Nagyszabású projektet indított tavaly a The New York Times 1619 néven, amelyben a rabszolgaság, s vele az Egyesült Államok történetét dolgozták fel. A vállalkozás egyik mondanivalója – leegyszerűsítve – az volt, hogy a szabadság és a lehetőségek földje rasszizmusra és egy népcsoport elnyomására épült. A témára ráérezve a Disney is épp most állt elő az elmúlt évtizedek legnagyobb Broadway-sikerének, a 2015-ös Hamiltonnak a filmmé vágott színházi közvetítésével.
Lin-Manuel Miranda színházi szenzációja egyszerre alternatív történelemlecke és posztmodern történelmi igazságszolgáltatás: születése után, de még a nemzetállami megszilárdulása előtt mutatja be az országot, a szereplőket pedig szinte kizárólag színes bőrűek alakítják. Thomas Jefferson afrofrizurás piperkőc; George Washington apáskodó fekete; a címszereplő pedig Miranda, vagyis maga az alkotó: latin származású progresszív idealista, „alávaló, árva, egy szajha és egy skót fia”, hangzik el többször is.
A Hamiltonban épp az a lenyűgöző, hogy történetében lényegében semmi érdekes nincs: a címszereplő ugyan ott van a tízdolláros bankjegyen és az Alapító Atyák között emlegetik, de legendák nem övezik – a musicalben azonban ő testesíti meg a szemléletet, amely naggyá tette Amerikát; „a bevándorlók ugyanis elvégzik a munkát” – dalolja. A darab egyetlen percre sem áll meg, a zenék az r&b-től a hiphopon át a soulig minden mai stílust felölelnek, a szöveget pedig mintha Kendrick Lamar egy albumáról koppintották volna – mindez nemcsak a színpadon, de a tévéképernyőn is lenyűgöző.
Magyar felirat: Szegedi Tamás, WiseGinger
