Mi történt Jim Carrey-vel és a 90-es évek sztárjaival?

Egyre több remek színészt látni borzalmas filmekben, de ennek leginkább rendszerszintű okai vannak. Hogyan lehetne ezen mégis változtatni? 

Egy április elején adott interjújában Jim Carrey az egész világot meglepte bejelentésével: azt fontolgatja, hogy abbahagyja a színészkedést. „Nos, visszavonulok. Igen, valószínűleg így lesz. Elég komolyan gondolom” – fogalmazott az Acces Hollywoodnak, hozzátéve: „Szeretem a csendes életem, szeretek festegetni és nagyon szeretem a spirituális életem is. Úgy érzem – és ez talán olyan dolog, amit más hírességek soha nem mondanának – hogy elegem van. Eleget tettem. Elég voltam”.

A dolog iróniája, hogy mindezt a Sonic, a sündisznó 2. reklámkörútjának részeként mondta el – azaz a dolgok jelen állása szerint a színész utolsó filmje egy kék sündisznóról szóló játék adaptációjának folytatása, melyben ő maga egy hatalmas bajuszú, Robotnik nevű főgonoszt alakít.

Ez sarkallta arra az Indiewire újságíróját, hogy utánajárjon:

miért kell egy Jim Carrey-kaliberű sztárnak olyan blődli filmecskékben szerepelnie, mint a Sonic?

És egyáltalán, miért tűnik úgy, mintha Hollywood elvesztette volna a kapcsolatot az elmúlt évtizedek legnagyobb sztárjaival?

Maga Carrey a 90-es években nemcsak karrierje, de az egész filmvilág csúcsán volt: az Ace Ventura, A maszk, a Dumb és Dumber, A kábelbarát vagy a Hanta boy után ragadt rá a „gumiarcú komikus” eposzi jelző, melyet azóta is gyakran használnak vele kapcsolatban. A 2000-es években is készített néhány sikeres és/vagy emlékezetes vígjátékot (Én és én meg az Irén, A Grincs, A minden6ó, Dick és Jane trükkjei, Az igenember), azonban egy idő után úgy tűnt, mintha menekülne az egyszerű, bugyuta vígjátékok skatulyájából.

Korábban már bizonyította, hogy színészként sokkal többre képes, mint egyszerű grimaszolás: a Truman Show-ban, az Ember a Holdonban vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogásában is brillírozott, ezek azonban részben még vígjátékok, vagy legalábbis dramedy-k voltak, tehát közel álltak a tőle megszokott műfajhoz. Amikor valamilyen, a komédiától valóban távol álló filmben vállalt szerepet, az viszont rendszerint hatalmas bukással járt: ilyen volt a 2007-es A 23-as szám vagy a 2016-os Sötét bűnök is.

Egyik legambíciózusabb projektje a 2018-ban induló Most nevess! című sorozat volt, amelyben egy gyermekeknek szóló tévéshow műsorvezetőjét alakította, aki a boldogságot, megértést és békességet hirdeti, valójában azonban romokban hever az élete, mert képtelen szembenézni saját magánélete problémáival. A show megmaradt a korábban már bevált dramedy-vonalnál, ráadásul remek lehetőséget adott Carrey-nek hogy bemutassa a vigyorok mögötti szenvedést. Elsősorban az ő rétegzett játéka emelte ki a műsort a program-rengetegből, ám mindössze két Golden Globe-ra jelölték a sorozatot, két év után pedig a Showtime el is kaszálta.

Rendszerszintű problémák 

Jim Carrey esetében egyáltalán nem arról van szó, mint más 90-es évekbeli sztárocskáknál, akiknek a karrierje zátonyra futott. Carrey-ben bőven benne van jó pár zseniális alakítás – csak egyszerűen úgy tűnik, nincs, aki ezt kihozza belőle.

Ez pedig Hollywoodban manapság rendszerszintű problémának tűnik.

A Carrey-hez hasonló ismert színészeknek még ma is hatalmas nézővonzó potenciáljuk van, ez pedig pont kapóra jöhetne a fiatal, feltörekvő rendezőknek, akik arra vágynak, hogy a víziójukat minél több emberhez eljuttassák. Azzal pedig, hogy egy ifjú rendezőt hozzásegítik a sikerhez, maguk a színészek is csak nyernek – hiszen borzalmas vígjátékok helyett díjnyertes, elismert filmek kerülnek a nevük mellé. Így revideálta karrierjét Matthew McConaughey, Robert Pattinson is.

