Olvasói levél

Vödör a fejre

Magyar Narancs, 2011. október 20.

  • 2011. december 30.

Olvasói levelek

Berlinger Edina a felsőoktatásról szóló cikkében megszólít. Amikor a magyar felsőoktatásban a jelentkező diákok számához kötött ún. output-finanszírozás védelmére kel, ezt írja: "Furcsa számomra, hogy Váradi Balázs nyáron megjelent cikkében (...) e kérdésben arra a konklúzióra jut, hogy tulajdonképpen mindhárom megoldásnak [input-, output- vagy diszkrecionális finanszírozásnak] van valami gyengéje, végső soron egyformán jó vagy rossz lehet mindhárom, és a társadalom számára leginkább megfelelő kombinációt kell hosszas érdekegyeztetéssel megtalálni."

Hadd pipáljam ki gyorsan, hogy írásának másik három tévképzet-oszlató állításával (nem igaz, hogy túl sok a diplomás; a tömeges felsőoktatás nem kell, hogy feltétlenül a minőség hanyatlásával járjon; az állam nem tudja évtizedekre előre, mi kell a munkaerőpiacnak) maradéktalanul egyetértek.

Azt is szögezzük le, hogy Berlinger Edina részben félreinterpretál: cikkemben a közszolgáltatások összességéről írok, és az, hogy különböző ágazatokban lehetnek hátulütői mindegyik mechanizmusnak, biztosan nem jelenti azt, hogy egyes ágazatokban ne lehetne egyik vagy másik jobb vagy rosszabb: tudom, hogy ő sem javasolná az outputfinanszírozást a honvédelemben.

De a lényeg az, hogy Berlinger Edina a kettőnk közötti valódi véleménykülönbségre tapintott rá. A diákok számához, noch dazu, a magas felvételi pontszámú diákok számához kötni a felsőoktatási intézményeknek juttatott állami pénz nagyját, tiszta sor, jó ösztönzési hatásokkal bír: az intézmények így arra kényszerülnek, hogy igyekezzenek kiszolgálni az érettségizők igényeit, és nem arra, hogy halmozzák a nagydoktorokat a tanszékeken, vagy a jó kapcsolatokat a minisztériumban. Egyetértek? Egyetértek. Ez a vége az elemzésnek? Sajnos, nem. Tovább is van, és félek, az elemző rossz tanácsot adhat, ha itt megáll.

Magyar viszonyok között a potenciálisan felvehetők számának megtorpanásával ez a finanszírozási rendszer, TÁMOP-források ide, TÁMOP-források oda, hosszabb távon a gyengébb, gyakran vidéki intézmények halálos ítéletét jelentette. Baj-e ez önmagában? Csöppet sem, mondhatja az elemző. A diákok kalkulálhatnak bölcsen, és az országnak is lehet jobb, ha a fogyó számú érettségiző közül azok, akiket a költségvetés meg is finanszíroz, Szegedre és nem Kalocsára, Budapestre és nem Gyöngyösre jelentkeznek.

De ha itt a vége a történetnek, ha más jövőképet, mint a leépülést Gyöngyösnek és Kalocsának és a többi hasonló intézménynek nem kínálunk, meglephet-e bennünket az, hogy a halálra ítélt főiskolák vezetői, alumnusai, polgármesterük és képviselőik minden elkövetnek, hogy aláássák és megváltoztassák az őket halálra ítélő finanszírozási rendszert? Ennek az ostromnak már az előző kormány se tudott ellenállni; erről tanúskodik az, hogy a deklarált rendszerrel szöges ellentétben már 2009-ben is különböző volt az állami finanszírozással felvett diákok ponthatára ugyanazon képzésben, különböző intézményekben.

Meglepő, hogy most, kormányváltás után ezeknek a korábbi rendszerben pusztulásra ítélt főiskoláknak, egyetemeknek a rektorai akkor sem fognak az új, őket esetleg megmentő, a finanszírozást sokkal inkább inputalapon és diszkrecionálisan eldöntő finanszírozást ígérő új felsőoktatási törvény ellen túl hangosan tiltakozni, ha más elemeivel és oktrojált voltával nem értenek egyet? Nem az. Lehetett volna előre sejteni, hogy így fognak viselkedni? Igen.

Háborodjunk fel, tiltakozzunk, magyarázzuk el, miért rosszabb a javasolt finanszírozási rendszer a réginél? Tegyük.

De nem voltak-e ott ennek a mostani változásnak a csírái egy olyan, ismétlem, szerintem is jó ösztönzőket tartalmazó, körzővel-vonalzóval megtervezett finanszírozási rendszerben, amihez - akár az ösztönzők némi tompítása, kompromisszumok árán - nem sikerült valamiféle elfogadhatóbb jövőképet kínálni a magyar felsőoktatási intézményrendszer egy jelentős részének, mint a kivérzést és a csődöt? Szerintem: de, ott voltak. Szerintem a politikai fenntarthatóság is jogos kívánalom egy finanszírozási rendszerrel szemben, és ezen a teszten a 2006-os rendszer elbukott. Amikor a jövőről gondolkodunk, ezt a tanulságot szerintem érdemes megszívlelni.

(Illik nem elhallgatni, bár érvelésemet aligha erősíti: tíz éve Mázsa Péterrel közös javaslatunkban egy még az output-finanszírozásnál is radikálisan diákalapúbb rendszer mellett tettük le a garast, 2007-2008-ban pedig, amikor miniszterelnöki főtanácsadó voltam, volt egy kis dolgom az addigra már felállt rendszerrel, és mindent megtettem, hogy azt a már akkor is ostromló főiskoláktól megvédjem. Ennyiben Berlinger Edina mellett tíz és három évvel ezelőtti önmagammal is vitatkozom.)

Váradi Balázs

Neked ajánljuk