Bár az EP-választás európai szinten nem hozott földrengésszerű változásokat (elmaradt a szélsőjobb Orbán által remélt áttörése), a hatalmi erőviszonyokat megkavarta, hogy az újonnan összeülő Európai Parlamentben a néppártiak (EPP) és a szocialisták (S&D) együtt sem lesznek többségben.
Rögtön a szavazás másnapján megindult az alkufolyamat az EP-ben a többségi koalícióba igyekvő frakciók – az EPP és az S&D mellett a liberálisok és a zöldek –, az Európai Tanácsban pedig az állam- és kormányfők részvételével. A tét közvetlenül a nyáron esedékes uniós tisztújítás – elsődlegesen az Európai Bizottság elnökének megválasztása –, de nyilván arról is képet kapunk majd, hogy milyen irányba indul az EU a következő öt évben.
A Bizottság elnökét a Tanács jelöli minősített többséggel (ez a 28-ból legalább 16 tagállamot jelent, amelyek az EU összlakosságának 65 százalékát képviselik), és az EP választja meg egyszerű többséggel (a 751-ből minimum 376 képviselő szavazatával). A választási eredményekből kirajzolódó politikai matek alapján a reménybeli elnöknek a Parlamentben biztosan szüksége lesz az EPP és az S&D támogatására, és ezen túl még vagy az Emmanuel Macron pártjával erősítő liberális ALDE-ra, vagy a zöldekre (ha laza frakciófegyelmet feltételezünk, akkor mindkettőre). A Tanácsban is muszáj lesz egyetértenie az EPP-hez, a szocikhoz és az ALDE-hez tartozó miniszterelnökök túlnyomó többségének.
Donald Tusk ambíciózus terve szerint a Tanács június 20-21. csúcstalálkozóján meg is nevezhetik a jelöltet, akit a Parlament július elején hagyhat jóvá.
A megállapodást azonban egy első ránézésre is igen bonyolult mátrixot alkotó törésvonalak nehezítik.
Van először is egy intézményi tusakodás az EP és a Tanács között: a parlamenti frakciók többsége ragaszkodna ahhoz, hogy a választások előtt ismertté váló csúcsjelöltek közül kerüljön ki a Bizottság elnöke, a tagállamok erős emberei viszont nem szeretnék, ha az úgynevezett Spitzenkandidat-rendszerrel megkötnék a kezüket.
Aztán ott van a német-francia ellentét: Merkel bajor szövetségesét, Manfred Webert támogatja, Macron azonban minden áron megakadályozná, hogy német vezesse a Bizottságot, állítólag a francia Michel Barnier Brexit-ügyi főtárgyaló mögé állt be, aki mellesleg néppárti, viszont nem volt csúcsjelölt.
| ||
A bizottsági versenyben alulmaradó frakciókat vagy országokat a megüresedő másik négy vezető pozíció valamelyikével kárpótolhatják – ezek az Európai Tanács és az Európai Parlament elnöki széke, az Unió külügyi főképviselője és az Európai Központi Bank elnöke –, miközben a földrajzi egyensúlyra és a gender-szempontra is illene figyelni.
Mindezek alapján Weber, a szocialista Timmermans valamint Barnier is esélyes lehet, de befuthat még a dán Margrethe Vestager, a liberálisok félig-csúcsjelöltje is (az ALDE egyetlen jelölt helyett egy hétfős csapatot nevezett meg a választások előtt). És persze azt sem zárhatjuk ki, hogy a Tanács az előttünk álló két hétben egy teljesen új nevet húz elő a kalapból.
Hogy milyen lapokat osztottak ebben a játszmában a mi fiunknak, a migránsverő Orbánnak?
Nos, mielőtt jó érzékkel előre bejelentette, hogy nem fogja támogatni a Néppárt hivatalos jelöltjét, a magyar miniszterelnök most épp nagy erőkkel könyörgi vissza magát az EPP-be (ezért fordult el „a legfontosabb európai politikustól”, Salvinitől; ezért tett le – legalább ideiglenesen – a bíróságok bedarálásáról; és még arra is hajlandó volt, hogy frakcióvezetőként elfogadja Webert).
„Orbánnak fog könyörögni" - Így savazta a Fidesz Webert, mielőtt jól megszavazta frakcióvezetőnek
Ejnye-bejnye, hát nem becsapták a választóikat? „Na, most egy gondolatkísérlet: ha a Néppárt tényleg olyan rosszul szerepel, mint ahogyan az látszik, vagy ne adj Isten még rosszabbul, és gyakorlatilag egy tizenvalahány mandátumon belül lesz a különbség a szocialista frakció és a néppárti frakció között.
Nem a legerősebb pozíció, és jól tükrözi, hogy Orbán európai számításai látványosan csődöt mondtak: a szélsőjobboldal alig erősödött, ráadásul totál megosztott; az EPP-n belül sem szerepeltek jól Orbán elvbarátai, így az EU-t a következő öt évben vezetni tudó koalíció középpontja nem jobbra, hanem a közép: a zöldek és a liberálisok fele tolódott.
| ||
A nagy egész szempontjából az is mellékes, hogy kiveti-e magából Orbánt az EPP vagy valahogy sikerül visszasomfordálnia. Persze a Néppártnak és Magyarországnak is jót tenne, ha szervezetileg is világossá válna, hol áll valójában a demokráciát lebontó miniszterelnök – de Orbán az EPP-ben is súlytalan lesz, aligha tudja érdemben befolyásolni az európai politikát.
A fő kérdés, hogy milyen mértékben vesznek az NER-re veszélyes irányt az uniós mozgások – például a strukturális pénzek jogállamisághoz kötésével –, és Orbán meddig lesz hajlandó elmenni ezek kivédéséért. Az egyszeri választópolgárban közben az is felmerülhet: nem ingathatja meg a kormányfő itthoni varázsát, hogy a „néplélek” legendás olvasójaként ennyire benézte az európai folyamatokat?
