Nem bánnánk, ha ismét koreai nyelvű film vinné el az Oscart

  • Gábor Áron
  • 2021.03.08 18:58

Mikrofilm

A Minari című filmben nem beszélnek angolul, mégis ez az elmúlt év legamerikaibb mozija. Ráadásul a Nagy Álmot Arkansasban kergető koreai család történetével mindenki együtt tud érezni, akiben élnek még gyermekkori emlékei.

Tavaly a dél-koreai Élősködők Oscar-diadala az év egyik legnagyobb szenzációja lehetett volna – ha nem szól közbe a teljes moziipart földbe döngölő koronavírus. „Amint legyőzi valaki a felirat jelentette kétcentis akadályt, rengeteg csodálatos filmmel találkozhat” – nyilatkozta a film rendezője, Bong Joon-ho a Golden Globe-győzelme után. Először fordult elő, hogy egy idegennyelvű film elhozza a legjelentősebb filmes elismerést. Ez persze önmagában is nagy szám, de még ettől is érdekesebb, hogy vajon egyedi esetről van-e szó, mint a Holdfény győzelme esetén (ami után mindenki a független és művészfilmek előretörését várta – hogy aztán a következő évben egy közepes stúdiófilm, a Zöld könyv vigye a díjat), vagy valóban átalakul az Oscar és innentől bármilyen film versenybe szállhat a legfőbb díjért? Az erről szóló elemzésünket itt olvashatja:

Az idei Oscart persze nem érdemes összevetni a tavalyival, hiszen a mozik nagy része lassan egy éve zárva tart, ami miatt számos nehézsúlyú versenyző – például Spielberg West Side Story-remake-je, Wes Anderson legújabb filmje, vagy épp a régóta várt Dűne-feldolgozás – kihagyta a mostani díjszezont egy szebb, koronamentes idényre tartalékolva. Mégsem lehet párhuzamot vonni az Élősködők diadala és a koreai család sorsát bemutató Minari sikere között. Míg azonban Bong Joon-ho filmje ízig vérig dél-koreai mozi, Lee Isaac Chug drámája nem véletlenül hivatkoztak úgy, mint az év leginkább amerikai filmjére.

Chug önéletrajzi ihletésű mozija forgatókönyvét 2018-ban írta, mielőtt oktatni kezdett a Utahi Egyetem Ázsiai Kampuszán. Ő maga már az amerikai Denverben született, ám szüleinek még nagyon is élő emlékeik voltak hazájukról. Első filmje, a Munyurangabo egy barátság története, amelyet a ruandai népirtás árnyékol be – első, kinyarwanda nyelvű filmként választották be a Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjába 2007-ben. Utána még három, kisköltségvetésű független filmet, köztük egy dokut készített. A Minarihoz saját élményeit és tapasztalatait használta fel. A legnagyobb nehézséget az jelentette számára, hogy szülei rendkívül zárkózott emberek, így nem is fordult hozzájuk segítségért; csak akkor mesélte el nekik, hogy filmet forgat életükről, mikor már a vágásnál tartott. Ahogy egy interjúban elmondta, igyekezett saját kútfőből dolgozni:

elment a könyvtárba, ahol leült és összeírt 80 gyerekkori emléket.

Olyan apróságokról volt szó, mint a nagymamája Koreából hozott orvossága, szülei civódásai vagy az a bizonyos, címbeli minariültetvény. Végül az egész filmet ilyen epizódokból építette fel, ami épp ezért olyan, mint apró időkapszulák sokasága, ami végül egyetlen, kollektív élménnyé áll össze.

A Minari egy koreai családot mutat be a 80-as években. Úgy döntenek, Kaliforniából Arkansasba költöznek. Megtakarításaikból vesznek egy darab földet a semmi közepén. Az apa víziója ugyanis, hogy itt kell megteremteniük saját édenkertjüket: koreai gyümölcsöket és zöldségeket fognak termeszteni, és végül saját maguk urai lesznek. Amíg azonban ez nem következik be, kénytelenek egy helyi üzemben csirkeválogatónak állni: egész nap csibék fenekét bámulva kell szortírozniuk a tyúkokat és kakasokat. Segítség gyanánt érkezik hozzájuk a nagymama, egyenesen Koreából; eredetileg azért, hogy a gyerekekre vigyázzon, ám hamar kiderül, hogy neki egészen más elképzelései vannak.

A gyönyörűen fényképezett mozi olyan, mint egy festői naplemente: pontosan tudjuk, milyen ívet ír majd le és hogyan végződik, mégis van benne valami felszabadító és megnyugtató. Valószínűleg azért, mert nem akarja megváltani a világot: nincs benne erőltetett politizálás a bevándorlók helyzetéről vagy a munkások jogairól,

