Lehetne rosszabb is a poloskánál

Narancsblog

Poloskának születni rossz, hiszen nem valami szimpatikus élőlény. De érdemes megnézni, mi az, amit biztosan nem csinál.

Poloskaként alapvetően nem jó élni, hiszen legyünk őszinték: a poloska elég gusztustalan rovar még akkor is, ha a szétnyomása után másodpercek alatt az egész szobát betöltő,  korianderre emlékeztető szagának van pár rajongója. Eleve kártevőről van szó, megeszi a gyümölcsöket meg ilyesmi, ráadásul nagyon kellemetlen, ha rászáll éjszaka a testünkre, kifejezetten nehéz elkapni sokszor, szóval ilyen tekintetben talán kimondható, hogy nem a lét legmagasabb formája. Összességében persze nincs baj a poloskákkal, hiszen ők is csak végzik a dolgukat: esznek, szállnak összevissza, keresik azt a helyet, ahol megfelelő hőmérsékleten élhetik le akár egy évig is tartó életüket, ami sokszor tényleg össze is jön, mert elég strapabíró rovarokról van szó. Alapesetben nem csípnek – ebben eltérnek tényleg borzasztó névrokonaiktól, az ágyi poloskáktól –, tehát még csak azt sem mondhatnám, hogy közvetlen ellenségeink.

Persze, nem jó, ha megeszik a termést, de hát azt meg szokták enni emberek is, mégsem nyomja el őket semmi.

De miért is fontos ez? Azért, mert a poloskáknál például azt is érdemes megnézni, mit nem csinálnak. Nem azzal próbálják biztosítani a saját növekedésüket, hogy kirekesztik a társadalmuk felét a képviseletre jogosultak köréből. Nem fantazmagóriákkal tömik a legszerencsétlenebbek fejét. Nem építenek Hatvanpusztán legálissá tett lopásokból olyan birtokot, amiket még az előző rendszer legnagyobb tolvajai sem mertek volna. Nem hazudnak napi szinten, sőt, tulajdonképpen poloska még soha nem hazudott még senkinek. A poloskák nem akarják a saját sikertelenségükről azzal elterelni a figyelmet, hogy kisebbségeket pécéznek ki és teszik öncélúan nehezebbé az életüket. Soha egy poloska sem árulta el a többi poloskát, hogy aztán inkább a rovarirókkal kezdjen üzletelni, sőt akár azt is megkockáztatom, hogy egyetlen poloska sem bomlasztja a saját természetes közegét. A poloskák kiszámíthatók, egyáltalán nem változatják meg akár egy hónap alatt is az álláspontjukat a világról; ha értenénk a nyelvüket, bizonyára egész jó tárgyalópartnerek lennének. És ne felejtsük el azt sem, hogy nem a poloskák gyerekeinek szervezték ki a teljes magyar turizmust játszótérnek, egyetlen poloska gyerekét sem láttuk még luxusgéppel menni a Maldív-szigetekre. Egy poloska biztos nem hangzatos poloskázással akarná elterelni a figyelmet arról, hogy a riválisa rendezvényén úgy háromszor annyian vannak már, pedig oda nem a falubusz-programmal viszik a nézőket.

Lehetne még sorolni, mik azok a kifejezetten alja dolgok, amiket nem csinál a poloska a magánnyugdíj-pénztárak kirablásától egészen a sajtó eltaposásáig, de talán átjön ennyiből a lényeg: poloskának lenni kifejezetten megalázó létforma, nem véletlenül nem szokás szeretni őket. De ha már a kormányfő szerint annak születtünk, akkor van mibe kapaszkodni: abba, hogy lehetne rosszabb is. Születhettünk volna például a Fidesz miniszterelnökének.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.