Olyan nők számára, akikről szó van ebben a drámaként félreértett, szurokfekete humorú történelmi tragikomédiában, férfiakat manipulálni könnyed gyakorlat: olykor a vágy (persze elérhetetlen) tárgyaként kell megjelenni, máskor védtelen áldozatként részvétet kicsikarni, aztán erélyt és intellektuális fölényt mutatni – és egy percig sem adni át a kezdeményezést.
A férfiak persze, az ún. államférfiak, a háromszáz évvel ezelőtt uralkodott Anna brit királynő udvarának különféle lordjai, politikusai, hadvezérei: púderes, rúzsos, parókás piperkőcök, akik több szenvedélyt mutatnak a bizarr kacsafuttató verseny tekintetében, mint amit bármely nőszemély, politikai esemény vagy államügy ki tudna belőlük váltani. Esetleg még a pénz.
| ||
Az egész groteszk menazséria magától értetődően áll a beteges, hisztérikus, szenvedéseit és veszteségeit (17 elvetélt, halva megszült vagy korán elvesztett gyermek) egyre nehezebben viselő királynőt is irányító kegyencnő, az igény szerint leszbikus érintkezésre is kapható Lady Marlborough kormányzása alatt. Mígnem feltűnik a színen egy nála is
ambiciózusabb, gátlástalanabb és fiatalabb vetélytárs,
aki szolgálatokat tesz a Ladynek, majd hasznossá válik, aztán bizalmába férkőzik, előbb helyettesíti, később pótolja őt a királynő szolgálatában, végül, kiismerve gyenge pontjait, átlép rajta és elfoglalja a helyét, úgy a felség ágyában, mint az országos ügyek intézésének mezején. A rangjavesztett nemesi leszármazottként a szolgasorból ismét felkapaszkodó ifjú törtető útja az informális hatalomba egyszerre shakespeare-i súlyú tragédia és vásári bohózat, a seggberúgós fajtából.
A korszak s benne a szánalomra méltó uralkodó ábrázolása bármennyire nevetségesen túlzónak tűnik is, a valóságtól egyáltalán nem áll távol. Az erőtlen királynő helyett a valódi irányítást megkaparintó ladyk vetélkedése történetileg messzemenően megalapozott. Az ennek okán készült film a brit korona mélyen XVIII. századi belügyeit csak apropónak tekintő, alapos emberismeretről tanúskodó, az érvényesülés útjaira illúziótlan szarkazmussal tekintő, egyszersmind ennek az érvényesülésnek a voltaképpeni értelmetlenségét, önfelszámoló szomorúságát, hiábavalóságát feltáró röhejes szomorújáték. Amelynek csak vesztesei vannak.
A kebelbéli barátnőjét, több évtizede szeretőjét,
vigasztalóját, ápolóját egy őt ügyesen behálózó, romlott manipulátorra cserélő, teljes magára hagyottságára végül rádöbbenő királynő éppúgy, mint a hatalmával visszaélő sikkasztóként amúgy joggal elűzött Lady vagy a Lady helyére öntudatosan beülő, de ott saját kiszolgáltatottságával szembesülő új kedvenc.
Az extravagáns megoldásoktól máskor sem idegenkedő rendező egy kiábrándítóan dekadens, megrekedt, megcsömörlött udvartartást állít elénk, amelyben infantilis, becsvágyó, ám tehetségtelen és alkalmatlan vezetők hoznak az egész világ sorsát meghatározó döntéseket (a Brit Birodalom ekkor már a földkerekség legjelentősebb szuperhatalma), miközben saját életük folyását sem képesek üdvös módon irányítani.
A tárgyi világ, a környezet a korhűség illúzióját kelti, ám szándékos anakronizmusok tágítják az értelmezési kereteket. Az Oscarra e munkájáért okkal jelölt operatőr, Robby Ryan kedvvel használ nemcsak nagylátószögű, de kifejezetten halszemoptikát, amely tovább torzítja a térélményt – a természetellenes tágasságérzet a túlzsúfolt belsőkben sajátos módon beszűkültséget, bezártságot, kiúttalanságot sugall. Az ugyancsak Oscar-jelölt főszereplők játékának legnagyobb erénye a finom reflektáltság.
A két kegyencnő (Rachel Weisz mint Lady Marlborough és Emma Stone mint Lady Masham) figurája eleve a folytonos és mindig az adott helyzethez alkalmazkodó szerepjátszásra épül, míg Olivia Colman termékeny bizonytalanságban tart afelől, hogy a királynő vajon mennyit hisz, vár s tűr el a főként neki szóló játékokból. Mennyire áldozata s milyen mértékben alakítója a körülötte zajló játszmáknak.
Forgalmazza a Fórum Hungary