egyszerűen csak egy végtelenül személyes portrét fest egy küszködő családról,

amely ugyan tele van gondokkal, vitával és megpróbáltatásokkal, de legalább ugyanennyi szívet melengető és emlékezetes momentummal is. A játékidő nagy részében a gyerekek szemszögét követhetjük: ők azok, akik úgy igyekszenek lecsendesíteni szüleiket, hogy „Ne veszekedjetek!” feliratú papírrepülőket dobálnak feléjük – és ők azok, akiket leginkább érint az identitás kérdése. Mindezt a rendező apró, de találó epizódokba csomagolva tárja elénk: a gyerekek például rá vannak kattanva a Mountain Dew nevű cukros üdítőital-borzalomra, ami után persze nem veszi be a gyomruk a nagymama szülőföldről hozott tradícionális gyógyitalát. Meg egyébként a nagymamát sem: ők már Amerikában születtek és hollywoodi filmeken nőttek fel, így a nagyi alakja az ő fejükben úgy él, mint sütit sütő, gondoskodó néni, aki apró bölcsességekkel terelgeti őket az úton. Ehelyett kapnak egy távoli, hazának nevezett országból érkező idős asszonyt, aki káromkodik, faragatlanul viselkedik és zsugázni tanítja őket. Ahogy a gyerekek és nagyszülőjük lassan összerázódik, úgy alakul át nemcsak a családról, de a Koreáról alkotott képük is. Ehhez hasonlóan a család többi tagja is kénytelen lesz két lábbal a földön állva átgondolni, mit is jelent számukra az amerikai álom; na meg hogy mi a legfontosabb az életben.

Mindez persze közhelyesnek hangzik, hiszen a család jelentőségéről szóló filmekkel, mondjuk így, Mississippit lehetne rekeszteni – a Minari azonban képes új hangon és egyedi módon elmesélni az ezerszer látott tanulságot. Ehhez az is hozzájárul, ahogy főszereplői identitását és származását kezeli. Az elmúlt években egyre több film és sorozat boncolgatta az Amerikában élő bevándorlók helyzetét, például azt, hogyan válnak szép lassan gyökértelenné, miközben jobb sorsot kergetve belefolynak az olvasztótégelybe. Hasonlóan fontos azonban az is, hogy a szórakoztató műfajokban is egyre gyakrabban jelennek meg a kisebbségek főszereplőként, és nem a sztereotípiákat erősítő mellékkarakterekként. Előbbi kategóriába tartozik a tavalyi A búcsú, utóbbiba a 2018-as Kőgazdag ázsiaiak. Mindkettő hatalmas sikert aratott, emellett pedig az is közös bennük, hogy a kulturális különbségeket és az identitást helyezték a fókuszba; a család mindezek mellett csak a háttérben állt. A Minarinál épp fordítva van: a legfontosabb a család és a kapcsolat annak tagjai között. Az pedig csak plusz tényező, hogy egy koreai famíliáról van szó – mindez fontos jellemző, de a látottak nagy része ugyanígy megtörténhetne egy fekete, egy latino, vagy akár egy texasi családdal is. Épp ezért hat a film mindenkire:

ott vannak benne a gyermekkor mindenki által ismert apró, ám annál lényegesebb élményei;

azáltal pedig, hogy mindezt egy koreai család mutatja be, az ázsiai származásúak olyan erős kötődési pontot kapnak, amelyet amerikai filmben korábban még soha. Igaza van tehát Lulu Wang-nak, A búcsú rendezőjének, amikor azt írja, ez a legamerikaibb film, amit tavaly látott: úgy mutatja be az amerikai álmot, hogy közben úgy mutatja be Amerikát, amilyen az valójában – sokszínűnek.

Épp ezért keltett felháborodást, hogy a Golden Globe az idegennyelvű film kategóriába száműzte a filmet – amit végül meg is nyert. Az Oscaron szerencsére már nincs ilyen elavult szabály, ami a nyelve miatt kizárhatná az alkotást valamelyik szekcióból. Így is meg kell azonban küzdenie a mozinak az ázsiai színészek előtt álló láthatatlan akadályokkal: ha a főszereplő Steven Yeun jelölést szerez, ő lehet az első ázsiai-amerikai, akit a legjobb színész kategóriában jelölnek. Az Anna és a sziámi királyért 1956-ban díjat nyerő Yul Brynnernek voltak mongol felmenői, Ben Kingsley pedig félig indiai származású (ő 1982-ben nyert a Gandhi című filmmel, 2003-ban pedig a Ház a ködben című alkotásért jelölték) – mindez elég karcsú a 93. átadóra készülő díjtól. Yeunnak azért lehet esélye, mert a The Walking Dead miatt Dél-Koreában és Amerikában is népszerűnek számít. Mellette folyik a kampány az anyát alakító Yeri Han, a kisfiút játszó Alan S. Kim, valamint a szerepe szerint különc munkásból családi jóbaráttá változó Will Patton jelöléséért is. A Minari legkiemelkedőbb alakítását azonban a nagymamát játszó Yuh-jung Youn nyújtja, aki csak a tengerentúlon számít újoncnak: különc nagyija egyszerre végtelenül vicces, felemelő és drámai. Ő hozza otthonról a címadó növényt, melyet a rendező direkt nem fordított le angolra. Magyarul talán vízi borkórónak nevezhetnénk, de számtalan egyéb elnevezése létezik – a legmostohább körülmények között is megél és gyökeret vet, majd megtisztítja a közelében csörgedező folyót, és felfrissíti a földet. Szép, visszafogott metafora – pont olyan, mint maga a mozi.

Neked ajánljuk

Európa járnak az oroszok oltásért

  • narancs.hu

Kevés helyre utazhatnak Szputnyikkal, úgyhogy mást szeretnének kapni. Áprilisban még fordítva volt: sokan az EU-ból mentek Oroszországba oltatni, amíg az Unióban kevés volt vakcina.