Publicisztika

Nem vagyunk „egymás” – Lévai Júlia válasza Vajda Mihálynak (is).

Úgy két évtizede egy fülledt nyári estén Kreuzbergben, a Golgatha nevű kerthelyiség bábeli hangzavarába egy magyar mondat is keveredett. Valaki azt mondta: „Én magyar vagyok, s büszke vagyok rá.” Mire gondolhatott? Mire lehetett büszke?

„Mélységes mély a múltnak kútja” – idézzük számtalanszor Thomas Mann József-tetralógiájának első mondatát, holott a regény korántsem csupán kútba nézés. Sokkal inkább örökké jelenvaló „szép történet és istenkitalálás”, ahogyan az utolsó szavaival meghatározza önmagát. Az Istent fokozatosan elgondoló s benne megerősödő zsidó nép mítoszi őstörténetének újramondásával saját jelenét, elsősorban a pusztításba és pusztulásba rohanó 20. századi Németországot kívánta megszólítani az író. Egyúttal pedig a jövőnek, a mi jelenünknek, a válságba jutott 21. századi Európának is üzent. „Európa, vigyázz!” – mondta híres esszéjében −, ne kövesd azokat, akik „az erőszakon kívül csak a hazugságban hisznek”. A regényt amerikai emigránsként fejezte be Mann, e tény markáns nyomot is hagyott a végén.

A békéscsabai városházán 2014 ősze óta kettős hatalom van, s ehhez az immár világhíres viharsarki sportolóknak is jó képet illik vágni.

A magyar Alkotmánybíróság (AB) a minap alkotmányellenesnek találta, hogy jelenleg csak a bevett egyházaknak ajánlható fel a személyi jövedelemadó 1 százaléka. Az AB szerint a többi vallási közösség mellőzése olyan Alaptörvény-ellenes mulasztás, amit a törvényhozó az év végéig köteles orvosolni. A diszkrimináció visszaszorítása nyilván jó hír a vallásszabadság barátainak, de az AB-határozat mégis komoly aggodalmakra ad okot.

Bírósági reform alakjában kapna az alkotmányos jogállam e napokban újabb pofont Lengyelországban. Bár július 24-én, hétfő reggel Andrzej Duda köztársasági elnök váratlanul megvétózta a kormány terveinek megfelelően elfogadott törvényeket, ez nem von le a próbálkozás értékéből, csupán azt jelzi, hogy a lengyel államfő – magyar kollégájával ellentétben – ellenzéki tüntetések és komoly európai politikai tiltakozás esetén hajlandó ellenállni a kormány nyers erejének.

Közben a legfiatalabb generáció életét is megkeserítik.

A 2014-es választások előtti ellenzéki politizálás kudarcának kétrészes eseménytörténeti leírása, a taktikai lépések részletes ismertetése után (lásd: Össze, borulás!, és Roncsderbi, Magyar Narancs, 2017. június 22. és 29.) egy kérdés megválaszolatlanul maradt.

A sorosozó óriásplakátok sűrűjében könnyen az a benyomása támadhatott az embernek, hogy sikeresen dübörög a kormánypropaganda, de a Google és a Facebook adatai mást mutatnak.

A magam részéről, ha a politikáról van szó, szarok a barátságokra és egyéb családi, szerelmi, akolbéli kapcsolatokra.

Gyakran halljuk mostanában, hogy nemsokára eltűnik az életünkből a készpénz. Nem a jól bevált papírdarabokkal fogunk fizetni, hanem kártyával vagy a fintech cégek újabb és újabb elektronikus megoldásaival.

Ha már Orbán Viktor június 21-én tartott beszédében Horthy Miklóst kivételes államférfiúnak nevezte, s ez éles visszhangot váltott ki itthon és külföldön, érdemes felidézni, amit erről a korszakról a számok nyelvén mondani lehet.

Kedves Orbán-fanok, titeket vernek át csak igazán, mert ti naivul még el is hiszitek, hogy nem vagytok átbaszva.

Azok az emberek, akiknek esélyük sincs rá, hogy egy átmeneti szállóról legalább saját albérletbe költözzenek, hiába dolgoznak, vagy – ha már idősek – dolgoztak korábban évtizedekig. Azok a gyermekes családok, akiket kilakoltatás fenyeget, de nem fordulnak segítségért a családsegítőhöz, mert a kilakoltatásnál is jobban félnek attól, hogy elveszik tőlük a gyerekeiket. Az a tartósan beteg, idős nő, akinek a családsegítőben azt válaszolták, túl sok adóssága halmozódott már fel az önkormányzat felé ahhoz, hogy segíteni tudnának neki, és megadták a fővárosi női éjjeli menedékhelyek elérhetőségét, hogy oda költözzön át a kicsi, fűtetlen önkormányzati bérlakásából, amelyben 28 évig lakott. Az az egyedülálló pályakezdő diplomás férfi, aki úgy 100 ezer forintot keres, az albérleti díja pedig még három lakótárssal együtt is a jövedelme több mint felét elviszi. Az a bántalmazott nőknek fenntartott krízisszállón élő nő, akinek néhány héten belül el kellett volna hagynia a szállót, a piaci lakbéreket nem engedhette meg magának, az önkormányzathoz pedig hiába fordult szociális bérlakásért. Az a fiatal anya, aki lakást bérel, de mivel oda nem tud hivatalosan bejelentkezni, nem tudja a kerületi óvodába beíratni a gyerekét, és ezért mindennap a város másik végébe kell utazniuk. Azok a pályakezdő pedagógusok, ápolók, szociális munkások, akiknek, ha egyedül élnek, akár a legolcsóbb kerületekben is megfizethetetlen az önálló lakhatás. Az a vidékről Budapestre érkező, betongyárban dolgozó, egyedülálló férfi, akinek hónapokba telt, amíg talált egy olyan albérletet, amelyet a kaucióval együtt meg tudott engedni magának, s addig egy sátorból járt be dolgozni.