„A munkában megismerte a rendelkezésére álló erőket és mindenkit a hozzá való helyre állított, ahol azok öntudatra ébredtek és legjobb akaratuk szerint dolgoztak. Az ifjabb generációból viszont oly tekintélyes tudóscsoportot nevelt, mely írói és tudományos működésével nagyban hozzájárult az intézet tekintélyének gyarapításához.” E sorok azután jelentek meg a Nemzeti Múzeum igazgatójáról, hogy az távozott posztjáról. Pulszky Ferenc 1869–1894 között, 25 éven át állt az intézmény élén, s a korabeli lapok nem győzték kihangsúlyozni, hogy őelőtte az intézmény vezetői és tisztviselői „jórészt dilettánsok” voltak.
Nem tudjuk, hogy L. Simon előtt mennyire volt példamutató Pulszky Ferenc direktori munkássága, már csak amiatt, mert az egykori Fidesz kultúrkomisszár ugyanúgy dilettánsnak volt tekinthető, mint Pulszky elődei. „Nem tagadom, világéletemben leginkább a művészet érdekelt, s mindent, így az országgyűlési képviselőséget, az államtitkárságot és a gazdasági tevékenységemet is alkotásként fogtam fel” – magyarázta L. Simon főigazgatói beiktatásakor, 2021. augusztus 30-án, amiből sejteni lehetett, hogy a hivatásos műkedvelő hasonlóképp lát neki múzeumi, (ha úgy tetszik, ejtőernyős) munkájának, mint ahogy a korábbiaknak: nagyokat mondva, olykor túlzásokba esve, ugyanakkor súlytalanul, mindent elsősorban a pártérdekeknek alárendelve. Amiből logikusan az is következett volna, hogy képtelen lett volna olyan, a múzeum tényleges működését érintő mulasztást elkövetni, ami a „nyugdíjaztatásához” vezet. De ahogy azt múlt heti szerkesztőségi cikkünkben is megírtuk, „L. Simont hamis biztonságérzete ezúttal is félrevezette”. Noha politikusként többször is megbukott, azt vélhetően az álmában sem gondolta, hogy a Nemzeti Múzeumból is repülhet. Valójában ott galoppozta el magát, hogy a Word Press Photo kiállítással kapcsolatban megpróbált úgy tenni, mint az okos lány a Mátyás király mesében („hozzon is, meg nem is”), miközben teljesen megfeledkezett arról, hogy efféle trükközést a családon belül, kizárólag Orbán Viktor engedheti meg magának.
Pár nappal ezelőttig egyértelműnek látszott, hogy a zaj csitultával L. Simont ismét felemelik az út széléről, ő pedig továbbra is a „jó fideszes” szerepében tetszeleghet, ami még annál is rosszabb, mintha valaki habzó szájjal hazaárulózik a tisztes zsold reményében.
Csakhogy ma már ez sem olyan tiszta képlet, amilyennek elsőre tűnik. Legalábbis erre utal az az egészen szürreális performance is, ami hétfőn zajlott a Nemzeti Múzeumban L. Simon utolsó munkanapján, amikor is a múzeum lépcsőházában több mint négyszáz (egykori) beosztottja várta őt vastapssal. „Megtisztelő volt velük dolgozni. Köszönöm” – írta büszkén Facebook-oldalán az ex-államtitkár/képviselő/múzeumigazgató, aki vélhetően abban a tudatban tért haza, hogy helyet kap a későbbi a történelemkönyvekben, s nevét Pulszky Ferencével említik egy napon.
Ám ha utána az is megfordult fejében, hogy ma Magyarországon kinek van kizárólagos joga a vastapshoz, már nem lehetett akkora az öröm. És ugyanekkor vajon mi járhatott az ütemesen tapsoló négyszáz múzeumi munkatársnak a fejében? Nos, egészen biztosan nem L. Simon László múzeumvezetői tálentuma. Inkább a teljes kétségbeesés.
