79 éves korában elhunyt David Lynch, korunk egyik legnagyobb filmrendezője. Hogy nem volt jól, azt már régóta lehetett tudni: egész életében dohányzott, tüdőtágulata miatt pedig tavaly már a házát sem tudta elhagyni. Ennek ellenére nem tervezett visszavonulni, gyakorlatilag élete utolsó napjáig dolgozott: animációs filmet tervezett, animációkat, kisfilmeket, reklámokat készített, az utolsó években fura időjárásjelentésekkel jelentkezett.
Lynch nem mindegyik filmje való mindenkinek – ahogy a legnagyobb művészeknél ez általában lenni szokott –, de nincs olyan, Lynch-hez kapcsolódó alkotás, amiben ne akadna valami érdekes: az, ahogyan kiforgatja a műfaji hagyományokat és a nézői elvárásokat; az, hogyan kapcsolódik mindez az életművéhez; vagy épp az, hogyan hat zsigeri módon ránk. Mindez nem csak játékfilmjeire és sorozatára igaz: zenéhez fűződő kapcsolatára (ő maga több albumot is kiadott, videoklipeket rendezett), képeire (festőként kezdte pályáját és élete végéig alkotott is, de fotósként is jelentősnek számított), kisfilmjeire és animációira is (a rendezésbe először animációs kisfilmjeivel kóstolt bele, korai művei közül a legjelentősebb talán kevert technikájú 1970-es The Grandmother, melyet az akkor alapított Amerikai Filmintézet finanszírozásával készített).
Lynch azért izgalmas alkotó, mert filmjeit a végtelenségig elemezhetjük. Mikor azt hisszük, végre értjük (ez viszonylag kevésszer fordul elő), akkor is mindig találni valami apró, oda nem illő motívumot, egy hangeffektet, egy fura vágást vagy képet, ami kibillent minket kényelmes pozíciónkból. Nem véletlen, hogy neve még életében jelzővé vált: amint az Indiewire nekrológja is kiemeli, a lynch-i vagy lynch-es legalább olyan ismert meghatározóvá vált, mint a hitchcocki. Ha látunk egy filmet, amiben különleges, zsigerig hatoló zenére valami olyan történik, aminek a normál világunkban semmi értelme sincs, valamiért mégis értjük, vagy inkább érezzük, mit jelent mindez – na, ezt bátran bélyegezhetjük lynch-esnek. Vagy ha olyat látunk, ami a kollektív tudattalanunkban gyökerezik, előhívja legbensőbb ösztöneinket, elmossa az álom és ébrenlét közötti határt. A legkézenfekvőbb, talán bántóan leegyszerűsítő kulcs műveihez immár évtizedek óta: Lynch-et nem érteni, hanem érezni kell. Az egész életművet végig lehet ilyen szemüvegen keresztül nézni, de Lynch alkotásainak megvannak a maguk szabályai: ha számunkra nem is világos, de mindennek oka és értelme van. Vagy ha nincs, akkor azért nincs, mert épp ez az egész lényege. Lynch egyszerre tekintette nézőit felnőtt, értelmes és gondolkodó embereknek, és tett rájuk magasról, nem foglalkozva azzal, mégis hogyan fejtik meg talányait. Híresen elutasító volt saját filmjei értelmezését illetően. Gyakran megjelent a Radírfej éjféli vetítésein, előre figyelmeztetve a nézőket: „Ne is kérdezzenek a babáról!” A Brit Filmintézetnek adott 2007-es interjújában kijelentette: „A Radírfej a leginkább spirituális filmem.” Mikor beszélgetőtársa, David Lean arra kérte, fejtse ki mindezt, nemes egyszerűséggel annyit mondott: „Nem.”
Mivel mindegyik filmje tele van talányokkal, ő pedig egyiket sem volt hajlandó érdemben megmagyarázni, lényegében bármelyik alkotásával kezdhetnénk a vele való ismerkedést – mégis léteznek ajánlott és kevésbé ajánlott utak művészetéhez.
