| ||
Az október 22-én elhunyt Für Lajos ellentmondásos személyiség volt. A rendszerváltás idején sokan szerették és tisztelték – köztük én is, aki neki köszönhetem a meghívást az MDF hivatali munkatársai közé. És sokakkal együtt én is megrökönyödve figyeltem, amikor sok év hallgatás után feltűnt és bábáskodott a Magyar Gárda megalakulásánál. Egykori munkatársaként állítom: Für Lajos életműve többet ér annál, mint hogy egész munkássága fölött pálcát törjünk utolsó, időskori közéleti szerepvállalása miatt.
A Vas megyei Egyházasrádócon látta meg a napvilágot református földművelő család gyermekeként. Első generációs értelmiségiként – előbb történelemtanár, később agrártörténész lett – sem tudott elszakadni a földtől és a paraszti világtól. Azok közé tartozott, akik szerint a magyar társadalom mai szerkezetét jórészt az ezeréves hazai birtokviszonyok alakították. Történészként a parasztság évszázados nyomora foglalkoztatta, és egész életében az ő kilátástalanságuk nyomasztotta. Őszintén hitt a predestinációban, soha nem hitt a nagy változásokban.
Az élet azonban nagy feladatok elé állította, pedig valójában nem bízott magában, a képességeiben: mindig attól rettegett, hogy kiderül – általa vélt – alkalmatlansága. Amíg közelről ismertem, mindig az volt az érzésem, hogy állandó az e miatti szorongása. Számára a legnagyobb próbatételt a honvédelmi miniszterség jelentette, amit végül csak Antall József nyomására és rábeszélésére vállalt el. Délutánonként a miniszteri szobájába zárkózva megtanulta a honvédség szerkezetét és működését, ám miniszterként is a történész fejével gondolkodott, ismeretanyaga jórészt a múltból táplálkozott. Innen jött – néhányan talán emlékeznek még rá – a körkörös védelem gondolata, ami miatt politikai ellenfelei és a közvélemény jó része gúny tárgyává tették személyét.
Leszámítva időskori csetlését-botlását a szélsőjobb körül, valószínűleg a végletekbe hajló kétségbeesése maradt meg sokakban – amin annak idején ugyancsak sokan nevettek. Für Lajos ugyanis rendre megrémült a konfliktushelyzetektől; nem szeretett, nem mert dönteni, a krízishelyzetben inkább félreállt. Így tett a Csurka-konfliktus idején, amikor inkább lemondott ügyvezető alelnöki posztjáról, Isten gondjaira bízva Magyarországot. Később hasonlóan cselekedett az MDNP megalakulásakor, amikor a frakciószakadás után kiült a függetlenek közé.
Szorongó alkata ellenére óriási érzelmek, indulatok dúltak benne a parasztokkal – ahogyan ő nevezte őket: a „sorsosaival” – történtek miatt. Az volt a benyomásom, hogy minden önkínzó, legtöbbször a nem cselekvést választó bizonytalansága ellenére valójában forradalmat akart, forradalmárként akarta megbosszulni a parasztságon és a családján esett sérelmeket; az igazságtalan történelmen akart bosszút állni. Emiatt őrlődött Antall és Csurka között is; Csurkában ugyanis azt látta, ami ő soha nem mert lenni, amiről egész életében csak álmodozott: a forradalmárt. De egy miniszter hogyan legyen forradalmár? A saját kormánya ellen lázadjon és rajta kérje számon a szerinte elmaradt történelmi igazságtételt? Életét végigkísérő ellentmondás volt ez a számára. Úgy vélem, e soha ki nem élt forradalmárkodása, az e miatti örök frusztráció sodorta végül a szélsőjobboldal felé is, amikor szerencsétlen módon a Magyar Gárda megalakulását üdvözölte.
Az MDF-nek inkább volt áldozata, mint hőse. Köztársaságielnök-jelöltként neki kellett lemosni a gyalázatot, és igazolni, hogy a párt nem Pozsgayt akarja a szabad köztársaság első államfőjének. A törekvés nem járt sikerrel, és végül a négyigenes népszavazás zárta el az utat Pozsgay elnöksége elől. Később, Antall József halála után ő lett az MDF elnöke. Nem érezte jól magát ebben a szerepben. Pedig ha 1996-ban még egy ciklusra vállalja az elnökséget, talán kinevelődik közben egy valóban alkalmas elnök, és nincs pártszakadás, és talán másként alakul a magyar a jobboldal útja. De nem így történt, mert akkorra már elege lett belőlünk, az egész MDF-ből.
Tudom, ma már alig emlékeznek rá – pedig nagy pillanatok részese volt. Honvédelmi miniszterként Jeszenszky Gézával közösen írták alá a Varsói Szerződés (VSZ) budapesti miniszteri értekezletén azt a dokumentumot, aminek eredményeként 1991 júliusában, négy évtized után az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét. Honvédelmi miniszterként ott ült Antall József oldalán 1991. július elsején Prágában, ahol aláírták a Varsói Szerződést megszüntető dokumentumot. A VSZ felszámolása magyar kezdeményezés volt: igazi történelmi tett. Antall József és Für Lajos politikusi teljesítménye is része annak a folyamatnak, aminek eredményeként 1999 márciusában a NATO tagjai lettünk.
Egy becsületes, sokszor hibázó és néha megtévedt emberrel vagyunk kevesebben. Megérdemli, hogy tetteit, érdemeit és tévedéseit egyaránt mérlegre téve beszéljünk róla. Nem csak neki tartozunk ezzel, de magunknak, a közösen megélt 23 évünknek is. Remélem, lelke odaát rálel arra a békére, ami életében nem adatott meg neki.
