Erőss Gábor

A jó bal, meg a rossz

Görögország szemüvegeken át

  • Erőss Gábor
  • 2015. augusztus 23.

Publicisztika

Ara-Kovács Attila, a DK elnökségi tagja e lap online változatában a Sziriza apropóján egyszerre hirdetett programot a baloldalnak és a jobboldalnak, Görögországnak és a világnak.

(Lásd: A bal­oldal görög válsága, magyarnarancs.hu, 2015. július 1.) A szerző gondolatmenetének lényege, hogy a görög kormánynak köszönhetően lehullott a lepel: kiderült, hogy a korábban a liberalizmussal is kacérkodó baloldal immár csak a hatalmat akarja, de közben velejéig anti-, sőt illiberális.

Ara-Kovács rövid eszmefuttatásában a baloldalt a jóléti állam potyautasának mutatja be, miközben a jobboldali Jacques Chirac, akit korrupcióért 2 év börtönre ítéltek, megdicsőül, éppúgy, mint Helmuth Kohl, aki a CDU illegális pártfinanszírozási botrányának főszereplőjeként vált ismertté. A sors iróniája, hogy a CDU feketekasszájának ügyében is érintett volt a Ciprasz-faló Wolfgang Schäuble, jelenlegi német pénzügyminiszter, a Sziriza ellenlábasainak hőse. De még nem értünk a végére, mert megdicsőül Nicolas Sarkozy is, aki ellen olyan sok korrupciós ügyben emeltek vádat (a Kadhafi finanszírozta kampányától a befolyással üzérkedésen át az agg milliárdosnőtől kicsalt vagyonokig), hogy azt talán maga sem tudja már megszámolni. Egyszóval Ara-Kovács agyondicséri az egész korrupt nyugat-európai jobboldali elitet; bár jut a jó szóból az 1983–84-ben fájdalmas megszorításokat bevezető szocialista Mitterrand-nak is.

Mi, újbaloldaliak, zöldek, máshol keressük a példaképeinket. Persze Ara-Kovács sem a korrupció miatt dicséri őket, természetesen. De mit ér a politika morális alapok nélkül? Nem, még csak nem is moralizálok. Konkrétumokról van szó. Chirac és Sarkozy botrányai például nagyban hozzájárultak a francia szélsőjobb előretöréséhez; a legutóbbi EP-választáson már taroltak Marine Le Penék. (Magyar példát most szándékosan nem említek.)

Nem meglepő, hogy a Sziriza is más mintákat keres. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy Cipraszékra nemcsak azért szavaztak a görögök, mert elegük lett a megszorításokból, hanem azért is, mert még talán ennél is jobban megelégelték az állami korrupciót, az eddig regnáló politikai elit tagjainak becstelenségét.

Ara-Kovács az ellenfelet meg­bélyegző kifejezéseket használ („megélhetési ideológia”, „jobboldallal összekacsintó”, „egyenlősdi”, „áthazudták magukat” stb.), és az ellenfél nemcsak Ciprasz, de maga „a” baloldal. (Vajon hová sorolja önmagát és pártját, a DK-t?) Az a baloldal kerül tehát célkeresztbe, amely eddig liberálisnak adta ki magát. De ennek most vége! Vége, mert szerinte a Sziriza és az európai baloldal vele rokonszenvező része szakított ezzel a hagyománnyal: „Végre, legalább addig már eljutottunk, hogy a baloldal igyekszik békén hagyni, azaz elhagyni a liberalizmust” – írja. Nos… nem! A baloldal nem szakított a liberalizmussal, a görög baloldal sem.

De kezdjük az elején, a definíciónál!

