Lehetne rosszabb is a poloskánál

Narancsblog

Poloskának születni rossz, hiszen nem valami szimpatikus élőlény. De érdemes megnézni, mi az, amit biztosan nem csinál.

Poloskaként alapvetően nem jó élni, hiszen legyünk őszinték: a poloska elég gusztustalan rovar még akkor is, ha a szétnyomása után másodpercek alatt az egész szobát betöltő,  korianderre emlékeztető szagának van pár rajongója. Eleve kártevőről van szó, megeszi a gyümölcsöket meg ilyesmi, ráadásul nagyon kellemetlen, ha rászáll éjszaka a testünkre, kifejezetten nehéz elkapni sokszor, szóval ilyen tekintetben talán kimondható, hogy nem a lét legmagasabb formája. Összességében persze nincs baj a poloskákkal, hiszen ők is csak végzik a dolgukat: esznek, szállnak összevissza, keresik azt a helyet, ahol megfelelő hőmérsékleten élhetik le akár egy évig is tartó életüket, ami sokszor tényleg össze is jön, mert elég strapabíró rovarokról van szó. Alapesetben nem csípnek – ebben eltérnek tényleg borzasztó névrokonaiktól, az ágyi poloskáktól –, tehát még csak azt sem mondhatnám, hogy közvetlen ellenségeink.

Persze, nem jó, ha megeszik a termést, de hát azt meg szokták enni emberek is, mégsem nyomja el őket semmi.

De miért is fontos ez? Azért, mert a poloskáknál például azt is érdemes megnézni, mit nem csinálnak. Nem azzal próbálják biztosítani a saját növekedésüket, hogy kirekesztik a társadalmuk felét a képviseletre jogosultak köréből. Nem fantazmagóriákkal tömik a legszerencsétlenebbek fejét. Nem építenek Hatvanpusztán legálissá tett lopásokból olyan birtokot, amiket még az előző rendszer legnagyobb tolvajai sem mertek volna. Nem hazudnak napi szinten, sőt, tulajdonképpen poloska még soha nem hazudott még senkinek. A poloskák nem akarják a saját sikertelenségükről azzal elterelni a figyelmet, hogy kisebbségeket pécéznek ki és teszik öncélúan nehezebbé az életüket. Soha egy poloska sem árulta el a többi poloskát, hogy aztán inkább a rovarirókkal kezdjen üzletelni, sőt akár azt is megkockáztatom, hogy egyetlen poloska sem bomlasztja a saját természetes közegét. A poloskák kiszámíthatók, egyáltalán nem változatják meg akár egy hónap alatt is az álláspontjukat a világról; ha értenénk a nyelvüket, bizonyára egész jó tárgyalópartnerek lennének. És ne felejtsük el azt sem, hogy nem a poloskák gyerekeinek szervezték ki a teljes magyar turizmust játszótérnek, egyetlen poloska gyerekét sem láttuk még luxusgéppel menni a Maldív-szigetekre. Egy poloska biztos nem hangzatos poloskázással akarná elterelni a figyelmet arról, hogy a riválisa rendezvényén úgy háromszor annyian vannak már, pedig oda nem a falubusz-programmal viszik a nézőket.

Lehetne még sorolni, mik azok a kifejezetten alja dolgok, amiket nem csinál a poloska a magánnyugdíj-pénztárak kirablásától egészen a sajtó eltaposásáig, de talán átjön ennyiből a lényeg: poloskának lenni kifejezetten megalázó létforma, nem véletlenül nem szokás szeretni őket. De ha már a kormányfő szerint annak születtünk, akkor van mibe kapaszkodni: abba, hogy lehetne rosszabb is. Születhettünk volna például a Fidesz miniszterelnökének.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

És meghalni a gyönyörtől

„A fájdalom politikai kérdés, a gyönyör politikai kérdés” – okítja a haldokló Mollyt (Michelle Williams) egy gyönyörű leszbikus (Esco Jouléy), aki egy személyben radikálisan szabad szexuális felfedező és empatikus szociális munkás is.

Végtére is a gyerek az első

Lehet-e hazugságra építeni értelmes életet, főleg másokét, a családtagjainkét, a gyerekünkét? Persze kizárólag az ő érdekükben! Van-e olyan érdek, ami fontosabb, mint az igazság?

Kísérleti fizika

Öveges József fizikus, piarista szerzetes, tanár, mondhatni mé­dia­­sztár volt a hatvanas–hetvenes években. Közvetlen stílusban, élvezetesen előadott ismeretterjesztő előadásai és a közben bemutatott kísérletek tették ismertté.

Micimackóék felnőttek

Ládaasztal a fő díszletelem a Három Holló pincehelyiségének apró színpadán, olyan, amilyenek mellett a fesztiválokon szoktunk iszogatni. Körülötte jégkockához hasonló, hol egységes kékben, hol különböző színekben pompázó ülések. Gyerekként nem egészen így képzeltük a Százholdas Pagonyt.

A ház torka

Egy Pireneusok mélyén megbújó faluban, a Clavell házban a család egyik nőtagja éppen haldoklik. Hörgő, bűzölgő, démonisztikus tusa ez, pokoli gyötrelem. Nem véletlenül gondolunk a pokolra és érezzük meg egy földöntúli lény jelenlétét.

Mi a művészet?

Hazánk kulturális miniszterének, Hankó Balázsnak – aki a 2023-as és a 2024-es szja-bevallásának „munkáltató” rovatába is „Kultúrális és Innovációs Minisztériumot” írt – érezhető, napi gondjai vannak a nyelvhasználattal.

A javaik és az életük

Válaszolnak… Az a legjobb ebben a szánalmas bolhacirkuszban, hogy válaszolnak, és megmagyarázzák. Hogy az nem is úgy van, mert nem is az övéké, csak épp náluk van, valahogy. Bérelték, lízingelték, amikor egy percre nem figyeltek oda, a nyakukba akasztotta valaki vagy valami. Néztem a tájat, és rám esett, a Jane Birkin meg a táskája, szerencsére nem az egész Gainsbourg család, gyerekkel, kutyával, szivarral.

Honfiak  

–Librettó–

(A helyszín az első négy felvonásban mindvégig a miniszterelnök dolgozószobája.)

Nemcsak a hősök arcai

82 éve, 1943. április 19-én kezdődött, és szűk egy hónapig tartott a varsói gettófelkelés. Miközben a nácik leszámoltak az alig felfegyverzett lázadókkal, porig rombolták a zsidók számára kijelölt városrészt, a túlélőket pedig haláltáborokba küldték, Varsó többi része a megszállás hétköznapjait élte. Hogyan emlékezik ma Lengyelország a világháború alatti zsidó ellenállás legjelentősebb mozzanatára?

„A legkevésbé sem keresztényi”

A nyugati populista mozgalmak és pártok a kereszténység kifacsart értelmezését használják fegyverként a hatalomért folytatott harcban, miközben a hagyományos kereszténydemokrácia identitásválságba került. A Princeton University professzora arra is figyelmeztet: legalább mi ne beszél­jünk szélsőjobboldali „hullámról”.

Mindenki hibázhat

Nem állítható, hogy a KSH direkt hamisítana adatot a szegénységi mutatók kiszámításánál. Mégis, valahogy mindig a „kellő” irányba mutatnak a számok.