Kocsis Máté Facebook-posztjainak hatása alatt állva azt latolgattam, amíg végignéztem A dinasztia című videót, vajon a készítők melyik állításáról föltételezhető, hogy Magyarország miniszterelnökének lejáratására szakosodott ukrán titkosszolgálati tisztek találták ki. Nem fedeztem föl ilyen részletet.
A Fidesz frakcióvezetője márpedig február 4-én bejegyzést közölt a Facebookon, amely szerint az ukrán állam „lejárató kampányt” fog indítani Orbán Viktor ellen. Kocsis az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának ülése után írta, tájékoztatást kaptak „a titkosszolgálatoktól” arról, hogy „valótlan tartalmú cikkek és anyagok” fognak megjelenni, „amelyek alkalmasak a nemzetközi közvélemény negatív befolyásolására”, és „a hamis hírek kitalálása ukrán részről már elkezdődött, abba a magyar sajtó egyes szereplői is bevonásra kerültek”. „A magát függetlennek mondó sajtó egy része most már ukrán pénzért is hajlandó árulni a hazát” – vonta le a következtetést Kocsis Máté. Még aznap a Magyar Nemzet megírta, hogy tudomása szerint a Direkt36 készít olyan anyagot, amiről Kocsis beszélt. A fideszes frakcióvezető másnap azt tette közzé, hogy amit nyilvánosságra hozott, bizony korrekt tájékoztatás, és „a transzparencia hívei inkább örülhetnének, hogy kapnak információt”, továbbá „az érintett »honfitársainkra« pedig majd még visszatérünk, szép napot”. Február 10-én már nem ukrán, hanem amerikai pénzből fizetett szélsőbaloldali aktivistákról és újságírókról informál. „Izgi”, írja, hogy szerinte „előbb-utóbb a hazai ügynökújságírókat is felfedhetik”. Nyugatról és keletről is jött a pénz a magyar nyilvánosságba Kocsis Máté valóságértelmezése szerint, azért, hogy „lejárassák” a miniszterelnököt és a kormányt.
Ehhez képest A dinasztia című videó olyan adatokat és eseteket említ, amelyekről bárki olvashatott.
A film nagy részében beszélő fejek mondják el a harmincöt éves történetet azok kedvéért, akik még nem éltek az elején. Újságírók magyarázzák el, mire jutottak, amikor a Fideszhez kötődő üzleti ügyekről írtak. Tényeket sorolnak, amelyeket nem mondhatnának el, ha bármelyiket cáfolta volna Orbán Viktor, Tiborcz István, Mészáros Lőrinc vagy valamelyik bíróság. Arról van szó, hogy a Fidesz a kezdetekkor neki juttatott székházból üzletet csinált, mert legígéretesebb vezetője abban hitt, gazdasági hátországra van szüksége a boldoguláshoz. Ezt a háttérbázist Simicska Lajos tartotta fenn és gyarapította, amíg tíz éve össze nem veszett a miniszterelnökkel. Arról beszélnek a kollégák, hogyan alakultak a jogszabályok úgy, hogy törvényes lehessen a részrehajlás, hogyan lett nagyvállalkozó, és egyre vagyonosabb ember Tiborcz István, a miniszterelnök veje az állam segítségével. Van a filmben rejtett kamerás felvétel, egy elit klubba való felvételi eljárásról, de az is látszik, ki készítette, leleplezi magát előre: egy Széchenyi-leszármazott. Kiderül a végén, hogy az érintetteket megkeresték a videó készítői, és Tiborcz István válaszolt is a kérdésekre néhány mondat erejéig. Hallható végül egy eléggé megalapozott állítás, amit kormánypárti szívvel lehet véleménynek is minősíteni: erre a gazdaságibirodalom-építésre nem adtak felhatalmazást a szavazók.
A legfontosabb kérdés elvileg az lenne, a nyilvánosságra hozott adatok közül van-e olyan, amely nem igaz.
Az szerintem nem kérdés, milyen ukrán titkosszolgálati közreműködés – és milyen pénz – kellett egy ilyen videó összehozásához, milyen magyar titkosszolgálati munka annak kiderítéséhez, hogy készül, amikor a készítők eleve szóltak róla.
Nem tudom, a magyar titkosszolgálatoknál dolgozó tisztek mit éreznek ilyenkor, azt a szakmát nem ismerem, csak a sajátomat.
Nem hiszem el, amit Kocsis Máté állít, de tudomásul veszem, hogy mit akar vele elérni.
Azt, hogy szűnjön meg a független sajtó maradéka is, semmisüljön meg erkölcsileg.
Ezért terjeszti, hogy mi mind megvehetők vagyunk. Az újságírót, mint vendéglátós zenészt a kocsmában, meg lehet fizetni, és akkor azt húzza, amit kérnek tőle. Nótát, ami kedves a fülnek. Ezzel a megközelítéssel vette kézhez és alakította át a Fidesz a közszolgálati médiát, majd a megyei sajtót, és a nyilvánosságnak mindazokat a fórumait, amelyekre csak rátehette a kezét. A kézrátételnél és az anyagi függés kialakításánál sokkal nagyobb nyoma lett annak, hogy ezután nem hagyta a korábbi módon dolgozni az újságírókat.
Mint egy sátor, amelynek minden kötelét elvágták, mégis áll még. Ez a kedvenc hasonlatom a szabad sajtóról, amelyben dolgozom. Belül azonban nincs semmi misztikum: szabad sajtó ott működik, ahol nem a kiadóvállalat tulajdonosa, vagy a tulajdonos jó barátja, hanem az újságírók döntik el, miről írnak. Vannak ilyen szerkesztőségek Magyarországon, vidéken is. Ezt akkor is leírom, ha közben sejtem, mint mosolyognak kajánul ezen a mondaton politikusok és híveik.
Azt nem tudom, meddig létezik még meg ez az újságírás, csak azt tudom, hogyan érdemes művelni. Ezt az einstandolt, furmányos módon megvett és alapítványosított médiánál dolgozó kollégák is tudják. Különben nem kapnánk tőlük alkalmanként témát azzal a megjegyzéssel, hogy „te megírhatod, hajrá”. Olvastam, a nyolcvanas évek második felében volt ilyen informális munkakapcsolat a megyei és az országos lapok újságírói között.
Előfordulhat, hogy mint Kocsis Máté írta, végül nekik lesz igazuk. Ez, amiben dolgozom, eltűnik.
Ebben az esetben is előfordulhat – egy olyan országban, ugye, ahol rendeznek országgyűlési választásokat –, hogy Kocsis Máté ellenzéki politikussá válik. Bekövetkezhet továbbá, hogy a Fidesz a teljes gazdasági hátországát elveszíti, az egész hóbelevanc tokkal-vonóval, praktikus módon másvalakikhez kerül. Kocsis Máté közben rábukkan egy Tocsik-ügy méretű botrányra, sajtótájékoztatót hirdet, meghívókat küld a kormány által fönntartott média képviselőinek.
Másnap pedig majd megtapsolhatja magát az üres teremben.