 

Az elveszett liberalizmus

Mi is a liberalizmus? Remélem, az egyértelmű, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszóból nem csak az első harmad. Hanem a három, így együtt. Következésképpen, baloldalinak lenni nem jelent antiliberalizmust, sem antikapitalizmust, mint azt Tamás Gáspár Miklós tűpontosan megfogalmazta: „A Sziriza politikája nem antikapitalista. Éppen a derék Janisz Varufakisz teszi világossá (új könyvéből a The Guardian közölt fejezetet), hogy paradox módon ő és barátai – kritikai marxisták – próbálják megmenteni a liberális-demokratikus kapitalizmust Európában, amellett, hogy igyekeznek megkímélni a görög nyugdíjasokat az éhezéstől, mert különben jön a fasizmus.(Lásd: Kurta válasz Felcsuti Péternek, magyarnarancs.hu, 2015. július 8.) Érdekes, hogy Ara-Kovács azon a Magyarországon ostorozza „a” baloldalt, ahol az nagyon gyenge, miközben konkrét és súlyos fasisztaveszély van; jelzem: itt nem csak néhány százalékon áll a magyar „Arany Hajnal”.

Ara-Kovács szerint a Sziriza a „lehetetlent követeli”, vagy követelte, amikor szeretett volna lényegesen módosítani azon az adósságkezelő programon, amely a korábbiakkal egy kaptafára készült. Márpedig az eddigi csomagok következtében 37 százalékkal csökkentek a bérek, a GDP jó negyedével esett vissza, s a munkanélküliség 27 százalékra emelkedett. A DK elnökségi tagja maga nem sorol föl adatokat, így kérdés, vajon tudja-e, hogy a munkanélküliség a fiatalok körében 50 százalék körüli jelenleg, s komolyan megfogalmazódnak olyan aggodalmak, hogy a válság miatt egy generáció örökre kilökődött a munka világából. Amelyik fiatal teheti, persze távozik,
s ez némileg csökkenti a munkanélküliséget (ami korábban 60 százalék is volt), de ez nem sok jót ígér Görögország jövőjére nézve. Mindez egy olyan adósságkezelő program miatt történt, amely még az IMF szerint is végső soron csődhöz vezet. A népszavazáson erre mondtak nemet a görögök, nem a reformokra, nem Európára, és nem is a kapitalizmusra. Most, hogy mégis beadták a derekukat, s persze triumfálhatnak a Sziriza-kritikusok, hogy „na ugye, hogy lehetetlen volt” – de ezt sajnos már sosem fogjuk megtudni. Sosem tudjuk meg, hogy vajon az alacsony nyugdíjak további csökkentése nélkül nem volna-e sikeresebb a válságkezelés. De azért van egy sejtésünk. Fokasz Nikosz épp az előző Narancsban írta meg (lásd: Görögország az erdőben, Magyar Narancs, 2015. július 16.), hogy a trojka, azaz az Európai Bizottság, a Valutaalap és az Európai Központi Bank hármasa már a népszavazás előtt is megkérdőjelezte „a görög tervezetben rejlő gazdaságpolitikai megfontolásokat – nevezetesen a tehetősebbeket valamivel jobban sújtó adópolitikát”.

Ha Magyarországon ostorozzuk a kormány tehetőseket támogató, szegényeket sújtó politikáját, akkor Görögország esetében miért nem követjük a társadalmi igazságosság elvét? Félreértés – s ezzel reagálok e lap előző számának vezércikkére –, hogy bárki (akár Ciprasz, akár… a PM) elvitatná a német kancellár demokratikus legitimitását. (Lásd: A mesék vége, Magyar Narancs, 2015. július 16.) A kérdés és a tét mindvégig az volt, hogy a kiigazítás belső, tartalmi elemeit a görög kormány határozhatja-e meg, a társadalmi igazságosságot szem előtt tartva, vagy minden egyes részletet a trojka diktáljon; az a trojka, amely saját (az IMF) bevallása szerint is rossz receptet írt fel a görög betegnek 2010 óta folyamatosan.

