Milyen változást hozna, ha az ellenzék nyerné az európai és az önkormányzati választásokat?

Egyik délután a kitűnő Karácsony Gergely bejelentette, hogy vállalja az egyesítendő baloldal uniós listájának vezetését. Kicsit később azt is bejelentette, hogy ilyet ő még véletlenül se mondott. Azután megmagyarázta, miért nem mondta, amit mondott. Végül megismételte, hogy nem vállalja, hanem csak vállalná! Igen, így már stimmel.

Azt nem tudatta a hívekkel, hogy várja a felkérést, vagy a szegedi polgármester valahai példáját követve egyszerűen csak a (menekülő) sereg élére áll. Vagy oda se. Amikor a magyar elektronikus média egyik élő klasszikusa (a tőle elvárható rendkívüli intelligenciával) sarokba szorította, akkor színt vallott. Az volt a páratlanul izgalmas kérdés, hogy a polgármester úr mi is szeretne lenni igazán? Rövid lamentációs pihenő után megérkezett a frappáns válasz. Legszívesebben az lenne, ami! Akkor rendben is volnánk. Ő legalábbis a helyén van, de akkor miért az ugribugri?

Azért persze lesz listavezető is, meg lista is. És vereség is, nem kisebb, mint április 8-án, vagy augusztusban, az időközi nyóckeres polgármesterin, hanem nagyobb. Ez a módja az olyan választás elvesztésének, ahol a többség szívesen szavazna igennel, ha a kérdés föl volna téve. Nincs.

De érdemes-e egyáltalán győzni? A kérdés tisztán elméleti! Viszont a válasz megnyugtató: nem érdemes.

Az unióson azért nem, mert vége az uniónak. Az – mint tudjuk – azért alakult, hogy a vallások és a nemzetek Európájának örökös háborúi helyébe a békés érdekegyeztetés lépjen. Ne legyenek határok, ezzel kifogva a szelet a „területi követelések” nevű gyorsnaszádok vitorláiból. Közös pénz, közös hadsereg, hogy a „miért” után hiányozzon a „mivel” is. Csakhogy ez a nacionalista-soviniszta populistáknak nem kell. És sokan vannak, talán elegen is ahhoz, hogy meghülyítsék a többséget, például a migrációs rémálomfejtéssel. A jövő tavaszi eredmény eldönti, hogy a „nemzetek Európája” vagy az egyesült Európa jön. Sok jel mutat arra, hogy a háborús múlt lesz a jövő. Ne legyenek kétségeink: a nemzetek Európája egyenlő a háborúk Európájával.

Az őszi önkormányzati választásoknak még volna tétje, azonban a pártalapú önkormányzatiság fából vaskarika.

Semmilyen változást nem hozna akárminő „ellenzéki” győzelem. Persze ez aligha fog kiderülni. Az ellenzéki pártoknak annyi az esélye a győzelemre, mint Kádár Jánosnak a föltámadásra. Két kísérleti modell azonban tanulmányozható. Karácsony Gergely Zuglóban a fideszes testület foglya, úgyszólván semmit sem tud elérni. Tóth József Új-Lipótvárosban-Angyalföldön kicsit többet, a fideszes rablók nélkül. Az alapbaj azonban az önkormányzati törvényekben lakozik, különösen a Budapestre szabottban. Abban is a bevételek sorsával. A kormány mindent visz, és visszaad egy keveset azoknak, akik ügyesen pitiznek és megfelelően tejelnek. A kormányt és a parlamenti többséget kényszeríteni kellett volna az önkormányzati törvények megváltoztatására, legkésőbb a nagy pesti tüntetés jó irányba terelésével. Nem jött össze. Majd ötven év múlva, a romok alatt kereshetik unokáink, hogy ki tolta el. Annyit elárulok: nem Tisza, nem Horthy és nem is Kádár. De nélkülünk nem ment volna neki sem.

A szerző sebész.