A Nemzeti Színházban történt súlyos baleset után hamar kiderült, hogy a társulat tagjai korábban már jelezték, hogy a Rómeó és Júlia díszlete balesetveszélyes. Vidnyánszky Attila e tényközlést követően jelentette be, hogy lemond, így okkal érezhettük úgy, hogy a kettő között összefüggés van. Csák János azonban nem fogadta el a lemondást; a lehetséges okokról lapunk múlt heti számában megírtuk, amit érdemes tudni: Vidnyánszky távozásával „egy bő évtized szorgalmasan végrehajtott kulturális térfoglalása forog kockán, ha a Nemzeti Színház igazgatója holmi üzemi baleset miatt magában keresi a hibát”. De még ezzel együtt is, minden arra utalt, hogy csak a nálunk szokásos ügymenet zajlott, majd a felelős muszájból megtette az ilyenkor elégséges gesztust, a főnöke pedig nem hagyta annyiban.
Ha valóban csak ennyi történik, akkor okkal mondhatnánk: ezen is kénytelenek leszünk túltenni magunkat. Akkor a mostani hírek kizárólag Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó állapotáról, sérüléseik súlyosságáról, lábadozásukról, felépülésükről szólnának, vagy például arról, hogy néhányan sokkos állapotba kerültek az előadás nézői közül. Egy héttel az el nem fogadott lemondás után talán nem is emlékeznénk sem a színigazgató, sem az illetékes miniszter nagyívű gesztusára, maximum az émelyítő közös fotóra, ami a kórházi látogatásuk során készült.
Csakhogy Vidnyánszky nem érte be ennyivel. Egészen a HírTv-ig szaladt, hogy elmondja, hogy ő bizony nem bír nem lemondani. Mondotta mindezt azok után, hogy addigra már Ókovács Szilvesztertől, Kiss-B. Attilán és Demeter Szilárdon át Fekete Péterig, NER-kultúrkáderek légiója kiáltotta Csák Jánossal a legnagyobb egyetértésben, vélhetően központi utasításra: „Attila, maradj velünk!”
„Én úgy éreztem, hogy ez egy jel, úgy érzem, hogy itt egy picikét meg kell torpanni, egy kicsit meg kell állni, bizonyos dolgokat újra kell gondolni, a működésünket újra kell gondolni” – nyilatkozza erre Vidnyászky, amivel ismét sikerült elterelnie a figyelmet a baleset áldozatairól, a lesokkolt nézőkről, de legfőképp saját felelősségéről. Mert itt már régen nem arról van szó, hogy a Nemzeti Színház igazgatója – úgy is, mint a színház első embere, de úgy is, mint a Rómeó és Júlia előadás rendezője – hibás-e történtekért. Itt kizárólag a pártpropagandáról és frusztrációról beszélhetünk. Vidnyánszky Attila afféle hivatásos üldözöttként adta elő, hogy az ő sajátos igazságérzetével, ha úgy tetszik, művészi szabadságával nem lehet csak úgy összeegyeztetni Csák János gesztusát, hiszen az végeredményben egy hatalmi gesztus, neki ahhoz semmi köze. (Ahhoz annál több, hogy az ellenzék ismét „megpróbálja ellehetetleníteni” őt.)
De ebből is látszik, hogy nincs többről szó, mint nevetséges színjátékról, amelynek az a vezérmotívuma, hogy Nemzeti Színház igazgatója a NER kultúrpolitikájának végrehajtójaként is szeretné magát autonóm, saját mozgástérrel rendelkező figurának beállítani, bár vélhetően ő is tudja, hogy ilyen egyszerűen nem létezik. Persze ettől még e színjáték hozhat további váratlan, még az eddigieknél is abszurdabb fordulatokat. Hoz is. A legújabban azt, hogy a Nemzeti Színház dolgozói között aláírást kezdtek gyűjteni, hogy kiállnak-e Vidnyánszky mellett, de az aláírók nevét nem hozzák nyilvánosságra. Vagyis olyan petíció biztatja az igazgatót a maradásra, amelyről nem tudni, hogy kik írták alá… De végeredményben az sem számít, ha senki nem írta alá, ahogyan az sem, hogy mindenki kétszer is. Abban ugyanis az „anonim aláíróktól”, mindenféle cirkuszigazgatóktól és miniszterektől függetlenül is biztosak lehetünk, hogy Vidnyánszky Attila addig nem nyugszik, míg a legmagasabb helyről nem érkezik marasztaló üzenet.