 

A megkerült liberalizmus

Ara-Kovács szerint, aki következtetéseit – rejtélyes módon – a Sziriza ténykedéséből vezeti le, a liberalizmusnak „már nagyon a terhére van(az (ő nevében is hirdetett) sok mellébeszélés az egyenlősdiről…” (sic!) Az egyik tippem, hogy Ara-Kovács a liberalizmus egyik alappillérét, a törvény előtti egyenlőséget becsmérli, karikírozza ezzel a mondatával. A másik, hogy annak kiterjesztésével, a gazdasági, szociális és környezeti jogokkal van baja. Azokkal a második és harmadik generációs jogokkal, amelyek a 21. századi jóléti állam alapját képezik. Amelyekért legharcosabban éppen az újbaloldali zöldpártok szoktak kiállni Európában. Márpedig épp ezekből a jogokból vezethető le (ha a gazdasági racionalitás nem volna elég), hogy az alacsony jövedelműeket sújtó, az egyenlőtlenségeket növelő, keresletszűkítő kiigazító csomagok helyett valami egészen más megoldásra volna, lett volna szükség. Görögországban. Is.

De az is lehet, hogy Ara-Kovács pusztán kivetíti másokra azokat a dilemmákat, azt a meghasonlottságot, amelyekkel a mainstream európai „baloldal” küzd. Az a szocialista, szociáldemokrata pártcsalád, amelynek a DK is tagja, s amely a görög válság elmúlt hónapjaiban képtelen volt egyértelműen síkra szállni az európai szolidaritás (vö.: testvériség) és a társadalmi egyenlőség (vö.: ne a szegényeket sújtsák a megszorítások) eszméjéért. Az a „baloldal”, amely egyre csak őrlődött tagpártja, a korrupt, levitézlett PASZOK, a megszorításmániás SPD és önnön ideáljai között. Az a baloldal, amely – a német kormányban részt vevő SPD révén – elérhette volna, hogy fair megállapodás szülessen. De épp ennek az ellenkezőjét tette. Sigmar Gabriel német SPD-vezér és alkancellár úgy fog bevonulni a történelembe, mint aki még Merkelen és Schäublén is túltett a keménykedésben, jobbról előzte az IMF-et. Kétes dicsőség. Pedig meg-megszólalt az európai szocialisták jobbik énje, például a francia Szocialista Pártot vezető Jean-Christophe Cambadélis kérve kérte német testvérpártjukat, hogy ne büntetni, hanem segíteni próbálja a görögöket. Jürgen Habermas, a legeurópaibb német értelmiségi is egyszerre ítélte el a CDU és az SPD hozzáállását.

Orbán Viktorral közös Ara-Kovács törekvése ’68 elparentálására. Orbán 2007-es tusnádfürdői beszédében számolt le a „nyugati 1968”-cal. Ara-Kovács szerint a 68-asok „a papák pénzét” akarták, s cserébe eladták az álmaikat. Jól ismert jobboldali sztereotípia. S persze teljesen hamis, hiszen ’68 alapjaiban változtatta meg a nyugati világot, s részben hazánkat is; a kizsákmányolásnak nem vetett véget, de a fekete zakós fehér férfiak egyeduralmának igen. Az idei Pride-on is „68-as” PEACE feliratú szivárványos zászlóval vonult például a PM. Ez is ’68 kulturális öröksége. Az álmok tovább élnek! És tovább hatnak! Ironikus, hogy Ara-Kovács mindezt éppen egy olyan lapban írja le, amely maga is ’68-as ihletésű (mint azt Bozóki András egy 2008-as, a Figyelőben megjelent esszéjében kifejti).

A DK elnökségi tagja tehát a liberalizmust szeretné „visszaszerezni” a baloldaltól. Nos, a szabályozatlan piacot, a kórház-privatizációt, a szabad kereskedelmi egyezményt, ha kéri, viheti. A többit megtartanánk, ha lehet. Szabadság, egyenlőség, testvériség – így, egy csomagban. Például kiállunk a menedékkérők emberi jogaiért, ahogyan a Sziriza is; nem úgy, mint a DK debreceni elnöke. Sőt: az alapjövedelem bevezetését is azért javasolja a PM, mert az a szabadság ügyét szolgálja azzal, hogy csökkenti az egyenlőtlenségeket, véget vet a mélyszegénységben élők nincstelenségének, a dolgozó szegények nélkülözésének, kiszolgáltatottságának, és minden magyar létbizonytalanságának. Egyenlőség nélkül nincs szabadság.

A szerző szociológus, a Párbeszéd Magyarországért (PM) elnökségének tagja.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.