Magyar Narancs: Mikor döntötte el, hogy filmet készít a tragédiáról?
Alexander Nanau: A tűzeset nemzeti tragédia volt Romániában, s a legnagyobb tömegtüntetéseket váltotta ki az 1989-es forradalom óta. Az emberek változást akartak, megszabadulni a korrupt politikai osztálytól, amely 1990-től vezeti az országot. Az egész valami új kezdetének tűnt, a társadalom ébredésének, ezért úgy gondoltuk, hogy filmre kívánkozik. Az elkészítése ugyanakkor lehetetlen küldetésnek látszott: hogyan ragadható meg a társadalom működése egy megfigyelő dokumentumfilmben? Felállítottunk egy kutatócsoportot, amely országszerte részletesen vizsgálta a történet minden vonatkozását az áldozatoktól és családjuktól a sajtótudósításokon át az orvosokig. Olyan szereplőket kerestünk, akiket követni tudunk.
MN: Meglepte-e a feltárt korrupció léptéke vagy a különböző társadalmi és politikai rétegek érintettsége?
AN: A társadalom minden rétegét elérő romániai korrupció nem volt meglepetés. De az emberség hiányának mértéke kifejezett sokkot okozott. A szociáldemokrata miniszterelnöktől, Victor Pontától és az egészségügyi miniszter Nicolae Bănicioiutól a professzorokig és orvosokig egyöntetűen úgy döntöttek, hogy hazudni fognak az országnak, azt állítva, hogy Románia felkészült a nyolcvan súlyos égési sérült kezelésére. A román egészségügynek egyáltalán nem volt kapacitása erre, és a hatóságok sokak halálos ítéletét írtak alá azzal, hogy megtagadták a sérültek külföldi gyógykezelését. Ugyanez a cinikus hozzáállás volt tapasztalható a szakértői kormány, Dacian Cioloș miniszterelnök és Achimaș-Cadariu egészségügyi miniszter idején is. Azt hazudták, hogy ellenőrizték a felhígított fertőtlenítőszereket, és megfelelőnek találták őket. Megpróbálták hitelteleníteni a sajtó tényfeltáró munkáját, és amikor bebizonyosodott a hazugság, és az emberek újra utcára mentek, csak akkor hagytak fel a hígított fertőtlenítők használatával a 350 kórházban. A korrupció sohasem volt titok Romániában, de az emberség és a hivatástudat hiánya azok körében, akik az egészségünkért és az életünkért felelnek, mindenkit megrendített.
MN: A filmben összefonódik az újságírói tényfeltárás és a túlélők igazságkeresése. Melyik szálon volt nehezebb haladni?
AN: A legnehezebb az azonosulás folyamata volt azokkal a szülőkkel, akiknek a gyerekei a hatóságok miatt haltak meg. Őket azzal áltatták az orvosok, a kórházigazgatók, az államtitkárok és az egészségügyi miniszter, hogy az égési sérült gyerekeik a legjobb kezelést kapják Romániában. Magam is szülő vagyok, de csak egy nagyon kis részét tudom megragadni annak, milyen fájdalmat éltek át azok, akiket manipulációkkal arra vettek rá, hogy ne vigyék el a gyerekeket oda, ahol megmenthetnék őket. Elképzelni sem tudok ennél fájdalmasabb és megsemmisítőbb élethelyzetet. A többi nehézség abban állt, hogy közel egy éven át minden percben készenlétben legyünk a forgatásra.
MN: A film meggyőzően bizonyítja a tényfeltáró újságírás erejét és hatását. Hogy fogadta az újságírószakma?
AN: Értékelték, hogy reálisan mutattuk be a munkájukat. Az újságírás mint téma szinte teljesen hiányzik az európai filmből. Az amerikai filmkultúra ezzel szemben a liberális és demokratikus társadalom jelentős védelmezőjeként kezeli a sajtót.
MN: A filmje nagy visszhangot keltett, díjakat nyert. Milyen hatást vár tőle?
AN: Filmet készítve csak az foglalkoztat, hogy kérdéseket tegyek fel: milyennek látjuk magunkat mint egyéneket, és milyenné szeretnénk válni. Maga a filmezési folyamat, a témák és szereplők kiválasztása egy módja annak, hogy feltegyem ezeket a kérdéseket. És ezt próbálom meg közvetíteni a nézőknek a történeten keresztül. A hatás az egyes nézőktől függ, attól, hogy belemennek-e ebbe az önvizsgálatba a moziban.
MN: Milyen hatással voltak önre a filmkészítés során szerzett információk?
AN: Minden filmem az élet iránti kíváncsiságból születik. Próbálom megérteni, hogyan küzdenek, élnek túl mások, és hogyan válnak azzá, akik. Most megtanultam egyet s mást a rugalmasságról, az igazság kimondásának bátorságáról, a kockázatvállalásról a társadalom érdekében, ugyanakkor az ártó szándékú, gátlástalan emberekről is. Itt mindenben annak a tökéletes mai formájával találkoztam, melyet Hannah Arendt „a gonosz banalitásának” nevezett. Nehéz szavakba önteni, hogyan hatottak rám ezek az összetett dolgok. Annyit mondhatok csak, hogy minden ember és minden történet megerősített abban, hogy soha ne forduljak el, és mindig emeljek szót, ha csalást vagy bármilyen rosszat tapasztalok.
A megnyitó november 12-én, 19 órakor lesz a Trafóban, de a Colectiv c. filmet november 15-én, 20.45-kor a Toldi nagytermében és 16-án, 18.45-kor a Művész Buñuel termében is vetítik.
