével zárul majd. Nem jött be a kockáztatás: a győztes Anthony Hopkins lett a The Fatherért.

A döntés elég nagy felháborodást váltott ki, de nem azért, mert Hopkins nem érdemelte meg a díjat. Ha bejön a producerek számítása és valóban Boseman nyer, szép elismerése lett volna a korán elhunyt színésznek. A Ma Rainey – A blues nagyasszonya ugyanis bebizonyította, hogy Boseman több, mint a Fekete párduc megformálója, és ha nem kellett volna idejekorán elmennie, valószínűleg hasonló alakítások sorát nyújtotta volna. Emellett nem tekinthetünk el attól sem, hogy a díjat ismét egy fehér színész nyerte – csak úgy, mint a legjobb színésznő kategóriát, ami bizonyítja: ha szoros a verseny és billeg, kit díjazzanak, azért még mindig a fehérek felé lejt a pálya. De ami a show szempontjából a leginkább kiütközött: Boseman elől nem Hopkins, hanem annak fényképe vitte el a díjat.

A színész ugyanis nem volt jelen a gálán: épp walesi otthonában aludt; nem vesződött azzal sem, hogy elmenjen a dublini Oscar-pontig,

 

az ügynöke pedig még neki sem tudta kijárni, hogy Zoomon csatlakozhasson az eseményhez. Így viszont érzelmi csúcspont helyett egy rettenetesen sánta és kínos momentummal záródott az este: a díjat átadó Joaquin Phoenix hebegve átvette a nevében a szobrot, majd véget is ért a gála.

Ez is bizonyítja, hogy nincs biztos nyertes, a szervezők pedig elszámították magukat, amikor Boseman győzelmére fogadtak. De hogyan tudott Hopkins minden előrejelzésre rácáfolva győzni? A Vulture szerint több apró dolgon múlt a dolog: a The Fatherbeli szerepe sokkal látványosabb, érzelmesebb, Oscar-barátabb volt, a szavazók jobban tudtak kötődni hozzá. Ha pedig már a szavazókról van szó: az, hogy az elmúlt években alaposan megnövelték az Oscart odaítélő Akadémia taglétszámát, nem csak azzal járt együtt, hogy fiatalabb és diverzebb lett a csapat, de azzal is, hogy sokkal nemzetközibb és sokkal európaibb. Boseman filmje, a Ma Rainey tipikus, amerikaiaknak szóló mozi, aminek mondanivalója és sztorija is az ország történelmében és társadalmi változásaiban gyökerezik. Ezzel szemben a The Father európai kamaradráma, amely egyetemes gondolatokon alapszik; nem csoda, ha jobban megérintette a szavazókat. A nomádok földje kapcsán korábban már írtunk arról, mennyire rossz előjel, ha valaki túl hamar a verseny élére áll: az emberek egyszerűen megunják, hogy mindig ugyanaz viszi el a díjakat, így szavazáskor inkább máshoz húznak – ez is közrejátszhatott. És ne feledjük el azt sem, hogy bár van rá példa, a posztumusz jelöltek hagyományosan ritkán kapnak díjat. Mindössze kettőnek sikerült eddig: Peter Finchnek a Hálózatért és Heath Ledgernek A sötét lovagért. Hiába a szentimentális töltet, Spencer Tracy, Ralph Richardson vagy James Dean sem kapott Oscar halála után. Ami pedig talán a fentieknél is fontosabb: a The Father egyszerűen jó időben, épp a szavazatok leadása körül érkezett, a film mellett pedig annak okos, visszafogott marketingje is sokat segített neki.

Anthony Hopkins mindenesetre másnap videóüzenetben mondott köszönetet és rótta le tiszteletét Boseman előtt. 

83 évesen ő vált minden idők legidősebb színészi díjazottjává, a 82 éves Christopher Plummert letaszítva a trónról. Az abszolút korrekordot is sikerült idén beállítani: a Ma Rainey-ért díjazott kosztümtervező, Ann Roth 89 évesen nyert Oscart – mindössze három hónappal fiatalabb, mint James Ivory, akit a Szólíts a neveden forgatókönyvéért 2018-ban díjaztak. Az este legnagyobb vesztesei közé tartozik ugyanakkor Glenn Close, aki 8. jelölését sem tudta díjra váltani; James Newton Howard (9 jelölésből semmi) és Diane Warren (12 jelölésből semmi) zeneszerzők; a filmek közül pedig A chicagói 7-ek tárgyalása maradt hoppon, amely 6 nominációja ellenére egyetlen szobrot sem nyert.

 

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.