A legnépszerűbb belépőpontok: Twin Peaks és Kék bársony
A British Film Institute-tól kezdve a Reddit Lynch-rajongó népéig viszonylag egységes a konszenzus, hogy a Lynch-csel való ismerkedést a legjobb valamelyik rejtélyes, a nagyközönség számára is hozzáférhető mesterművével kezdeni. A legnépszerűbb ezek közül talán a Twin Peaks, minden idők talán legnagyobb hatású tévésorozata, ami nélkül a mai tévés reneszánsz, a Lost – Eltűntek, vagy épp a True Detective sem jöhetett volna létre. Lynch forradalmasította a kisképernyős formátumot: ahelyett, hogy az akkor megszokott, epizodikus formában mesélt volna, ügyelve arra, hogy mindegyik rész önmagában is helyt álljon, így a lehető legtöbb néző csatlakozhasson hozzá hétről hétre, egyetlen nagy ívű történetet mesélt el két plusz egy évadon keresztül. Az elképzelt északnyugat-amerikai városkában játszódó történet egy fiatal helyi lány, Laura Palmer meggyilkolásáról szól. Az ügy miatt a városba érkezik Dale Cooper nyomozó, aki a nézőhöz hasonlóan hamar teljesen beleveszik a kisvárosi miliőbe; egy idő után maga a gyilkosság válik a legkevésbé érdekes dologgá, helyette viszont szerelmek, más gyilkosságok, árulások és szenvedélyek forgatagában találjuk magunkat. Lynch egyszerre használja fel és használja ki a nézői elvárásokat, miközben magáról a tévéről, mint szórakoztatási módról is sommás ítéletet mond.
Aki csak egyetlen részt is látott a sorozatból, az nem felejti el Twin Peaks helységnévtábláját, a kávérajongó Cooper nyomozó őszinte örömét, vagy épp Angelo Badalamenti kísérteties dallamait – ahogy azt sem, hogy a sorozatról már első látásra nyilvánvaló, hogy valami nem stimmel vele. Túlságosan úgy néz ki, mint egy szokásos tévésorozat, ami miatt egy kicsit sem hasonlít arra; a szereplők is pont úgy viselkednek, mint akik tudják, hogy egy tévéműsorban vannak. De sántít a hangulat, csikorognak a fordulatok, ez pedig mind hozzájárul a semmihez sem hasonlítható élményhez. A Twin Peaks azóta is elképesztő kultstátuszt élvez, egy nem várt, késői ajándékként pedig Lynch 2017-ben lehetőséget kapott, hogy befejezze, amit elkezdett. A harmadik évadban végre kompromisszum nélkül dolgozhatott, ami azonban a folyamatosan zuhanó nézettségen is érződött. A Twin Peaksről cikkek, könyvek sora született, de akadt, aki egy négy és fél órás videóban igyekezett megfejteni az egész sorozatot. A Twin Peaks azért lehet remek belépési pont Lynch világába, mert nézhető egyszerű, csodabogár sorozatként is, anélkül, hogy minden apró mozzanatát igyekeznénk megfejteni.
Hasonló okból lehet jó választás a Kék bársony. Az 1986-os film annak idején megosztotta a kritikusokat, de segített megszilárdítani Lynch nevét a szerzői filmesek között. Lynch egy hatalmas bukás, a Dűne (erről ebben a cikkünkben írtunk bővebben) után vágott neki. A film egy fiatal fiúról szól (a Dűne után ismét Kyle MacLachlan kapta a főszerepet, akihez a Twin Peaksben is ragaszkodott a rendező), akinek életét teljesen felborítja, hogy egy levágott emberi fület talál lakóhelye közelében. Nyomozni kezd, és felfedez egy gyönyörű énekesnőt (Isabella Rossellini), akit egy csapat pszichopata bűnöző tart sakkban, miután elrabolták a gyermekét.
