Csaknem felesleges átismételni, amit tudunk: a Madách Imre Gimnázium nevelőtestülete a hét elején arról tájékoztatta a szülőket, hogy náluk nem fogják elvenni a digitális eszközöket – telefonokat – a diákoktól, mert a tiltás helyett jobbnak látják, ha „a digitális kultúra helyes használatára” nevelik a kölyköket. Egy augusztus 8-i, szakmai egyezetetés nélkül megszavazott rendelet értelmében ugyanis tilos a telefonnyomkodás a suliban, és akár a rendőrt is ráhívhatják arra az engedetlen nebulóra, aki nem hajlandó leadni a kütyüjét a tanítás előtt.
Nem tudom, hogy a Madách gimnázium tisztában van-e vele, hogy amikor „megtagadta” a rendelet végrehajtását, akkor – legalábbis a NER értékelése szerint – hadüzenetet küldött a Pintér Sándor vezette minisztériumnak.
Akkor is, ha a rendelet alapos átolvasása után nem lehetünk benne biztosak, hogy a Madách igazgatója tényleg szembehelyezkedett a jogszabállyal. A rendelet ugyanis azt is kimondja, hogy a telefon, a laptop és a tablet „egy-egy tanórán digitális taneszközként is megjelenhet”, így „azt a lehetőséget továbbra is biztosítani kell, hogy ezeket a pedagógus által meghatározott esetekben a diákok tanulási céllal használhassák”.
De a Belügyminisztérium határozottan úgy látja, hogy le kell számolnia a zendülővel, aki iskolaigazgatóként szembeszegül a rendőrminiszterrel. És, sajnos, ez egyben azt is jelenti, hogy a pedagógusoknak újra ki kell ásniuk a csatabárdot.
Az jó hír, hogy a madáchos tantestület megdöbbenéséről számolt be, és szerda estére „spontán tüntetést” szerveződik az iskola előtt. Csata, harc, háború? Az. Akkor is, ha a gimnázium nem így gondolja.
Orbán Viktor ugyanis építeni nem tud, de harcolni, azt annál jobban.
Az elmúlt bő évtizedben úgy szerezte meg az ország sajtója, közigazgatása, bíróságai és gazdasága feletti irányítást, hogy háborúba indult olyan intézmények és szervek ellen, amelyek nem háborúzásra születtek. A recept minden esetben ugyanaz: megindul egy egész pályás letámadás – törvényekkel, rendeletekkel, propagandával, megideologizált célokkal, kollaboránsokkal és árulókkal –, a célbavett intézmény pedig csak pislog, mert ilyesmire nem számított, harcolni nem tud, mert későn veszi észre, hogy háborút indítottak ellene. Tüntetést szervez, szolidaritást vár, igazságtalanságra panaszkodik, még egy utolsót hördül, aztán bedarálják.
Ilyen háború folyt az oktatás körül az elmúlt két évben, amikor a NER-sajtó diákokat és tanárokat vett célkeresztbe, a kormány olykor egyetlen törvénymódosítással vagy rendelettel változtatott a játékszabályokon, beszüntette a sztrájkjogot, feketelistára tette a tiltakozókat, a saját katonaként funkcionáló tankerületi vezetőket pedig busásan megjutalmazta helytállásukért. Az utcai járőrök gyerekeknek osztogattak helyszíni bírságot, a minisztérium pedig a valódi képviselet helyett olyan kollaboránsokkal egyezkedett, mint a Nemzeti Pedagóguskar. Az, hogy a NER háborút folytat az ország oktatási rendszere ellen, csak a legfiatalabbaknak esett le. Az egyik ilyen úgy végződött, hogy az SZFE hallgatói elfoglalták a Vas utcai egyetemet. A másik meg úgy, hogy tizenhat-tizennyolc éves gyerekek kaptak könnygázt az arcukba a Várban.
A NER oktatás elleni háborúja végül úgy zárult, hogy Orbánéknak egyetlen dologban sem kellett visszavonulót fújniuk, elég volt az infláció hozzávetőleges mértékével megemelni a fizetéseket. Végül a státusztörvény is életbe lépett, de a tanárok közül csak igen kevesen mondtak fel. Még a pedagógus szakszervezeteknek sem esett le, hogy háborús vereséget szenvednek el: ahelyett, hogy a saját tiltakozásaik eredményeként prezentálták volna a fizetésemelést, és újabb követelésekkel folytatták volna, letették a fegyvert.
A rendszer háborús logikája szerint azt az igazgatót, aki szembeszegül egy belügyminisztériumi rendelkezéssel, meg kell büntetni. A VII. kerületi Madách Imre Gimnázium az ország 9. legjobb középiskolája, így feltételezhetjük, hogy az igazgatója, az intézményt huszonnégy éve vezető Mészáros Csaba valamit jól csinál. Tanítani, oktatást szervezni, tantestületet építeni és egyben tartani, diákokkal és szülőkkel kommunikálni, fegyelmezni és nevelni – csupa olyan dolgot, amire egy jó igazgatónak szüksége van. Azt is tudjuk, hogy a Madách tanári és szülői közössége még ennél is többet tud. Ahogy tavaly októberi cikkünkből kiderült, az elmúlt nyáron az iskolai alapítvány kasszájából finanszírozták a gimnázium épületének felújítását, mert a tankerület ezt úgy sem tudta megoldani, hogy ide jártak Maruzsa Zoltán oktatási államtitkár gyerekei.
Lehet, hogy a Madách Imre Gimnázium tanárai értenek a tanításhoz, de egyet nem tudnak: háborúzni. Pedig Orbán Viktor országában a civil szervezetnek, a tanárnak, a mentősnek, az ápolónak, a klasszika-filológusnak és a vasutasnak is ez lenne az egyetlen esélye a túlélésre.
Amikor a Belügyminisztérium hajlandó elbocsátani egy olyan iskolaigazgatót, aki az ország legjobbjai közé tartozik, az azt jelzi, hogy a NER felfogásában az oktatás elleni háború nem ért véget. Az utóbbi hetek hírei nem véletlenül az iskolaigazgatókról szóltak: a tankerületek élén fideszes káderek ülnek, de az igazgatókat még le kell cserélni a megfelelő pártkatonákra, hogy kevesebb eséllyel szerveződjön olyan polgári-szakmai ellenállás, mint az elmúlt évek sztrájk- és tüntetéshullámai. Székesfehérváron a Vasvári Pál Gimnáziumban elutasították a jól bevált igazgató pályázatát, a Jászapáti Általános Iskola éléről pedig indoklás nélkül kirúgták az igazgatót, hogy egy fideszes expolitikust, Pócs János emberét ültessék a helyére. Ha a Madáchban is hasonló történik, akkor az ország egyik legjobb gimnáziumában elveszik a tantestület maradék önrendelkezése is.
A pedagógusoknak tanulni kell az eddigi hibából, és észre kell venniük, hogy a NER még nem állította le az ellenük folyó háborút. Most pedig sztrájkolni kell, munkát beszüntetni, kilátásba helyezni a tömeges felmondást. Minden eszközzel megakadályozni, hogy a NER térdre kényszerítse az ország egyik legjobb középiskoláját.