De a legjobb példa talán Adam Sandler, akinek a neve eggyé vált a gagyival, majd elkezdett elismert rendezőkkel és feltörekvő titánokkal együtt dolgozni, szerepet vállalt Noah Baumbach The Meyerowitz Stories (New and Selected) című filmjében, aztán összeállt Benny és Josh Safdie-val és elkészítették a Csiszolatlan gyémántot, amely nemcsak Sandler karrierjének csúcsa, de abban az évben aligha láttunk erősebb alakítást a vásznon. Persze Sandler nem tett le a gagyi vígjátékokról sem: továbbra is sorban szállítja őket, a Netflix-szerződésének köszönhetően pedig egy jó ideig ez még így is lesz – két kínos komédia közé azonban egy-egy indie remeklés is belefér.

Valami hasonlóra lenne/lett volna szüksége Jim Carrey-nek is: nem muszáj otthagyni a nem sok színészi kihívást jelentő, ám minden bizonyára jól jövedelmező popcornmozikat, csak néha alá kellene merülni a függetlenek és kevésbé ismert filmkészítők világában. Az akarat látszólag meg is volt benne, karrierjének egyik legszokatlanabb alakítását nyújtotta Ana Lily Amirpour 2016-os disztópikus akció-horrorjában, a The Bad Batch-ben, a már említett interjújában pedig nem zárkózott el az elől, hogy talán visszatér a színészkedéshez, „ha az angyalok valami olyan, arannyal írt forgatókönyvet hoznak számomra, amelyről úgy gondolom, hogy fontos más embereknek is látnia”.

Jim Carrey már korábban is fontolgatta az együttműködést egy rakás, menő rendezővel Ari Astertől (Örökség, Fehér éjszakák) kezdve Bong Joon Hóig (Élősködők), azonban a közös munka valahogy nem jött össze. Hogy miért, abban a színészek felett ügyködő ügynökök is szerepet játszhatnak:

iparági pletykák szerint a sztárok tucatjaival zsonglőrködő nagy ügynökségek egyetlen olyan projektet sem engednek át, amelynek büzsdéje alacsonyabb, mint 2 millió dollár,

és ilyen nagy ügynokség képviseli például Jim Carrey-t is. Ő és a többi sztár persze megtehetné, hogy ügynöke helyett saját maga keres ígéretes projekteket, azonban nem ez a jellemző, a legnagyobb sztárok a legritkább esetben keresnek maguknak filmötleteket, hiszen pont erre valók az ügynökök.

Áttörni a kereteket 

Persze vannak kivételek: Frances McDormand például miután a 2017-es Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon látta a The Rider című filmet, felvette a kapcsolatot a rendező Chloé Zhaóval, és így született meg A nomádok földje, amely elhozta számára harmadik Oscarját; Will Smith felesége, Jada Pinkett Smith hasonló módon találkozott Reinaldo Marcus Greennel, akit bemutatott a férjének, így jött össze a Richard király és az azért kapott Oscar-díja – na meg a ceremónia történetének egyik legnagyobb botránya.

A színészek persze szeretnek jól keresni, és nem szívesen engednek életszínvonalukból. Nicolas Cage maga sem tagadta, hogy azért vállalt el mindent, mert pénzre volt szüksége – és persze állítása szerint a C és D kategóriás filmek segítettek neki megalkotni legújabb, posztmodern színészi módszerét –, de az elmúlt években ő is odafigyel arra, hogy a jól tejelő, hitvány filmek között vállaljon egy-egy valóban értékes projektet is.

Az Indiewire cikke szerint az a fő probléma, hogy ha egy színész hajlik is arra, hogy kevesebb pénzért szerepet vállaljon egy kisebb filmben, ilyenkor kifejezetten azokat a lehetőségeket keresi, amikor egy-egy akcentussal, vagy hasonló, hivalkodó módszerrel tudja látványosan bemutatni, mire képes, azaz görcsösen igyekszik bizonyítani. Az esetek többségében ez azonban inkább visszaüt, a sztárok pedig visszatérnek a hollywoodi középszer akolmelegébe.

Egy másik, egyre inkább elterjedt módszer, hogy a kevésbé ismert rendezők igyekszenek elismert casting directorokkal dolgozni, akik el tudnak érni az ügynökségekig is; vagy megpróbálják elérni, hogy egy jól menő rendező producerként beálljon a projektjük mögé – mint ahogy történt az például Mundruczó Kornél Pieces of a Woman, majd Evolúció című filmjével is, amikor Martin Scorsese executive producerként beállt mögéjük –, egy ilyen rendező neve ugyanis ajtókat képes megnyitni.

A fesztiválok is arra törekednek, hogy exkluzív vetítésekkel, VIP-eseményekkel a terembe csábítsák a legnagyobb játékosokat, akiknek így lehetőségük van egyedi hangú, fiatal alkotókkal találkozni. Ehhez azonban az kell, hogy a sztárokban is meglegyen az akarat a kockáztatásra, na meg arra, hogy időt szánnak az ilyen eseményekre.