A Kék bársony igazi, felejthetetlen filmes élmény, amit szinte kínálja magát a freudi elemzésre. Sőt, az egészet lehet egyetlen hatalmas pszichoszexuális rémálomként értelmezni. Ahogy neo-noirként, vagy a múlt iránti mocskos nosztalgiaként is. A Kék bársony viszont akkor is egy tökéletesen élvezhető (már ha lehet ilyenről beszélni Lynch esetében), ha egyszerű rejtélyes bűnfilmként fogyasztjuk; vagy egy másik közkeletű, könnyen hozzáférhető olvasat szerint: úgy, mint az idilli kertvárosi amerikai élet kritikája. Gondoljunk csak a nyitójelenetre.
Egyből a mélyvízbe: Radírfej
Míg a Twin Peaks és a Kék bársony azért lehet jó választás, mert úgy engednek bepillantást a rendező világába, hogy közben végig ott van a megszokott történetmesélés, a Radírfej azok számára ajánlott, akik szeretnek fejjel a falnak menni. Ha ugyanis ez a rémálomba illő vízió megfog minket, szinte biztosak lehetünk benne, hogy a későbbi Lynch-filmekkel is bejönnek. A The Grandmother után az Amerikai Filmintézet támogatásával készített filmje gyakorlatilag továbbviszi a kisfilmje dinamikáját – csak ezúttal főhősünknek nem egy nagymamával, hanem egy gyerekkel kell boldogulnia. Kevés pénzből, egy mindössze 21 oldalas forgatókönyv alapján kezdte el forgatni; végül a 10 ezer dolláros ösztöndíja is elfogyott, így kölcsönökből és újságkihordásból, öt év alatt tudta befejezni. A Radírfej egyszerre rémálom és disztópia, melynek főhőse Henry Spencer egy iparvárosban tengeti életét, amíg nem mindennapi barátnője egy szörnyszülött gyermeket nem hoz a világra. „Ösztönösen radikális és dermesztően poétikus, minimális cselekményén túl időtlenséget sugárzó, kerek egész” – írta róla Horváth Antal Balázs a Filmvilágban. Lynch azt nyilatkozta, egyetlen kritikus sem értette meg, mit is akart vele közölni.
A hétköznapibb filmek: Az elefántember és a Straight Story – Az igaz történet
A Radírfej előbb az éjféli mozik sztárjává, majd a 70-es évek egyik legnagyobb hatású filmjévé vált, mielőtt valódi kultkedvenc lett. Egyik legkorábbi rajongója Mel Brooks, a Fényes nyergek, az Űrgolyhók és egy rakás másik vígjáték alkotója volt. Ő kérte fel Lynch-et, hogy rendezze meg Az elefántembert, amely végül egyik legnagyobb sikerévé vált, és első Oscar-jelöléseit is elhozta számára. A film egy súlyosan deformálódott emberről szól, akit szörnyszülöttként mutogatnak – a zord külső azonban kedves és érzékeny belsőt rejt. Habár Lynch itt is ismerős témákkal (szorongás és kíváncsiság, az emberi külső-belső ellentmondásos viszonya) dolgozik, Az elefántember nem a rejtélyek filmje: a primer érzelmekre hat és mint ilyen, nagyon is működik (nem véletlen a nyolc Oscar-jelölés sem). Elsősorban azonban arra bizonyíték, hogy a rendező a hagyományos történetmeséléssel is boldogul, nem csak annak kifordításával.
Ugyanez igaz másik, konvencionálisnak mondható filmjére. A Straight Story főhőse egy 73 éves férfi (Richard Farnsworth Oscar-jelölést érdemlő, utolsó alakítása), aki felkerekedik, hogy meglátogassa tőle távol élő és elidegenedett testvérét – egy fűnyírón utazva. Ez Lynch első filmje, amelynek írásában nem vállalt szerepet, sőt, a terjesztéséért a Disney felelt. A Straight Story talán kevésbé emlékezetes vagy jelentős, mint Az elefántember, de ez az a film, ami tényleg bárki számára könnyen élvezhető. Érdekessége talán leginkább abban rejlik, hogy mintha Lynch művészetének antitézise lenne: nem igényel fejtegetést, mindent készen tálal, és a tőle megszokott kellemetlen bizsergés helyett arra törekszik, hogy tökéletesen kielégítse nézőjét.
