Poloskaként alapvetően nem jó élni, hiszen legyünk őszinték: a poloska elég gusztustalan rovar még akkor is, ha a szétnyomása után másodpercek alatt az egész szobát betöltő, korianderre emlékeztető szagának van pár rajongója. Eleve kártevőről van szó, megeszi a gyümölcsöket meg ilyesmi, ráadásul nagyon kellemetlen, ha rászáll éjszaka a testünkre, kifejezetten nehéz elkapni sokszor, szóval ilyen tekintetben talán kimondható, hogy nem a lét legmagasabb formája. Összességében persze nincs baj a poloskákkal, hiszen ők is csak végzik a dolgukat: esznek, szállnak összevissza, keresik azt a helyet, ahol megfelelő hőmérsékleten élhetik le akár egy évig is tartó életüket, ami sokszor tényleg össze is jön, mert elég strapabíró rovarokról van szó. Alapesetben nem csípnek – ebben eltérnek tényleg borzasztó névrokonaiktól, az ágyi poloskáktól –, tehát még csak azt sem mondhatnám, hogy közvetlen ellenségeink.
Persze, nem jó, ha megeszik a termést, de hát azt meg szokták enni emberek is, mégsem nyomja el őket semmi.
De miért is fontos ez? Azért, mert a poloskáknál például azt is érdemes megnézni, mit nem csinálnak. Nem azzal próbálják biztosítani a saját növekedésüket, hogy kirekesztik a társadalmuk felét a képviseletre jogosultak köréből. Nem fantazmagóriákkal tömik a legszerencsétlenebbek fejét. Nem építenek Hatvanpusztán legálissá tett lopásokból olyan birtokot, amiket még az előző rendszer legnagyobb tolvajai sem mertek volna. Nem hazudnak napi szinten, sőt, tulajdonképpen poloska még soha nem hazudott még senkinek. A poloskák nem akarják a saját sikertelenségükről azzal elterelni a figyelmet, hogy kisebbségeket pécéznek ki és teszik öncélúan nehezebbé az életüket. Soha egy poloska sem árulta el a többi poloskát, hogy aztán inkább a rovarirókkal kezdjen üzletelni, sőt akár azt is megkockáztatom, hogy egyetlen poloska sem bomlasztja a saját természetes közegét. A poloskák kiszámíthatók, egyáltalán nem változatják meg akár egy hónap alatt is az álláspontjukat a világról; ha értenénk a nyelvüket, bizonyára egész jó tárgyalópartnerek lennének. És ne felejtsük el azt sem, hogy nem a poloskák gyerekeinek szervezték ki a teljes magyar turizmust játszótérnek, egyetlen poloska gyerekét sem láttuk még luxusgéppel menni a Maldív-szigetekre. Egy poloska biztos nem hangzatos poloskázással akarná elterelni a figyelmet arról, hogy a riválisa rendezvényén úgy háromszor annyian vannak már, pedig oda nem a falubusz-programmal viszik a nézőket.
Lehetne még sorolni, mik azok a kifejezetten alja dolgok, amiket nem csinál a poloska a magánnyugdíj-pénztárak kirablásától egészen a sajtó eltaposásáig, de talán átjön ennyiből a lényeg: poloskának lenni kifejezetten megalázó létforma, nem véletlenül nem szokás szeretni őket. De ha már a kormányfő szerint annak születtünk, akkor van mibe kapaszkodni: abba, hogy lehetne rosszabb is. Születhettünk volna például a Fidesz miniszterelnökének.
